Sam „Serious” Stone mostanra már többször mentette meg a világot, mint Bruce Willis, egyetlen kalandján több rosszfiút zúz le, mint Sylvester Stallone összesen, és több egysorost ereszt el, mint Arnold Schwarzenegger valaha. Nagyjából ennyivel körül is írtam a játék lényegét, de azért a régi motorosoknak is van mit mondani, még ha nem is csodaszép és csodajó minden.

Keleten a helyzet változatlan

Én megértem, hogy a Croteam egy piciny fejlesztőcsapat, melytől már eleve igen nagy fegyverténynek számít, hogy annak idején összehoztak egy olyan játékot, mint amilyen a Serious Sam. Az meg igazán nagy durranásnak számít, hogy második részre látványos tartalmi és megjelenésbeli előrelépést tudtak felmutatni. Aztán egy komolyabb kihagyás következett, majd a harmadik részre már csak a látvány lett szebb, valahogy nem volt az igazi. De hogy nyolc év kihagyása (és egy rakás másodlagos megjelenés) után már ebben sem feltűnő a javulás, sőt mi több, számos újrafelhasznált modell, textúra és ötlet jellemzi a Serious Sam 4-et, azt már annyira nem értem meg. Így a legújabb visszatérés a nosztalgiára vágyóknak még jó lehet, de túl sok újdonságot sajnos nem tud felmutatni.

Mert azért akadnak újdonságok, még ha nem is sok (vagy nem is annyira újdonság). Ezúttal meghatározott szakaszokon járművekre is pattanhatunk, bár az alig féltucat alkalomnak csak a fele emlékezetes: az előzetesben is látott „pápamobil”, annak katonai változata, és a kombájn tartogat mókás perceket. Emlékezetetőül megjegyezném, hogy a Serious Sam 2-ben is voltak járművek, csak azokat elfelejtettük a harmadik részre.

Aztán itt van a kihagyott ziccer, a közelharci kivégzések lehetősége, melynek rendszerén a Serious Sam 3 óta finomíthattak volna, és itt most nem a Doom glory killjeinek szintjét várom el, de a kés fejbe vagy szembe applikálása mellett kicsit többet is ki lehetett volna hozni belőle. Mondjuk például azt, hogy bugmentes legyen a feature és az esetek harmadában ne belülről kelljen megnézni az adott karaktermodellt. Az már csak hagyján, hogy egy olyan játékban, ahol több száz ellenfelet kell elintézni, és ezek nem ritkán egyszerre szeretnének velünk megismerkedni közelebbről, ott csak alkalomadtán lesz lehetőség közelharcban rosszalkodni.

Továbbá kapunk egy képességfát is, melyen néhány hasznos eszköz azért akad, mint például a sprintelés közben lövöldözés vagy az akimbo. Persze ezek nagy része korábban alapképességnek számított, ami még nem is lenne akkora baj, de semmi újdonság nincs. Helyette van itt még egy halom a közelharc „javítására”, de önmagában egyik sem eléggé motiváló ahhoz, hogy használjuk is az egy bekezdéssel korábban már taglalt okok miatt. Még úgy sem, hogy néhány küldetésen társakat kapunk, akik fedezik a hátsónkat, és bár elhalálozni nem tudnak, jelenlétük teljesen fölösleges és jelentéktelen.

Végezetül a mellékküldetések rendszere az, ami valami érdemit is fel tud mutatni. Na, nem összetettségre, mert ezek általában csak kitérők, ahol még több ellenfelet kell felaprítani, hanem az értük osztogatott jutalom a mókás. Lesznek itt igen hasznos kütyük, melyek elég triviálissá teszik a kelleténél nagyobb hordák felaprítását: az időlassítástól a kristályba zárt fekete lyukon át egészen a hordozható atomtöltetig akadnak nyalánkságok.

A lovakat lelövik, ugye?

A sztori továbbra is bot egyszerű, de az átadására a kelleténél több hangsúlyt fektettek. Értem ezalatt, hogy akadnak érdekes karakterek, egész jó szinkronmunkával és számos humormorzsával meg utalással dobják fel a társalgásokat. De a néha fárasztó poénok elsütögetésén kívül nagyon mást célt nem szolgálnak az átvezetők, melyekben amúgy is rossz nézni a mimikát vagy a karakteranimációkat. Ráadásul jó hosszan... Az egész történet kiszámítható, a „nagy” csavar is tök fölösleges. Értem én, hogy lövöldébe nem kell irodalmi Nobel-díjat várni, de ha már nyomjuk, akkor legalább a világot ismerjük meg jobban, vagy legalább felszínes érzelmi kötelék fűzzön a szereplők valamelyikéhez. De nem, semmi ilyesmi.

Végigolvasva a cikket, szénné aláztam a Serious Sam 4-et, pedig technikailag egyébként nem rossz játék. Szóval ha neked elég, hogy újra százával darálhatod aprított hússá az arcodba özönlő ocsmányságokat egy kisebb hadseregnek megfelelő fegyvermennyiséget cipelve, akkor jó móka lesz. A fent hosszasan taglaltak ellenére én jól szórakoztam vele, de nem tudom feledni azt a savanyú szájízt, amit a kihagyott ziccerhalmok (mit halmok, hegyek) hagytak maguk után. Mindezt nyolc év után sikerült összehozni. Nyolc év után. Nyolc.

Szerintem a Croteam nem nagyon tudja, vagy inkább nem nagyon akarja elengedni a Serious Sam-játékokat, ami önmagában még nem lenne baj. Jelen produktum láttán viszont úgy tűnik, most már megérett az idő arra, hogy komolyan elgondolkozzanak azon, hogy mégis merre tovább.