Így volt ez a 2010-es Red Dead Redemption esetében is, amely a GTA-sorozatból megszokott szabad világ élményét a vadnyugatra helyezte, hogy John Marston bőrében kínáljon rengeteg lehetőséget és elfoglaltságot. Bennem például leginkább az maradt meg, ahogy a haverokkal versenyt ugrálunk egy hatalmas vízesésnél, néha eltalálva a szöget, néha pedig összezúzódva a sziklákon, máskor pedig csak úgy lovagolok a pusztában, miközben a kialakuló vihar villámokat fest az égboltra, én meg csak ámulok a megvalósítás miatt, no, és a ló izomzatának kidolgozottságán, ami akkoriban a legkiemelkedőbb volt, amit videojátékban lehetett látni. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, rengeteg játék készült sandbox köntösbe bújtatva, sőt a GTA5 is felállított egy elég komoly mércét – mi az, hogy, elvégre keveseknek adatik meg, hogy három egymást követő évben, három különböző verzióval, de minduntalan az élbolyba kerülhessen az „év játéka” összesítéseken. Hogy a PC-t egyelőre nélkülöző (de pont a GTA5 élettörténetéből kiindulva arra is várható) Red Dead Redemption 2 (RDR2) ennyi idő után végül mire képes, arra rengetegen voltunk kíváncsiak. Aztán egy-két nap után megjelentek az „ez az évtized játéka, nem is kétséges” megnyilvánulások, miközben köztudott volt, hogy a végigjátszás minimum 40 óra, de inkább 60 körül van, ami még tovább kitolható, amennyiben mindenre odafigyelünk –, és itt gondoltam úgy, hogy nem, nem rohanunk, akkor is megnézek mindent, amit csak lehet, akkor is elérek a sztori végére: még véletlenül sem esem abba a hibába, hogy két nap alatt összedobva valamit elsunnyogom a lényegi részt. Azt, ami a teljes élmény, ami mindent magába foglal, és ami már nem fért bele az előző számba. Nem is férhetett volna, hiszen csak lovaglással több időt töltöttem az elmúlt egy hónapban, mint amennyi a tesztre lett volna.

Még egy utolsó balhé

A narratíva, mint a Rockstar összes játékában, ezúttal is rendkívül fontos. Maga a fő sztorivonal egyébként kimondottan egyszerű, azonban az arra épülő mellékszálaknak, a jellemfejlődésnek, a lélek legmélyére kukucskálásnak és a dialógusoknak hála a teljes egész gyönyörűen bontakozik ki a kampány játékideje során. Bár számozása alapján folytatásról beszélünk, a RDR2 egy előzmény, ami az első részt megelőző időket meséli el, méghozzá abban a korszakban, mikor a bandák rémuralmát a törvény őrei és a fejvadászok szorítják vissza, miközben a pénzurak és vállalatok elkezdik kiépíteni a vasúti vonalakkal mindenhova elérő kis magánhálózatukat. Bár az összecsapások még állandóak a gazfickók és a pandúrok között, előbbiek egyre kevesebb térrel rendelkeznek, egyre elkeseredettebbek.

Ezt láthatjuk testközelből az indítás után, hiszen a főszereplő Arthur Morgan a bandavezér Dutch van der Linde jobbkeze, szedett-vedett kompániájuk pedig cirkuszi mutatványosok karavánjaként költözik állandóan, a jobb élet reményében, amit rablással és fosztogatással kívánnak megteremteni. Csak még egy vonatrablás, aztán jobb lesz. Csak még egy utolsó bankrablás, aztán költözhetnek. De valakit közben ki kell szabadítani. De közben valamit meg kell tenni. Valakin bosszút kell állni. A folyamat pedig állandó, így mindig képbe kerül egy „utolsó” nagy balhé, amivel majd a családként funkcionáló csoportosulás megteremti az anyagi biztonságot, ami ahhoz kell, hogy új életet kezdhessenek Tahitin.

És ehhez az új élethez rengeteg pénz kell, miközben a mindennapokra is muszáj költeni. A terv tehát adott, már csak el kéne érni, hogy meg is valósuljon, Arthur pedig ebben állandó társ, vagyis inkább balek, hiszen bárkinek bármilyen gondja-baja akad, biztos, hogy a jó öreg Morgan Bá’ lesz az, akiért füttyent a társaság. Arthur, rabolni kéne, Arthur, meg kéne ölni valakit, Arthur, ott ragadt a macska a fán, Arthur, el kéne vinni a gyereket horgászni. És persze, az sem számít, hogy az nem Arthur gyereke, hanem történetesen John Marstoné, mert bizony Morgan az, aki tipikus játékhősként nélkülözhetetlen, és még ha csak egy szöget is kell beverni, akkor is kábé nélkülözhetetlen a segítsége. Más kérdés, hogy a küldetések nagyobb része kimondottan élvezetes, sőt a többszemélyes misszióknál (és a legtöbb ilyen) pont a társakkal beszélgetés a legélvezetesebb momentum, aminek során egy csomó háttérinformációt kapunk a gazfickók mindennapjairól, valamint arról, mi van a mélyben, a zord külső mögött. És ez sok esetben talán még a lövöldözésnél is jobb, de az állandó lovaglásnál mindenképpen. Mert lóháton közlekedni bizony kell, szó szerint rengeteget. 

