Reálpolitika: tudatos, célszerű, józan politika, amely a megvalósítható ideákat élteti és nem az ideológia hajtotta eszméket. A reálpolitika nem éppen a földtől elrugaszkodott politikai irányzat, és hát, mint annyi remek dolog, úgy természetesen ez is a modern világ (egyik) bölcsőjéből, Németországból származik. Onnan, ahol a poroszos nevelés alapjait már az anyatej hordozza, és ahol a fegyelem, a megfontoltság sokkal többet nyom a latban, mint egy hangzatos szalagcím, vagy az olyan populista kirohanások, melyek csak ideig-óráig tudják elterelni a figyelmet a valós problémákról. És ha valamiből, hát problémából manapság akad bőven: terrorizmus, népvándorlás, instabil világgazdaság, széteső szövetségek. A demokratikus alapjogok elleni kirohanások tűzviharában pedig ország legyen a talpán, amely zuhanás vagy visszaesés helyett valahogy meg tudja valósítani a növekedést, és az általános biztonságot. Ha a feladat lehetetlennek hangzik, akkor rácáfolhatsz az oddsokra: a Realpolitiksban ugyanis te magad vagy a politika istene.

EMBER TERVEZ

Isten, miniszterelnök, vagy szimplán csak egy láthatatlan, teljes befolyással rendelkező háttérfigura: a Realpolitiksben sosem derül ki igazán, hogy ki vagy, és miként tudsz egy egész ország felett rendelkezni, de hát ez igazából már magából a műfaj alapszabályaiból ered. Hiszen a Realpolitiks egy grand strategy, azaz egy komplex, mély stratégiai játék, ahol nem egységeket és bázisokat menedzselsz, hanem egy teljes nációt, méghozzá a modern, 21. századi világban. Mármint az egészben, hiszen itt nem vagy egyetlen kontinensre korlátozva, így erős túlzással a Föld bármelyik országának sorsát egyengetheted – bár elég kicsi az esélye annak, hogy Trinidad és Tobagó élén megdöntöd a nagy Kína gazdaságát, vagy Magyarországgal elfoglalod az egész európai világot, de az ember mindig merjen nagyokat álmodni!

Több alaphelyzetből is választhatsz, így fejest ugorhatsz napjaink világpolitikai helyzetébe (bár a naptárak 2020-at mutatnak), megkísérelheted dominálni az amerikai kontinenst egy dél-amerikai állam élén, vagy esetleg megpróbálhatsz egy, a harmadik világháborút túlélt náció bársonyszékébe huppanni, és a régi világ romjain egy újat építeni. Bármelyik mellett is dönts, az biztos, hogy könnyű dolgod nem lesz, méghozzá ezer és ezer ok miatt.

Elvégre egy teljes politikai szimulációban annyira sok a befolyásoló tényező, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre átlátja az egészet, de a Realpolitiks rácáfol arra, hogy grand strategyvel csak a nagyon türelmes és figyelmes emberek tudnak játszani – a három szakaszra bontott oktatómód kevesebb, mint egy óra alatt az egész szisztémát elmagyarázza, a kezdőfelülettől kezdve az általános tudnivalókon át egészen az olyan mély rendszerekig, mint az Egyesült Nemzetek Szövetsége.

Ebből talán már kitalálható, hogy a komplexitást és a mélységet tekintve a játék azért nem említhető egy lapon egy Europa Universalisszal, vagy mondjuk a komplexitást talán már túl is gondoló Hearts of Iron-szériával. Ami persze egyáltalán nem baj, kellenek a könnyebben emészthető, egyszerűbb darabok, elvégre azok akár kapudrogként is funkcionálhatnak, bevezetést nyújtva egy olyan világba, amely feneketlen mélységű tartalommal és olyan témákkal vár, melyekkel más játékokban egyszerűen nem találkozni.

ISTEN VÉGEZ

Hiszen hány olyan játék van még, ahol Oroszország a demokratikus alapértékek lerombolásával vádolhatja, mondjuk, Magyarországot, vagy ahol Ausztrália tőzsdéje önmagában erősebb lehet, mintha Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Svájc összebútorozna, és elkezdene egy közös értéktőzsdén dolgozni? Na ugye. A Realpolitiks az ilyen és ehhez hasonló helyzetekről szól, egy olyan világ képét festve le, ahol az általunk ismert országhatárok és ország karakterisztikák teljesen a fejük tetejére állhatnak.

