A találkozás
A hosszú, ősz szakállú, mosolygó fickó hosszú köntösének kámzsáját ezúttal nem húzta a fejébe, vidáman szívta a pipáját, miközben szeme huncutul villogott a környékre. Aztán hirtelen elkomorodott és a sötétségbe bámult.
- Hát eljöttél, ahogyan megbeszéltük. - kacagta el magát váratlanul. - A világ egyik legjobb mestertolvaja, és fél elé állni egy varázslónak.
- Nem szimpla mestertolvaj vagyok - válaszolt az alak, kilépve a semmiből -, értek valamennyire a mágiákhoz is, ezáltal éreztem, hogy most nem egy egyszerű, kósza mágussal állok szemben.
- Haha - nevette el magát a „nem egyszerű, kósza mágus” - a tolvaj, aki némi fejlődés után rátalált az árkánhatalmak útjára, azt hiszi, ért hozzájuk! Nem úgy van az, barátom - tömött rá újra a pipájára -, az, hogy a kacatok lopkodása meg a csapdák kikerülése mellett úgy döntöttél, amúgy másodrangúan rászánod magad a szakmámra, még nem azt jelenti, hogy értesz is hozzá.
- Úgy tudom, te is folytattál... másfajta tanulmányokat. - mosolyodott el végre a tolvaj is, és besétált a tűz fénykörébe. Miközben szemével végigpásztázta a varázslót és annak felszerelését, keresett magának egy helyet a tábortűz mellett, és komótosan leült.
- Hogy én? No igen, kacérkodom az isteni hatalmakkal, de ezt még soha, senki nem vetette a szememre. A mágia mindenható - a tolvaj alig észrevehetően bólintott -, így teljesen mindegy, hogy honnét nyerjük, az eredmény a lényeg.
- Gazdagság? Hatalom? Uralom? - kérdezte, talán kissé túl mohón a tolvaj. Amint látta a varázsló arcán átfutó kételyt, gyorsan helyreigazította magát - A mágusok általában ezt tartják a legfontosabbnak. A hatalmat.
- Sokat kell még tanulnod. A varázsló repertoárja nem arra van, hogy hatalmat szerezzen vele, sokkal inkább arra, hogy uralja azt, amely kijárt neki. Meg kell óvnunk ezt a világot. Ismered a történetét a földnek, amelyet tapodsz?
- Nem - legyintett a tolvaj, mintha csak egy legyet hessegetne el -, és nem is azért jöttem, hogy történelemórán vegyek részt. Van erre egy veszélyes útvesztő, amelybe, ha te és a csapatod belépsz, nem juthatsz ki, amíg el nem végzed a feladatod, és...
- És a feladattal rengeteg kincs is jár, nem igaz? - nevette el magát újra a mágus. - Tudom, mit beszéltünk meg, tolvaj. Éppen csak úgy gondoltam, hogy amíg várakozunk a többiekre, beszélgethetnénk egy kicsit.
- Nincs kedvem beszélgetni. - húzta össze magán köpönyegét a férfi. - A beszélgetés felesleges energiákat von el tőlem, amelyekre még szükségem lesz.
- És te tanultad meg az árkánhatalmak uralmát?
- Nem beszélgetéssel értem el a varázslatok ismeretét... - legyintett a tolvaj.
- Hihetetlen! Nem csoda, hogy elsősorban az árnyékokat ismered, és csak úgy mellesleg kontárkodsz bele a szakmába. A mágia tudás, a tudás pedig többek között a történelmi baklövések ismeretéből ered. Ha nem ismered a múltat, nem tudsz elébe menni a jövőnek... - az újonnan érkező pisszenésre emelte a kezét. A távolból patadobogás és vidám nevetés szűrődött feléjük.
- A mieink? - kérdezte halkan a varázsló.
- Reméljük. Azért elébük megyek. Várj itt.
