A lopakodós stratégiai játékok műfaját az 1998-as Commandos tette népszerűvé, melyben pár specialista hőssel akcióztunk a második világháború poklában, őrjáratok útvonalait és nézésirányait memorizálva, katonáink speciális készségeit használva fel a túlerő ellen. A piszkosul nehéz Commandos bár néha idegesítő tudott lenni, 2001-es második részével (Men of Courage) együtt hatalmas siker lett. (A többi folytatásról sajnos ez már nem mondható el). Ezért várhatóan megjelentek a lelkes követők, mint a vadnyugati közegbe helyezett Desperados vagy a Robin Hood: Legends of Sherwood, néhány fontosabb játékmenetbeli újítással (a Commandos-klónokról bővebben a dobozos részben olvashattok).

A német Mimimi Productions legújabb játéka, a Shadow Tactics a műfajt ezúttal a középkori Japán viharos Edo-korszakába helyezi. A Commandos óta ismerős játékmenet mit sem változott, a Mimimi csupán polírozott az alapsémán, ám a Shadow Tactics így is remek játék lett.

A vihar kapujában

A Shadow Tactics tehát a klasszikus szamurájfilmekből ismerős Edo-korszakba (1603-1868) hív minket játszani. Ekkoriban a császártól a tényleges hatalmat az aktuális sógun (katonai vezető) ragadta magához, a rendet a szamurájok tartották fenn, illetve becsületkódexükre (busidó) hivatkozva fosztogatták, sanyargatták a fegyvertelen parasztokat, és Japán egészen a Mejdzsi-restaurációig (1868) elzárkózott Európától és a keresztény világtól. A zárt kultúrában azonban távolról sem honolt béke és rend, a különböző klánok között mindvégig ádáz küzdelem folyt a sóguni címért, olykor nyílt terepen, de gyakrabban politikai intrikák és gyilkosságok formájában. Ebből gazdagodtak meg a korszak profi zsoldosai, az árnyharcos nindzsák.

A Shadow Tactics „díszlete” tökéletes, a magamfajta Japán-őrültek számára igazi paradicsom a német srácok játéka. Gyönyörű, jellegzetes épületek mindenütt, a szigetország olykor tikkasztó, máskor zimankós éghajlatát szinte a bőrünkön érezzük, orrunkat végig birizgálja a délutáni naplementében hulló cseresznyefa virága, vagy épp a zöld tea bódító illata. Azért ne számítsunk next-gen látványvilágra, sőt ha ráközelítünk a karakterekre, szembetűnő a környezet és a figurák rajzfilmszerű, elnagyolt kidolgozása. Azonban a játék stílusos, a keményvonalas lopakodós stratégiáknál pedig nem is kell több a beleéléshez.

Sajnos maga a „történet” közel sem olyan pofás, mint a középkori Japán. Eszerint az új sógun, Tokugawa foggal-körömmel ragaszkodik a saját békéjéhez, melyet egy másik trónkövetelő, Kage-sama veszélyeztet. Mi, játékosok öt karakterünkkel ezúttal nem az ellenállást, hanem a rendet képviseljük, és a sógunt szolgálva Kage-sama lázadóit próbáljuk szabotálni. Csavar persze van a cselekményben, de az amúgy kellőképp hosszú játékidő alatt már csak a műfajból adódóan is háttérbe szorul a sztori. Néhány, a játék motorjával készített, elnagyolt átvezetőt kapunk, de ezeknél még a 2001-es Desparados is többet nyújtott klisés western-videóival. Továbbá a program hivatalos weboldalán drámai karakterfejlődésről beszél a promóció, de én a több mint húszórás játékidő alatt ilyennel nem nagyon találkoztam, különleges képességeiken túl alig van egyénisége a figuráknak. Valamilyen sztereotip jellemet mindegyikőjük kapott, de ettől még nem tudtam igazán kötődni egyik nindzsához sem. Alig éreztem a különbséget Hayato és Mugen, a csapatvezető és a szamuráj között, de ha nem más hangon szólaltak volna meg, jellemük alapján a két lányt, Yukit és Aikót is tuti összekevertem volna. Oké, japános stílusban néha-néha poénkodnak egymással: Takuma, az idős mesterlövész udvariasan oltja a „bolond ifjúságot”, és a nagydarab Mugen is keménykedik a maga módján. De sajnos mindez édeskevés a karakterépítéshez, nincsenek igazi személyes drámák. Egyébként némi színt vihetünk a döcögős párbeszédekben kibomló jellemrajzokba, ha a Shadow Tacticst japánul, angol felirattal játsszuk, mert így legalább autentikusak lesznek a figurák.

