Réges-régen az istenek és a halandók két külön birodalomban élték mindennapjaikat: az istenek a fényűzést és a bőséget élvezve, a halandók pedig a háború és az éhezés árnyékában. Egy nap azonban, halandók egy kimerült kis csapatára rámosolygott a szerencse, akik üldözőjük elől menekülve belebotlottak a két birodalmat összekötő, rendkívül ritkán felbukkanó hídba. A tétovázás luxusát nélkülözve gondolkodás nélkül ráléptek az előttük megnyílt útra, és mit sem sejtve elindultak az istenek birodalma felé, ahova némi közjáték után meg is érkeztek. Az éhségtől elcsigázva a halandók rávetették magukat az első útjukba akadó élelemforrásra, a háború istenének és az aratás istenének leánya, Sakuna rizskészleteire – és egy véletlen folytán porig is égették az egészet. A felfordulás következményeképp Sakunát a halandók társaságában száműzték a Démonok Szigetére, hogy vezeklésként derítse ki a démoni hordák ottani felbukkanásának okát. A furcsa és színes kis társaság tehát a fényűző életéből kiszakított, duzzogó Sakuna vezetésével útnak indul, hogy együtt teljesítsék a megbízást, mely során az istennő hamar megtapasztalja a mindennapok számára eddig ismeretlen nehézségeit.

Ásó, kapa, nagykalap

A Sakuna: Of Rice and Ruin látványvilága ugyan néhol kissé kopottas, de a maga módján roppant egyedi és igazán bájos stílusban tárja elénk a mesekönyvből kipattant hatást keltő történetet, amihez ráadásul remekül passzol is, akárcsak zenei világa. A kezdeti közjátékot követően a szedett-vedett társaság Sakuna anyjának egykori otthonában ver tábort, a halandók pedig hamar szembesítik az elkényeztetett istennőt azzal, hogy a mindennapi betevőért bizony keményen meg kell dolgozni. A démonoktól hemzsegő vidéken eleinte Sakunára hárul a felfedezés, vadászat és a nyersanyagok beszerzése, de szép lassan szerencsére a többiek is megtalálják a maguk szerepét, legyen az a főzés, a fegyver- vagy épp a ruhakészítés, és a kis idilli család idővel újabb tagokkal is bővül. 

A játék alapvetően két részre oszlik, de ezek szorosan összefüggnek. Az első a gazdálkodás, amit bázisunk aprócska termőföldjén végezhetünk. Ez egy hosszas, szakaszokra bontott, soktényezős folyamat, ami még ha nem is szimulátor mélységben, de remekül bemutatja a rizstermesztés és -feldolgozás lépéseit. Magunk művelhetjük meg a földet, ültethetjük el a már kellő méretű palántákat, adagolhatjuk a vizet, gazolhatunk, valamint hánthatjuk le és őrölhetjük meg a szemeket, de ha már nagyon unjuk a dolgot, akár át is engedhetjük másnak, bár ebben az esetben a minőség nem garantált. 

Emellett a folyamatos trágyázásról is gondoskodnunk kell, amit a különböző nyersanyagokból,  kedvünk szerint állíthatunk össze, alapként a ház melletti latrina bőséges „termésével”. A megfelelő gondozás, feldolgozás és a trágya adalékanyagai betakarításkor nagyban befolyásolják a termény végső minőségét és értékeit, ami már csak azért is fontos, mert az aratás istennőjének lányaként Sakuna ezekkel arányosan erősödik. Bizony, a rizspalántákat kellő odafigyeléssel gondozva tehetjük igazán erőssé hősnőnket, de persze arzenálunk vagy épp ruhánk lecserélésével, illetve egy bónuszokat biztosító étrenddel is megdobhatjuk győzelmi esélyeit a démonokkal szemben.

Az istenek is esznek rizst

Térjünk is át a játék másik részére, ami a felfedezés. A térképen pontokként elszórt helyszíneket járhatunk be, melyeknek sora a felfedezéseinkkel, illetve a pályákon teljesített küldetések számával arányosan folyamatosan nő. Ezek között találhatunk egyetlen teremből álló lelőhelyeket, ahol feltölthetjük készleteinket, több szakaszból álló nagyobb pályákat, vagy épp valamivel veszélytelenebb nyersanyagforrásokat, ahova társainkat küldhetjük el keresgélni. A pályák mindegyikén oldalnézetes platformer akcióra számíthatunk, no meg persze démoni hordákra kardos/íjas nyuszik, vadkanok, repülő halak, harci verebek és más lények (no meg főellenfelek) formájában, akiket eleinte kapával, gereblyével és más mezőgazdasági szerszámokkal kell jobb létre szenderítenünk, de idővel szerencsére fegyverre jobban hajazó eszközöket is a kezünkbe vehetünk, ha győzzük nyersanyaggal. 

A harcrendszer alapvetően elég egyszerű, egy gyors/gyengébb és egy lassú/erősebb támadásból áll, amit kedvünk szerint kombinálhatunk, valamint kitérés vagy blokkolás helyett Sakuna sáljával kerülhetjük el a fájó ellencsapásokat, lengedezhetünk Pókember módjára, vagy ragadhatjuk meg elleneleinket a távolból. Persze mindennek azért van mélysége is, kezdve a más-más fegyverek különböző sebzéstípusával, amiket bizonyos ellenfelek jobban vagy épp rosszabbul viselnek, egészen a különleges mozdulatainkig. A felfedezés hevében kulcsfontosságú egyrészt az idő, mivel ha leszáll az éj, a démonok megbokrosodnak, és szinte semmi esélyünk sem lesz velük szemben (bár ez a későbbiekben különböző megoldásokkal ellensúlyozható), másrészt pedig a gyomrunk, a különböző bónuszokat biztosító étkek hatása ugyanis idővel elszáll. Az étkezések egyébként már önmagukban is érdekesek, mert az ezek alatt folytatott párbeszédekből tudhatjuk meg gyakorlatilag a legtöbbet a világról és a karakterekről.

Isteni színjáték

A Sakuna: Of Rice and Ruin egy rendkívül érdekes alkotás, ami, ha úgy vesszük, két teljesen más stílusú és tempójú játékot foglal magában. Az egyik pillanatban még egy démon testébe, a másikban pedig már kertünk földjébe mélyesztjük kapánkat. Egyszer egy platformeres kihívás megoldásán morfondírozunk, máskor pedig a megfelelő trágya összetételén. Ugyan a pályák kinézete és dizájnja nem kifejezetten változatos, grafikai stílusával és zenéivel a játék összességében hozza a témához illő hangulatot. A harcrendszerről – valószínűleg a hasonló témaválasztás miatt – kicsit a Muramasa-játékok jutnak eszembe, bár azok tempója egyértelműen gyorsabb. Mindent egybevéve a Sakuna: Of Rice and Ruin egy szöszmötölős, kissé vontatott, de aranyos és élvezhető gyöngyszem, ami sajnos jó eséllyel el fog veszni a generációváltás viharában. (A nem csak megszeretgethető, de ölben is cipelhető shiba inuért a kutyások nyugodtan számoljanak még rá pár plusz százalékot.)