A Resistance sorozat nem először látogat el a kézikonzolokra, hiszen 2009 márciusában már a PSP is megkapta a maga leágazását Retribution alcímmel. Afelől persze senkinek nem volt kétsége, hogy a Vita is megkapja a saját epizódját, és május 30-tól már minden PSV-tulajdonos belevetheti magát a Chimera elleni küzdelembe. Azok számára, akik nem jártasak a Playstation-exkluzív sorozat világában: a Resistance játékok a múlt század közepére, az 1950-es évekbe repítenek vissza, egy alternatív valóságba, ahol a Földet megtámadja a Chimera nevű idegen faj. A Burning Skies ebben a miliőben játszódik, konkrétan 1951 augusztusában (a Resistance 1 és 2 között), mikor az idegenek inváziós flottája eléri Amerika keleti partját. Főhősünk ezúttal egy teljesen átlagos New York-i tűzoltó, Tom Riley, aki szolgálatteljesítés közben találkozik először az idegenekkel, és nem sokkal azután, hogy a fejszéjét egy ocsmányság homlokába állította, azon veszi észre magát, hogy a családját menekíti a könyörtelen megszállók elől, és segíti az ellenállókat...
Nem tökéletes
Az biztos, hogy nem a történet veszi le a játékost a lábáról, hiszen a nagyjából 6-7 órás kampány sztorija teljesen feledhető, sablonos fordulópontokkal és meglehetősen érdektelen karakterekkel. Viszont a játékmenet van annyira magával ragadó, hogy elfeledkezzünk a körítés hiányosságairól – még arról is, hogy a látvány sem azt nyújtja, amit egy Resistance címtől alapból elvárna az ember. A tutorialként szolgáló égő ház láttán már csóváljuk a fejünket, és később sem javul jelentősen a helyzet. A Burning Skies pályatervezése, és grafikai megvalósítása csupán átlagos rutinmunkának tűnik, viszont ennek ellenére sem szabad feladni a küzdelmet (sem átvitt, sem valódi értelemben). Márpedig azért nem, mert bár a felvezető pályák sem az akció mennyiségében, sem a kihívás területén nem nyűgözik le a játékost, a kissé hosszúra nyúlt bemelegítés után azért csak magára talál a játék, és azon vesszük észre magunkat, hogy a jól látható hiányosságok ellenére is hajt előre az adrenalin.
Resistance, kicsiben
A PSP-s Retributionnel ellentétben (ami TPS volt) a Burning Skies már a nagytestvérekhez hasonlóan ízig-vérig FPS, és ezen mivoltában nem is nagyon tér el a PS3-as elődeitől. A Vita kiépítésének köszönhetően az irányítás kézre áll, a fedezékrendszer ugyan egy kicsit suta, de azért használható, az életerőnket klasszikus módon a zsákmányolt medkitekkel tarthatjuk szinten, fegyverből pedig akad bőven, legyen szó régi ismerősökről (Auger, Deadeye), vagy teljesen új halálosztókról (mint például a játék elején felbukkanó Mule, ami lényegében egy Molotov-koktéllal felturbózott számszeríj). A begyűjtött flinták aztán a jól ismert tárcsa segítségével váltogathatóak, továbbá hat eltérő tulajdonsággal (gyorsabb tárazás, sebzésnövelés, tárkapacitás növelés, stb.) fejleszthetjük őket a pályaszerte eldugott rejtélyes kék kockák segítségével. Ráadásként szinte minden fegyvernek van másodlagos tüzelési módja, amit az elülső érintőképernyő megnyomásával hozhatunk elő – ugyanígy működik amúgy a gránáthajítás és a közelharcok lezárását segítő fejszecsapás is. A megoldás alapvetően ügyes, de közel sem tökéletes, ugyanis velünk nem egyszer előfordult, hogy az interaktív ajtónyitás helyett saját magunkat likvidáltuk a véletlenül elindított másodlagos tüzelésként funkcionáló rakétával.
Egymással, vagy egymás ellen
A kellően akciódús és méretes főellenfelekkel tarkított kampány persze még nem minden, hiszen a Wifi kapcsolat segítségével beizzíthatjuk a multiplayer szekciót is, ahol összesen hat térképen és három játékmódban tesztelhetjük a tudásunkat. A nyolc fő részvételével zajló Deathmatch és a Team Deathmatch a klasszikus mindenki-mindenki ellen, vagy a négyen négy ellen felállást biztosítja, míg a Survival opción belül két játékos a Chimera színeiben kezdi a játékot, rájuk hat ember vadászik, és az elhulló katonák szép lassan átkerülnek az idegenek oldalára. A meccs végén aztán az utolsó életben maradt földi, és a legtöbb killt begyűjtő űrlény viszi el a nyertesnek járó címet.
A Resistance: Burning Skies elsőre ugyan nem csábítja el az embert, de az egyre több együtt töltött perc lassacskán megszépíti a kapcsolatot. Lángoló szerelem sosem lesz ebből a találkozásból, de épkézláb Vitás FPS híján mégis érdemes szánni rá pár hetet, hiszen bár a játék nem szép, és komolyabb újdonságokat sem villant, azért a közös órák összességében kielégítőek lesznek.