A szamuráj útja

Ha túltesszük magunkat a Shadow Tactics papírvékony sztoriján, feltárulnak a játék pozitívumai. A Mimimi programja százszázalékos stratégiai játék, a klasszikus, kemény fajtából. A fejlesztők nem szúrják ki 8-10 órás játékidővel a szemünket, a viszonylag borsos árért cserébe elképesztően összetett és méretes pályákon akár egyenként 2-3 órán át elszöszmötölhetünk. Ezt a számot pedig szorozzuk be 13-mal, ugyanis ennyi térkép áll rendelkezésünkre. S ez csak a normál szint, Hardcore-módban még a tapasztalt Commandos-játékosoknak is fel kell kötnie a kimonót. Sőt kezdő szinten is megizzaszthat a program: az egyik térképen vissza kellett vennem a nehézségből, ám a különbség Beginner-módban sem volt markáns, csupán az ellenfelek reakcióideje csökkent. Egyébként alapjáraton sok gondolkodást, alapos tervezést igényel az összes küldetés, mint a régi szép időkben.

A „régi szép idők” azonban nem csak jó értelemben köszönnek vissza, a Shadow Tactics is átesik a ló túlsó oldalára. Azaz a játék könnyen frusztrálóvá válhat összetettsége és túlzott keménysége miatt. Először is ellenfeleink bár annyira nem okosak, de szinte minden szegletet figyel valaki, a civilek is hallanak és látnak, és nem átallnak spicliskedni, ha rajtakapják Hayatót vagy gyönyörű gésánkat, Aikót futás vagy akció közben. S ha ez még nem lenne elég, néhány katona távolabbra lát, főleg, ha tetőn vagy toronyban áll. Így már a legelső pályák, például a havas, inkább Yuki képességeit ismertető Imai városában is olyan pontosan kell időzítenünk, mintha legalábbis egy műszert kalibrálnánk. Akár egy másodperc késlekedés vagy véletlen félrekattintás is azonnal a visszatöltés gomb lenyomását teszi szükségessé, minthogy karaktereink igen sérülékenyek és a túlerő hatalmas (5-6 rosszarccal már a nagydarab szamuráj, Mugen sem bír el). Persze, ha belejövünk, elkezdjük élvezni a játékot, de bizonyos küldetéseknél igencsak nagy kitartás és koncentráció, sőt mazochista beállítottság szükséges, hogy legyen motivációnk továbbhaladni, és ne törjük ketté a billentyűzetet.

A fejlesztők egyébként nem csak a nehézséggel és a túlerővel kényszerítenek minket a taktikus, lopakodós játékstílusra. A pályákhoz normál szinttől kezdve különféle extra feladatok tartoznak, melyekért jelvényeket, kitüntetéseket kapunk. Gyakorlati haszna ezeknek nem nagyon van, de az igazán önsanyargatók a kihívást azzal is fokozhatják, hogy nem ölnek civileket (higgyétek el, ezt igen nehéz betartani a honfitársak spicliskedése miatt), vagy egyetlen emberáldozat nélkül teljesítik a küldetést. Mivel páratlanul részletes és összetett minden feladat és pálya, lehetőségünk van alternatív módokat keresni az elénk kerülő problémák megoldásához. Például mikor egy (természetesen extrém védett) kastélyba kell bejutnunk, hogy likvidáljuk a sógun egyik kihívóját, választhatunk, hogy a mesterlövész Takumával távolról szedjük le a célpontot, vagy Yukival férkőzünk a japán hűbérúr kedvenc teájának közelébe, hogy megmérgezzük azt. Sokkal elegánsabb megoldás, mint kiirtani mindent, ami él és mozog, nemde?

