Szeretem a nindzsás témát, és bár nem feltétlenül kellene pont ezzel előhozakodnom, de azon kevesek közé tartozom, akik egész jól szórakoztak például az Assassin's Creed Shadows-zal. Aztán ott van még a Mark of the Ninja, annak is a remastered változata, ami szintén okozott pár kellemes percet, bár fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem épp az én műfajom ez a 2D-s akcó-platformer világ – persze bőven akadnak kitűnő alkotások a zsánerben, elég csak a magyar fejlesztésű Mandragora: Whispers of the Witch Tree-re (mondjuk az inkább 2D-s soulslike) vagy a Prince of Persia: The Lost Crownra gondolni. Ennek ellenére alig vártam a SHINOBI: Art of Vengeance érkezését. A tény, hogy egy sokszor bizonyított indie stúdió kapta meg ennek a címnek a felélesztését (a Lizardcube-nak köszönhetjük a Streets of Rage 4-et és a Wonder Boy: The Dragon’s Trapet), már önmagában csalogató volt, ha pedig hozzávesszük a lenyűgöző vizuális megvalósítást, akkor rögtön megjön az ember kedve egy kis aprításhoz. Merthogy ebben a játékban bizony bőven lesz kit a túlvilágra küldeni.
Az Art of Vengeance főhőse az Oboro-klán vezére, és egyben utolsó megmaradt tagja, Joe Musashi, aki ugyan nem bánik túl jól a szavakkal, ám a fegyvereivel annál halálosabb. Ha engem kérdeztek, már az első tíz perc során rá lehet érezni az irányításra, de mindenképp érdemes kontrollert ragadni, hiszen ez adja a műfaj sava-borsát – pedig én aztán tényleg nem sokszor használom ezt az eszközt. Ráadásul tényleg remek az irányítás, a grafikai stíluson túl pedig a karakterünk mozgása és harci mutatványai is élményszámba mennek. A tesztkódot ezúton is szeretnénk megköszönni a CENEGA Hungary Kft-nek, mivel így a megjelenés előtt elmerülhettünk ebbe a fantasztikus játékban, amelyből egyébként a dobozos kiadás is elérhető lesz itthon – igaz, csak Nintendo Switch és PS5 esetében.
Ami a sztorit illeti, abszolút nem kell nagy dologra számítani, hiszen a Lizardcube nem kívánta feltalálni a spanyolviaszt: egy gonosz vállalat, élén az elnyomó Lord Ruse-zal, átvette az irányítást a bolygó felett, és Joe Musashira hárul a feladat, hogy véget vessen ennek. Küldetésünk az Oboro faluban indul, Joe és a klánja otthonában, amely egyben a játék első pályája is. A békés település nyugalmát gyorsan szétzúzza az ENE Corporation kegyetlen támadása, pedig nem sokkal előtte még várandós feleségünktől vettünk búcsút, hogy egy újabb leckét adjunk tanítványainknak – talán mondanunk sem kell, hogy ezek a tervek gyorsan füstbe mennek. A pazar irányításnak és a jól kiegyensúlyozott főhősnek köszönhetően egyébként pofonegyszerű a platformelemek és a kombók végrehajtása, így már a tutorialként funkcionáló első szakasz is nagyszerű élményt kínált. Minden kardcsapás élvezetes, ráadásul ahogy haladunk előre a kaland során, úgy bővül egyre a kombóink száma, így egy idő után szinte művészi szintre emelhetjük az ellenfelek likvidálását.
Nem véletlen, hogy a játék kreativitásra ösztönöz, hiszen a kísérletezgetés rendre új lehetőségekkel kecsegtet – már az első egyszerű kombó (könnyű támadások nehéz csapásokkal kiegészítve) után éreztem, mennyire jutalmazó a rendszer, holott akkor még csak a felszínt kapargattam. Főhősünk kezdetben csak karddal és kunaiokkal rendelkezik (amikből eleinte nagyon kevés van, később viszont fejleszthetjük a készletet), az előrehaladás révén viszont új mozdulatokat tudunk feloldani, valamint újabb képességekre is szert tehetünk. Ehhez a játékbeli valutára lesz szükség, amit a szellemárusnál költhetünk el, de szintén nála lehet fejleszteni a kunai készletünket, valamint bővíteni az életerőnket, a legerősebb mozdulatokat azonban a történet során kaparintjuk meg.