Vár a vadnyugat

A Rockstar alkotta óriási, szabadon bejárható terület irdatlan méretekkel rendelkezik. És bár vonatra szállhatunk, esetenként lovaskocsira is jegyet válthatunk, sőt a tábort fejlesztve megnyílik a gyorsutazás lehetősége, a legtöbb időt mégis lóháton fogjuk tölteni. Hogy miért? Mert egész egyszerűen csak a városokba, fontosabb helyszínekre utazhatunk el, vissza már nem gyorsutazhatunk, és a küldetések esetében a legtöbb célterületig bizony még rásegítés mellett is elég sokat kell kutyagolni. Akarom mondani, pacigolni. Más kérdés, hogy a látványnak hála ez a része is élvezetes a játéknak, a kihaltnak tűnő vidéken mindig történik valami, emellett jómagam az elmúlt hónapban pont egy olyan élethelyzetben találtam magam, amikor az elvesztés okozta bánat és fájdalom mellett kifejezetten jólesett kikapcsolni, a monoton lódobogással és a játékkal eggyé válni, így gondolkodva az élet értelmén. Persze, megértem azt is, hogy sokaknak idegesítő lehet a rengeteg lovaglás, de ilyenkor szerintem mindenki lazuljon el egy kicsit, ne foglalkozzon az idővel, csak a tájra és az érzésre összpontosítson, aztán máris jobb lesz.

Pláne, hogy ezért a kis „kellemetlenségért” aztán bőségesen kárpótol a játékmenet. Amellett, hogy a tábort több ágon lehet fejleszteni, lehetőség van mindenféle játékra (dominó, kártya), elmehetünk horgászni vagy vadászni (akár igazi nagyvadakra, félelemes és legendás állatokra), craftolhatunk a lőszertől kezdve az élelemig és gyógyszerig mindent. Sőt, még a fegyvereinket is tisztogathatjuk, hogy mindig jó szolgálatot tegyenek, továbbá az árusoknál abszolút testre is szabhatjuk a mordályokat – értsd, darabonként rakhatjuk össze bármelyik pisztolyt vagy puskát, gravírozhatjuk, faberakással díszíthetjük és a többi. De ez még mindig nem minden. Iszogathatunk, megmasszíroztathatjuk elgémberedett tagjainkat egy forró fürdő és némi kényeztetés mellett, pénzt hajthatunk be, versenyezhetünk, verekedhetünk, ihatunk, a lista pedig a végtelenségig folytatható, bővíthető – úgy, hogy a Red Dead Online még el sem startolt. Tennivaló tehát van bőven, a hatalmas térképen mindig láthatóvá válik valami elfoglaltság, és sokszor pont a legérdektelenebb, legapróbb aktivitások jelenthetik a legjobb mókát. A Rockstarnak ezúttal sem kellett a szomszédba menni a pihent ötletekért, így kicsit őrült feltalálóval éppen úgy összefuthatunk, mint kígyómarástól szenvedő áldozattal (igen, ilyenkor bizony szívás van – többször is), de szimplán csak egy csomó ártatlant is megmenthetünk kalandozásaink során. Vagy akár le is gyilkolhatjuk őket az anyagi javakért, személyes tárgyaikért. 

Morális kalandtúra

Merthogy szokás szerint rajtunk áll, hogyan viszonyulunk a RDR2 világához, ami persze hasonlóan áll majd hozzánk. Főleg, hogy a morális kérdések rendre felbukkannak a kampány során, Arthur Morganhez hasonlóan pedig – ideális esetben – a játékos is átesik egy bizonyos fokú jellemfejlődésen. Elmúltak már azok az idők, mikor a GTA3-ban azzal szórakoztam, hogy minél nagyobb káoszt generáljak, minél több kárt okozzak. Ahogy „öregszik” az ember, egyre kevésbé izgatja a balhé, legalábbis jobb esetben – és ezt mutatja Morgan karaktere is. Az elején nehéz vele azonosulni: beteg embert kell megfenyegetni, akár összeverni, szerencsétlenül járt polgárokat kell meglopni, és személy szerint húztam a szám, hogy de én nem akarom, hol van a választás lehetősége? Aztán ahogy alakul a konklúzió, ahogy egyre közeledünk a befejezés felé, úgy változik minden, úgy kerülnek elő a feltett és soha fel nem tett kérdések. Bár ezek egyoldalúak, mert ahogy a banda egy része kezd egyre emberibbé válni, úgy alakul ki a rossz befolyás alá kerülő másik oldallal az elkerülhetetlen konfliktus, ami már előre sejteti a drámát és a végső összecsapást.