A küldetéseket tehát sokféleképpen teljesíthetjük, már csak azért is, mert öt karakterünk öt – annyira azért nem markánsan, de – különböző játékstílust jelent. Most eltekintek a figurák készségeinek részletes ismertetésétől, hiszen róluk olvashattok bővebben a közelben található dobozban. Legyen elég annyi, hogy mindenkinek van két közös tárgya: egy darab kötszer fellelhető az összes hős táskájában, s később, mikor kiszabadítjuk Takumát, szerez nekünk kezdetleges kovás pisztolyokat, melyeknek egyébként sok haszna nincs, mivel túl hangosak és nagy a szórásuk. Márpedig a Shadow Tacticsben mindenkivel inkább csendben, bokorról bokorra érdemes haladni. Amúgy persze minden hősnek megvan a maga funkciója. Hayato inkább az aktív orgyilkos, vele gyorsabb akciókat hajtunk végre. Yuki hozzá hasonlóan lopakodik, de ő a passzívabb halálosztó, szereti csapdába csalni az ellent. Mugennel, az aktuális tankkal elcsalhatunk és lezúzhatunk egyszerre több őrt is. Az öreg Takumát pedig általában ültetni fogjuk egy magaslaton, és bár mesterlövészről van szó, a puskája túl nagy zajt csap, így én inkább az altatógázait használtam. S végül Aiko, az asszasszin, aki a korszak női ruhákat magára öltve szabadon járkálhat az ellenség köreiben, csak a gyanús viselkedésre kell figyelnie, azaz hogy ne nyílt színen vágja át valakinek a torkát, mert azonnal lelepleződik.

Jóllehet, mindenki ismerős már a korábbi rokon játékokból, sőt van egy olyan érzésem, hogy a készítők szinte egy az egyben átvették a Desparados hőseit. Például Takuma sztorija pontról pontra megegyezik a Desperados mesterlövészének, McCoy dokinak a történetével, mivel őt is az ellenség fogságából kell kiszabadítanunk, hogy csatlakozhasson a csapatunkhoz. Ez persze nem probléma, mert játékmechanikai szempontból mindegyik hős átgondolt, kidolgozott figura, ráadásul kevés olyan küldetés van, ahol az összes harcos a rendelkezésünkre áll, így senki sem marad ki a buliból, mindenkit használnunk kell. Talán csak az öreg Takumát éreztem kicsit felesleges karakternek: a puskája túl hangos, ő maga túl lassú, s azért is problémás a bottal járó, falábú mesterlövészt átjuttatni az ellenséges területeken, mert legfeljebb létrára tud mászni, a parkourmutatványokat meghagyja a fiataloknak.

A változatosság egyébként a küldetésekre is jellemző, mert a tényleg hatalmas pályákon a műfajból ismerős szinte összes feladattípus visszaköszön. Vannak orgyilkos missziók, mentőakciós küldetések, s van, hogy csak egy kulcsot vagy dokumentumokat kell ellopnunk. Ezek mellett részfeladatokat is végre kell hajtanunk, hogy bejussunk a fő célponthoz. Például mikor Mugen fogságba kerül, és sikerül kimenekíteni, ahhoz, hogy ugyanazon a pályán kiszabadítsunk pár földművest is, megkönnyítjük dolgunkat, ha visszaszerezzük a szamuráj felszerelését. Életünket egyébként nagyban egyszerűsíti az úgynevezett Shadow Mode használata, mely szintén ismerős lehet a műfaj korábbi darabjaiból. A „shift” gombot lenyomva a kijelölt akciókat nem hajtják végre a karakterek, hanem tárolják parancsainkat, és csak az „enter” billentyűre veselkednek neki a feladatnak. Sajnos karakterenként csak egy cselekvést rögzíthetünk, de hát na, ez nem körökre osztott stratégia, ne legyünk telhetetlenek. Ez a funkció is nagy segítség, mert sok húzós szituációnk lesz, és nincs az a StarCraft-bajnokságokon edzett egérvirtuóz, aki képes megfelelő gyorsasággal reagálni az adott pályán szétszórt hősöket érő támadásokra. Hiszen míg egyik nindzsával nyomulunk, a másik bokorban megbújt harcost épp egy gyanakvó őr döfködheti a lándzsájával.

