Nem, egyáltalán nem akarom bántani az 1989-ben, akkoriban még The Final Fantasy Legend címen futó, Game Boyon indult sorozatot, ami aztán többek között a Romancing SaGa és a SaGa Frontier képében vált a Square Enix egyik itthon kevésbé ismert és népszerű szériájává. Sokat elmond, hogy a 2016-os Scarlet Grace csak Vitára és kizárólag Japánban lett kiadva, hogy 2018-ban szintén a szigetországban kövesse egy feljavított verzió, ami mostanra jutott el a világ többi részére – immáron PC-re, okoseszközökre, Switchre és PS4-re is. És akkor visszatérve a kezdésre: nem elég, hogy az Ambitions alcímű epizódnak a műfaji jellegzetességeket is le kell nyomnia a modern játékokon edződött közösség torkán, de emellett ugye a Vita szolgáltatta a hardveres alapot, avagy feljavított verzió ide, kiegészítések oda, ez nem az a minőség és forma, amit mostanság megszokhattunk.

Ha pedig műfaji jellegzetességek, akkor gyorsan néhány apróság, mert nem szeretnék zsákbamacskát árulni. A Scarlet Grace térképfelfedezést, körökre osztott harcokat, szigorú játékmenetet kínál csapatösszeállítással és menedzseléssel, minimális fejlesztéssel, de rengeteg újrapróbálkozással és tanulással, a régi iskola tananyaga szerint. Nem fog kiesni tőle a szemed, nem lesznek monumentális átvezetők, pixel és harc viszont annál több. Még mindig itt vagy? Akkor jó, folytassuk, mert lehet, hogy év végére sikerül egy új kedvencet találnod.

Ősi mese, négy módon

A Scarlet Grace egy ismeretlen és meg nem nevezett világban játszódik, ahol a nemzetek a csillagistenekben hisznek, azonban az egyik ilyen erő korábban elárulta társait, üstökösként pedig 150 évente rontást és rengeteg szörnyet hozott a halandók számára. Emiatt végül szükségessé vált az összefogás, ami egy hatalmas Birodalom képében elevenedett meg, mely ezeréves küzdelem után, a hetedik csatában legyőzte a Fire Bringer nevezetű entitást. Mivel már nem volt szükség rá, a Birodalom idővel összeomlott, az emberek élték tovább az életüket, azonban a szörnyetegek most ismét visszatértek.

Ezen a ponton kapcsolódik be a játékos, méghozzá néhány kérdésre válaszolva, amivel egyben a karakterünket is eldönthetjük, elvégre négy főszereplő közül választva ismerhetünk meg eltérő sorsvonalakat és ezzel együtt sztoriállomásokat. Nekem elsőre Urpina, a nemesi sarj jutott – a leányzó édesapja éppen útra kelt, mikor a környéken gyanús tevékenységek veszik kezdetüket. A közelben egy eleve nem túl bizalomgerjesztő „szomszéd” portáján még kellemetlenebb alak ólálkodik; később a földből egy óriási szörnyeteg tör elő; végül pedig mind a birtok, mind a környező települések fekete harcosok ostroma alá kerül. Emiatt természetesen Urpina sem tehet mást, minthogy felkerekedik, majd édesapja nyomába ered, hogy figyelmeztesse az események és testvére eltűnése kapcsán.

Klasszikus minden szempontból

A Scarlet Grace – Ambitions nem igazán igyekszik, hogy valami újat és formabontót mutasson be, szimplán a hagyományos megoldásokkal operálva hozza az elvárt eseményeket, melyek a jó és a rossz örök küzdelméből táplálkoznak. Aki elsőre gyanúsan viselkedik, az valóban nem lesz a barátunk, aki pedig barátságos, az könnyen társunknak szegődhet. Merthogy madártávlatból, csapatosan fedezzük fel a kisebb szegmensekre tagolt, egész nagy és kifejezetten mutatós világtérképet, amin aztán települések, látványosságok, fontos épületek állnak, sőt random támadásokkal sem kell számolni, avagy a szabadban lévő ellenfeleket is látjuk, felkészülhetünk a velük esedékes csatákra.

Ezek az összecsapások pedig lényegében a játék sava-borsát jelentik. Többfős bandánk felsorakozik az ellenfelekkel együtt, körönként lehet cselekedni, a lehetséges lépéseket pedig az akciópontok szabják meg, amik itt csillagokkal vannak jelölve. Minden karakter több akcióra képes (kisebb és nagyobb, személyes vagy csoportos sebzéssel, esetleg extra mérgezéssel és egyebekkel), vannak zavaró támadások, amik beleszólhatnak az opponensek attakjaiba, emellett közös megmozdulásokat is végre lehet hajtani, amik természetesen brutálisan szívhatják az ellenfelek vagy embereink életerejét. Az életerőn túl van még egy érték, amit érdemes figyelni, mert ha teljesen lecsökken, akkor adott emberünk jó néhány körre kiesik, ilyenkor meg másokkal kell feltölteni a csapatot.

Természetesen a különböző helyszíneken van egy csomó társalgási lehetőség, új harcosokat szólíthatunk magunkhoz, ami lényeges, mert egyaránt kellenek a közel- és távolharcos karakterek és a pótlások, amíg valaki kispadra kerül. A szereplők sajnos automatán fejlődnek a szintlépéseknél, mi kizárólag a páncélzatukat, felszerelésüket variálhatjuk, erősíthetjük a kovácsoknál, ami nem túl összetett feladat. Pedig kihívás van bőven, nem árt taktikázni sem, elég könnyen fűbe harap a teljes bagázs, szóval már csak emiatt is örülhetnek a tartalmas szórakozásra vágyók. Meg ugye az eltérő főszereplők hozta külön sztorik miatt is.

A SaGa: Scarlet Grace – Ambitions nem haladt a korral, nem igyekszik különlegessé válni, de annál élvezetesebb és szórakoztatóbb, ha sikerül elfogadni a hibáit. A töltési idők rövidebbek lettek, kaptunk angol szinkront is az állóképes elmesélések mellé, vannak újabb zenék és apróbb összetevők, a látványt pedig minimálisan feljavították – az eredeti célhardver miatt azonban csodát nem kell várni. Mindezt együttvéve elmondható, hogy messze nem hibátlan RPG-ről van szó, ami inkább rétegjáték, viszont a műfaj szerelmeseinek sok szép órát okozhat, ha gyengeségei felett szemet hunynak. Ráadásul most éppen RPG-mentes időszakunk van, aminek hála a rajongók tehetnek egy próbát – egy leárazást azonban érdemes lehet kivárni.