- Épp berendeztem a házam, pajtás. Éppen csak letettem a ládákat és otthagytam a tárgyakat egy lakótársamnak, gyógyitalokat, ilyesmit. Erre te odacsörtetsz - ismerve a jelszót, amelyet én átkozott marha megadtam neked -, és közlöd, hogy induljunk el ide, a semmi közepére! - kiabált már-már kedélyesen egy férfi egy gyönyörű, fehér lovon. Mellette, egy barna kancán egy páncélos, kardos ember haladt.
- Vettél hátast, nem? Így gyorsabban ott lehetsz mindenhol.
- Nem vettem, hanem kölcsönzöm! Egy hét múlva adhatom vissza, remélem, megtérül a dolog.
- Egy heti bérlet? - nevetett a lovag. - Ez a kis bestia itt alattam jó párszor hónapokig szolgált. Végül, megunva a költségeket, megvettem magamnak.
- Szép állatok! - lépett ki a tolvaj az árnyékból. - Uraim, én, és barátom... - mutatott a bokrok közül akkor előmászó varázslóra - már vártuk magukat. Indulhatunk?
Túl a kapun
Nyílvesszők sziszegése szelte át a barlang előtti nagyobb rét levegőjét, és az utolsó, otthonát védő farkas is összeesett.
- Ilyet már csináltunk... valamikor.
- Bárhol is jártunk, mindig ezt csináltuk. Az élet nem a változatosságról szól, már, ha az ember a többiekkel szeretne együtt kalandozni. - lépett oda újdonsült társához a varázsló. - Az ember mindig csak a fegyvere erejére és a képességei változó, időközönkénti használatára támaszkodhat. Mindenhol így van, és ha így folytatódik, sajnos mindenhol így is lesz. De legalább a környék gyönyörű!
- Néha úgy érzem, a világ, ami körbevesz minket, túlontúl színes. De úgy látszik, ez is olyan dolog, ami sohasem változik. - értett egyet az új társuk, akiről kiderült, hogy elsősorban erdőjáró, de konyít valamicskét a harcosok kenyeréhez is. - És bár nem mozgunk olyan ügyesen, mint sokan mások, ettől függetlenül azért jóval jobban tartjuk magunkat.
- Ne beszélgessünk. - kotyogott bele a tolvaj - Vár ránk ez az útvesztő.
- És ha meglepnek benn minket? - kérdezte a fehér lovas férfi, lovag és pap - A világ ezen szegletében már bármikor, bárki ránk támadhat. Úgy érzem, születésemkor meghozott döntésem már többször is rossz kedvet okozott. Az oké, hogy eszméletlenre vernek, de előbb vagy utóbb magamhoz térek és megvárják, hogy újra megtegyék! Átkozott ifjoncok...!
- Az, hogy élhetsz és itt barangolhatsz - mutatott körbe a tolvaj -, nem kerül semmibe. Cserébe nagyon sokan már túl fiatalon fognak bele ebbe az életbe. Valamit valamiért, nem igaz? Egyébként is, ez a barlang nem túl népszerű, ráadásul, ha mi belépünk, az olyan, mintha...
- Na, erre jó a tanulás, fiatalember! - veregette meg a vállát a mágus. - Ezek a területek, mint ahová most tartunk, egyfajta másik dimenzióba tartoznak. Ha mi bemegyünk, csak mi létezünk bennük, ha valaki más utánunk jönne, csak magát, illetve a barátait találhatja meg. Haladjunk!
A lovag kardja számtalanszor megsuhintotta a kincset őrző szörny páncélját - ám legtöbbször nem sikerült látható sebet ütnie rajta. A nyílvesszők is ártatlanul potyogtak le róla, a méreg sem fogta, úgy tűnt, elvesznek.
- Esélytelen, hogy legyűrjük! - kiáltotta a vándor, majd elfogyasztott egyet a saját maga által készített gyógyitalok közül.