Szeppuku vagy harakiri?

A Shadow Tactics tehát nem a története, hanem összetett és jól átgondolt játékmenete miatt élvezetes program. Azonban a sztorin kívül vannak még hiányosságai. Ilyen az elődökhöz képest kicsit túlbonyolított kezelőfelület. Azaz például teljesen érthetetlen, miért nem lehetett leprogramozni, hogy a kurzort a használandó objektumok vagy ellenséges hullák fölé mozgatva automatikusan megjelenjen a „kéz”, amivel végre is hajthatjuk az akciót. Ehelyett minden egyes ilyen műveletnél meg kell nyomnunk a ctrl-t. A testeket pedig ugyanilyen körülményesen rakhatjuk le a kijelölt rejtekhelyen, bár legalább ezt ki lehet védeni, minthogy leguggolva automatikusan elejtik hőseink a „sózsákokat”. Az is kicsit problémás, hogy ha csupán kábítás céljából akarunk ököllel lecsapni valakit, akkor megint csak külön billentyűvel kell átállnunk „nem halálos üzemmódba”, melyet szintén meg lehetett volna oldani például egy sima gyorsbillentyűvel a váltogatás helyett. Amúgy az irányításba hamar bele lehet rázódni, mivel minden karakternél ugyanazok a gyorsbillentyűk, és szerencsére Hayato, Yuki és Aiko automatikusan ugrik át tetőről tetőre, ezekkel a műveletekkel nem kell szívni. A kameraforgatás lehet problémás még, ha nincs jó egerünk, bár „Q” és „E” gombokkal ki lehet váltani az egeres kombinációkat.

Az irányítási nehézségek mellett bajos még a töltés is, ami viszont már nagyobb gond, mivel egy ilyen keményvonalas és szívatós játéknál sokat fogunk a „visszatöltés” billentyűre tenyerelni, illetve csapni a sikertelen próbálkozásaink után. Ironikus módon a készítők megpróbáltak elébe menni a dolognak, és a töltőképernyőn felhívják a figyelmünket, hogy ne ijedjünk meg, ha beáll a kép akár egy percre is, „csak a pálya készül” éppen. Habár néhány kompromisszummal a Shadow Tactics viszonylag jól futott a régi vasamon, azért tettem egy próbát, és lehúztam a grafikai beállításokat, hátha csökken a legelső, 1-2 perces pályatöltés, de mindhiába, nem változott jelentős mértékben, legfeljebb a gyorstöltés lett kicsit tempósabb.

S persze nem sokszor, de találkoztam pár programhibával: párszor úgy vágott ki a program az asztalra az akció kellős közepén egy hibaüzenettel, mintha magam is verekedésbe keveredtem volna. Arról pedig gőzöm sincs, hogy a Windows 10-nek tudjam-e be, de a két hete újratelepített rendszerem eddig kétszer produkált szomorú szmájlis kékhalált, mindkettőt a Shadow Tactics végigjátszása során.

Azonban összességében a Mimimi taktikai játéka nemhogy játszható, de egyenesen addiktív, nosztalgikus, a régi szép szentségelős Commandosszal és Desperadosszal töltött tinédzser éveimet idézte mind nehézségében, mind hangulatában. Érdemes beruházni a csapat játékára akár még a mostani, teljes árért is, mert ha valami, akkor a Shadow Tactics tényleg hosszú időre tartalmas kikapcsolódást nyújt. Már ha pár elbukott akció és visszatöltés után nem követünk el mi is harakirit.