Mert bizony az önmarcangolásnak és moralizálásnak hála egy idő után már nem kizárólag a fejvadászokkal, rendfenntartókkal, a hadsereggel vagy éppen a rivális bandákkal gyűlik meg a bajunk, hanem a saját társainkkal is, amikor pedig a bizalom több oldalról elvész, egyre nehezebb összetartani egy olyan társaságot, amit eredetileg a lojalitás tartott össze, illetve a kitaszítottság. Az pedig újabb kérdés egy idő után, hogy vajon ki a rosszabb? A rabló, aki a függetlenségért és a szabadságért igyekszik egy saját morális kódex íratlan szabályai szerint eljárni, vagy a pénzember, aki mindenen átgázolva teremti meg azt a hatalmat és befolyást, ami szükségtelenül nagy összegek birtokosává teszi. Mert Saint Denis ipari negyedeibe érve az ember azért vakargatja a fejét, miközben a helyi maffiavezért hallgatja, a korrupt politikusokat és rendőröket látja, vagy éppen hidegvérét megőrizve nem köpi arcon azt a katonát, aki a sereggel semmibe veszi az őslakosok életét, mert szerinte a föld a kormány tulajdona. Ezeken a pontokon olyan komoly problémák kerülnek elő, amiket a mai napig nem sikerült megoldani, sőt egyre jobban elharapóznak. És tegye fel a kezét az, aki ilyenkor nem gondol arra, hogy márpedig jó lenne függetlenedni, bármi áron, hadd főjön csak a saját levében az az úgynevezett „civilizált társadalom”, amely csak és kizárólag a tőke érdekeit védi. Jó példa erre a játék végén a banki látogatás, aminél a hitelező azzal zárja a beszélgetést: „gratulálunk, ön már a bank tulajdonában van, ezzel hivatalosan is amerikai állampolgárrá vált” – beszédes, nemde?!

„There is a house…”

Odáig azonban, hogy megvásároljuk a birtokot, amin saját magunk építhetjük fel a házat, elég sok eseményt kell letudni. Talán túl sokat is. Míg az utolsó GTA a többszereplős móddal és az állandó tennivalóval tökéletes ritmust teremtett, addig utóbbit a RDR2 néha elveszíti. A történet időnként rétestészta módjára nyúlik, már-már könyörögne az ember, hogy ugyan, fejezzük már be, de egy-egy utazásnál ezt a fejlesztők is érezhették, mert átvezetőket bevágva gyorsították meg a felesleges vágtázást. Érdekes, hogy a dinamikus látványt időnként egy-egy rossz vágás is megzavarja, ami azért nem jellemző a csapatra, így csak arra tudok gondolni, hogy a szokásos csúsztatás/halasztás egy esetben még most is elkélt volna. Pláne, hogy a Red Dead Online még el sem készült – valamikor a lapzárta idejére mondták a bétáját is. Nem ritkán az irányítással is meggyűlhet a bajunk, ahogy a büntetési rendszer sem éppen praktikus. Volt, hogy valakivel összeütköztem, a jónépek pedig már jelentettek is fel, hogy a rend éber őrei ezért agyonlőjenek, máskor meg engem támadtak meg a banditák, a jogos önvédelem után pedig én lettem üldözött. Hasonlóképpen zavaró, amikor néhány rosszul megtett lépés miatt jön a Failed felirat, de a legrosszabb, mikor a missziónál kötelezően ott lévő társ egy bug miatt egyszerűen nincs melletted, viszont x idő után benyögi a rendszer, hogy az illető meghalt, ezért kezdheted újra az egészet. Az irányításbéli apró problémákat meg majd megtapasztalod, amikor a szűk barlangban kell a bozótvágóval hadonászó, gyorsan rohamozó kannibálokat leöldösni, de úgy, hogy szegény Morgan néha még a fegyvert a kezében tartva is lányos zavarral ügyetlenkedik, ami miatt persze mindent lehet kezdeni az elejéről.

Máskülönben viszont a RDR2 a szokásos minőség, a Rockstarnak ezúttal sincs miért szégyenkeznie. A karakterek fantasztikusak, ahogy a dialógusok is, a hangulat önmagáért beszél, a dinamikus zene zseniális, a térkép óriási és tényleg csurig van töltve tartalommal, a részletekre nagyon aprólékosan odafigyeltek az alkotók, ráadásul Arthur története is rendkívül tanulságos. Érdemes rajta elgondolkodni, hogyan is éljük az életünket, mi a fontosabb számunkra. Azzal nem értek egyet, hogy ez lenne az év játéka, számomra a GTA5 erősebb és kevésbé ingadozó minőségű volt, de annyira komoly problémák így sincsenek a vadnyugati kalanddal, hogy ne mondhassam rá: kiemelkedő darab, amit kár lenne kihagyni. 4K és HDR mellett bámulatos, milyen mélységet kap a külcsín, mind a környezet, mind az árnyékok és fényhatások terén (kipróbáltam sima HD-ban is – hát, ég és föld a különbség), szóval, aki még mindig nem váltott egy Próra vagy X-re, meg valami hozzá illő tévére, tényleg itt az ideje. Az 50+ órás játékidő jó időre kellően változatos elfoglaltságot biztosít, méghozzá néhány olyan pillanattal, amiket utána egy darabig nem fogunk elfelejteni. Méltó lezárása ez az évnek, elvégre 2018 kimondottan erős volt, a Rockstar játéka pedig ott van az élbolyban.