Joe ezen felül stílusokkal (Ninja és a Ninjutsu) is rendelkezik, amik különféle erőteljes képességeket adnak. A Shinobi Execution lehetővé teszi, hogy kivégezzük a már legyengült ellenfeleket, ezzel bezsebelve némi extra jutalmat. A Fire Ninpo egyfajta tűzgolyó, ami a rosszfiúk felgyújtására szolgál, míg a Water Ninpo parryként funkcionál, szóval nem árt odafigyelni az időzítésre – amíg tart a védelmet jelentő vízburok, addig vissza tudjuk verni a támadásokat. A Karyu pedig egy amolyan ultimate skill, amit akkor hívhatunk elő, ha feltöltjük a Rage mutatót, aktiválásakor pedig az összes képernyőn lévő ellenfelet felperzselik a belőlünk előtörő tűzsárkány lángjai. Ezek a mozdulatok rendkívül erősek, emiatt aztán nem is vethetjük be őket akármikor, hiszen mindegyik saját feltételhez kötött. A Shinobi Execution például csak a megjelölt (értsd: kellően lesebzett) ellenfeleken használható, a Ninpo-mozdulatokhoz egy külön mérő csíkot kell megtölteni a támadásainkkal, míg a Karyu akkor aktiválódik, ha sérülést kapunk vagy Rage Orbokat gyűjtünk. Folyamatos csatározás esetén azért nem kell attól tartanunk, hogy csak néha hívhatjuk segítségül ezeket a képességeket, szóval azt mondom, hogy bár érdemes megfontoltan használni őket, nagyobb csihi-puhik esetén ne féljetek bevetni a rendelkezésre álló muníciót.
Az első pálya egyébként elég egyszerű, kevés felfedeznivalóval, cserébe rögtön egy próbával zárul, mivel le kell győzni a Szellem Szamuráj miniboss-t. Ez a hatalmas ellenfél sötét támadásokkal operál, amiket nem tudunk kivédeni vagy hárítani, tehát csak elkerülni lehet őket, ha nem szeretnénk beleszaladni egy komolyabb pofonba. A második pálya, a Lámpás Fesztivál, már jóval nyitottabb. Ez már igazi akció-platformer élményt ad, felfedezéssel, rejtvényekkel és keményebb ellenfelekkel. A mocsaras rész például mérgező vízbe süllyedő platformokkal indul, majd egy gyönyörű faluba vezet, ahol japán lámpások, tűzijáték és persze rengeteg ellenfél várja a nagyérdeműt – emellett megjárjuk majd a hegyeket, egy tengeralattjárót, egy neon várost, és további érdekes helyszíneket, mielőtt levadásszuk a csúnya, nagy gonoszt. Itt kapunk hozzáférést az Amulettekhez: a passzív amulettek állandó bónuszt adnak, míg a kombó-amulettek akkor aktiválódnak, ha elérünk egy adott kombószintet. A kombószámláló szerencsére csak akkor nullázódik, ha megütnek, szóval nem az a cél, hogy azonnal új ellenfelet keress, különben elveszted a bónuszokat.
A Lizardcube egyébként némi metroidvania fűszert is csempészett a receptbe, melynek köszönhetően Joe egyre tapasztaltabbá válik a történet előrehaladtával, és olyan dolgokra is képes lesz, amikre korábban nem is gondoltunk volna. Az úgynevezett Ningi mozdulatok között van például a Ninja Claws, ami lehetővé teszi a falmászást, míg a Cannon Punch falakat és páncélokat tör át, a csáklyával pedig olyan helyeket is elérhetünk, amik addig csupán távoli díszletnek tűntek. Ha mindez esetleg nem lenne elég, ott van még a glider valamint azok a meglepetések, amiket most inkább nem fednénk fel, a lényeg, hogy a sokadik órában is érezhető az újdonság varázsa. A felsorolt eszközöknek hála teljesen új pályaszakaszok nyílnak meg előttünk, és mivel bármikor visszatérhetünk a korábbi terepekre, kvázi sosem ér véget a gyűjtögetés és a felfedezés – a platinára vágyók legnagyobb örömére. Ezenkívül időnként akadnak amolyan intermezzo pályák is, ahol még a farkasunkat is meglovagolhatjuk, és az ügyességünket próbára téve extra loothoz juthatunk. A fejlesztési menüben egyébként 17 harci mozdulat, 8 Ninpo, 7 Ningi és 4 Ninjutsu slot található, ami elképesztő mennyiségű lehetőséget ad a kezünkbe.
A SHINOBI: Art of Vengeance szerintem az idei esztendő egyik legígéretesebb címe, hosszas tesztelést követően akár azt is mondhatnám, hogy simán ott van 2025 legjobbja között. A Lizardcube és a SEGA tökéletesen érti, mitől lesz jó egy 2D-s akciójáték, hiszen több mint egy évtizeddel az utolsó új rész után is egy valódi SHINOBI-élményt sikerült lerakniuk az asztalra.
A borítóképek forrása: SEGA/Lizardcube