- Álljatok hátrébb! - szólt rémisztően halk hangon a mágus. A többiek félreugrottak, a hatalmas bestia pedig egy pillanatra megzavarodott, látva ellenfelei reakcióját. Aztán - alig egy másodperc alatt - a semmiből egy hatalmas, örvénylő gömb robbant ki, és a mellkasába csapódott. Ocsmány arcára ráfagyott a döbbent felismerés, de késő volt, lassan lehanyatlott.
- Nem sokon múlt, már kifogytam a harci dühből - szólt a vándor és harcos.
- Az én energiáim is elapadtak, még szerencse, hogy a varázslónk és a tolvajunk nem fogyott ki a manából.
- Szedjétek össze a jutalmat, és pucoljunk innét!
- Nem rossz ez a kard, de én magam jobbat kovácsolok. Bár már mesterszinten űzöm a szakmát... - vette szemügyre az egyik ládában talált fegyvert egyikük.
- A céhházunkban saját műhelyem van - lépett oda egy rúnát tartva a kezei között a tolvaj - Értek a főzéshez és a varráshoz, nem is kicsit, de azt hiszem, ezzel a rúnával te fegyverkovácsként többet tudnál kezdeni.
- Nem olyan jó, mint egy drágakő, de igen, tökéletesíteni tudom vele a felszerelésemet, köszönöm.
Kiléptek a barlangból. Hátizsákjuk dagadozott az értéktárgyaktól, sőt, vándoruk még némi értékes ércet is bányászni tudott.
- És most? - tette fel a kérdést a tolvaj.
- Megszereztük, amiért jöttünk! - vonta meg a vállát a varázsló. - Részemről legalább is. Ezt a megbízást egy nem messzi kis faluból kaptam.
- Mennyivel kellett végezni? - kérdezte a lovag.
- Nem, a küldetésem nem az volt, hogy minél több rémet gyilkoljak le, esetleg valamelyik testrészükből gyűjtsek össze pár száz darabot. A feladat annál összetettebb volt, és ezidáig is zömmel ilyeneket kaptam.
- Igen. Nos, mi akkor most megyünk.
- Isten veletek.
A vég kezdete
A mágus elégedetten mosolygott. Lassan megérkeztek a barátai.
- Sikerrel jártál? - kérdezte az egyik, csuklyás alak.
- Igen, a követ megszereztem.
- Tudják, hogy jövünk?
- Nem, még a társaim is azt hitték, hogy csak rutinfeladatot végzek. A háború lassan elkezdődhet.
- Az otthonunk készen áll. Szavunkra az egész dimenziónk egy emberként ránt fegyvert, hogy erre a világra támadjon.
- Lassan itt az ideje. Otthon már nem találtunk kihívást - bólogatott a mágus. - Itt erős emberek vannak.
- Veszélyt jelenthetnek? - kérdezte a csuklyás.
- Nem tudom. És ők az otthonukat védik.
- Ha nem járunk sikerrel, mi is erre kényszerülünk. Szólok a többieknek, hogy idő van. Itt most nem kis csetepatéról lesz szó, ezen a csatamezőn seregek csatáznak majd.
- Úgy lesz. - bólintott a mágus.
WarCraft világán nyílt egy térkapu. A varázsló lassan kilépett belőle, és rámosolygott a többiekre.
- Veszélyben forgunk? - kérdezte a tünde, aki csak rá várt.
- Nem hinném. Ugyan a világban kalandozni semmibe sem kerül, és jó néhány feladat változatosabb is, mint a miénk, azért ennek a világnak is megvannak a korlátai.
- És páran elmennek majd?
- Szinte biztos. Jó pár hónapra szórakozást jelenthet majd. De aztán visszatérnek...
- Addigra megváltozik minden. Negyedévente bővül a világuk, legközelebb lehet, hogy még többen mennek.
- Akkor ott leszünk mi is. - bólogatott a varázsló. - Elvégre bevallom, élveztem egy kicsit az isteni utat is járni, a mágia ösvénye mellett.
- Egyszerre két foglalkozás?! - döbbent meg az elf.
- Nos, igen. És saját otthon.
- Mikor indulunk?!
- Hamarosan.