Persze nem csak úgy maguktól, hanem külső tényezőktől, amik akár neked is köszönhetőek, hiszen országod irányítása nem egyenlő azzal, hogy nem nyúlhatsz túl a határaidon. Bevethetsz kémeket, akik politikai válságokat szíthatnak, demoralizálhatják a lakosságot és a hadsereget, vagy akár a rivális tőzsdéket is bedönthetik, komoly gazdasági krízist váltva ki ezzel. Az interakciós lehetőségek természetesen nem csak a negatívumokról szólhatnak, a világ bármely országát lehet dicsérni, támogatni, abba befektetni, aminek rengeteg pozitívuma is van. Ezen szövetségek komoly lökést adhatnak a gazdaságnak, a munkahelyeknek és persze a politikai stabilitásnak.

Amennyiben sikerül egy nemzettel nagyon jó viszonyra lépni, úgy az amennyiben még szabad, bekerülhet az általad létrehozott blokkba. Ez egy olyan szövetség, melybe tulajdonképpen bárki behívható, és társzerződések kötésével a felek számos extrához juthatnak. Ez lehet szabad népességvándorlás, egységesített kormányzat, átcsoportosítható haderő – olyan, mint a NATO, csak egyrészt sokkal gyengébb, másrészt lényegesen törékenyebb. A blokkok valami elképesztő sebességgel képesek felbomlani, és nagyon sokszor egyáltalán nem érteni, hogy miért: 100 százalékos elégedettség esetén is úgy dönthet a nép, hogy köszöni szépen, ebből többet nem kér. Mivel minden nemzet egyszerre csak egy blokk tagja lehet, azokba pedig csak meghívás útján lehet bekerülni, ezért a kampány során az ember mindig kénytelen sajátot létrehozni, mivel az AI sose küld meghívót.

VAK A BOTJÁN

Azonban ez csak egy a rengeteg furcsaság közül: ott van például a korábban már említett ENSZ, aminek valamiért kizárólag 12 tagja van – a világ 12 legerősebb gazdaságával rendelkező nációja, amely így már alapjáraton is teljesen szembe megy az ENSZ alapelvével. Ráadásul nincs sok haszna. A szavazásra bocsátható rendelkezésjavaslatok mennyisége kevés, és mély, komoly előnyt nyújtó ötleteknek nyoma sincs: az agresszív katonai lépésekért történő elítélés szinte teljesen haszontalan, ahogy a gazdaságot esetlegesen visszavető, a fejletlen országok fejlesztését szolgáló lépések is annak nyilvánulnak, így az ENSZ ahelyett, hogy komoly befolyásoló tényező lenne, inkább csak egy elég unalmas klubként szerepel, amely ráadásul komolyan hátráltatni is tud.

Mert ugyan lehetséges a játékban háborúzni, de iszonyúan körülményes, és igazából értelmetlen is. Egyrészt valakit megtámadni nem lehet csak úgy, előbb befolyást kell szerezni az adott területen, és aztán még az ENSZ jóváhagyására is szükség van, amit nem adnak meg túl gyakran. Furcsa, hogy nem ütnek annak a körmére, aki agresszióval kormányoz, és folyamatos csatározással próbál területet foglalni. Nyoma sincs szankciónak, az agresszor elleni fellépésnek, még akkor sem, ha az adott ország szó szerint körönként dob atombombát riválisára, ami idővel a kontinens, majd az egész világ éghajlatát, és így a jövőjét is teljesen megpecsételheti.

A kontroll hiánya ráadásul nemcsak a kül-, de a belpolitikára is jellemző, mert teljesen közvetlen irányításra a saját országon belül nincs lehetőség. Nem kell törvényeket hozni, a választások miatt aggódni, teljesen mindegy, ki van hatalmon, a nép nem hallatja a hangját, és az ország fejlesztése sem nagyon van jelen. Az egyes régiókban ugyan van lehetőség építkezni – bányát alapítani, megavárost létrehozni, a turizmust erősíteni –, de ezenkívül csak a technológiai fa révén lehet beleszólni abba, hogy pontosan milyen politikai irányultsággal is rendelkezik egy adott ország.

Ez azonban kevés: a Realpolitiks témája remek, de a megvalósítás felszínes, felületes, és rengeteg sebből vérzik. Sokkal több van ebben a világban, mint amit kínál, így csak reménykedni lehet, hogy kap olyan masszív frissítéseket és bővítményeket, melyek az irányíthatatlan káoszt rávezetik a reálpolitika útjára.