Izgalmas néha elmélázni azon, hogy sokszor lehangoló, kaotikus emberi társadalmunkkal párhuzamosan létezik egy mitikus, sokkal átláthatóbb és egyértelműbb univerzum, ahol a hatalomból kitúrt emberek is újra nyeregbe kerülhetnek. Éppen ezért bírtam gyerekként a C. S. Lewis Narnia-regényeiből készült tévés minisorozatot, melyben átlagos tinédzserek egy mágikus ruhaszekrényen át Narnia királyságába jutottak, ahol gyorsan fel kellett nőniük a trónért folytatott háborúba keveredve.

Valószínűleg a Narnia, az Óz, a csodák csodája vagy az Alice Csodaországban ihlette a német Daedalic Entertainment 2009-es The Whispered World című kalandjátékát, melynek Silence című folytatásában a fejlesztők megpróbálták az előző rész pozitívumait (csavaros sztori és groteszk világ) egy igazán jó point ’n’ click kalandba integrálni. A végeredmény pedig bár nem lett hibátlan, ám a Daedalic csapata összességében sikerrel teljesítette küldetését.

Begombázva a nyúl üregében

A Silence világának alapját tulajdonképpen a tükrökkel kapcsolatos mítoszok képezik. A miénkre emlékeztető „valóságban” éppen háború zajlik, a testvérpáros, avagy Noah (a The Whispered World „főhőse”) és Renie a játék elején légitámadás elől menekül (gondolom, nemcsak nekem ugrott be erről a 2005-ös Narnia-film nyitójelenete). Miután találat éri menedéküket, Renie-nek nyoma vész, és Noah már kétségbe is esne, ha nem figyelne fel a romok közt egy összetörött tükörre, melynek túloldalán Silence groteszk világa rejlik, ahová a szeleburdi hugica átkerült a robbanáskor. A kislány keresése közben Noah rádöbben, hogy odaát is nagy a káosz, a „hamis királynőként” emlegetett uralkodóval szemben kitört a forradalom. Bár Noah-nak semmi kedve forradalmárt játszani, mégis kénytelen összefogni az egyik fanatikus lázadóval, a cinikus Kyrával, hogy megtalálja Renie-t és visszajussanak a háború sújtotta Silence-ből a saját düledező világukba. A sztori hangulata nagyon egyedi, és bár alapvetően egy meséről van szó, a zsarnoki uralom alatt nyögő Silence népének élete nem csak játék és mese, a „tükörország” nem sokkal tűnik jobb helynek, mint a káoszos „való világ”. Persze azért lehetőségünk van a cselekmény különböző fordulatainál döntéseket hozni, melyek egy pesszimistább vagy egy vidámabb befejezés felé mutatnak. Jóllehet, a happy end is kellőképp ellentmondásosra sikeredett, érdemes eltöprengenünk rajta.

Egyébként a bő 7 órás (szerintem kissé rövid) játékidő alatt nagyon jól éreztem magam Silence-ben. A referencia egyértelműen az Alice Csodaországban volt, mert különböző szürreális lényekkel és objektumokkal találkozhatunk. Sokszor olyan érzésem támadt, mintha a készítők begombázva alkották volna meg a Whispered World-univerzumot. Összefuthatunk éneklő kövekkel, az egyik logikai feladvány pedig egy „élő ördöglakat”, egy hatalmas, fújtató sárkány. Egyik kedvencemmé egyértelműen az a pálya vált, ahol hallucinogén növények spóráival három kígyót keltettem életre, s három további hangszert összegyűjtve, megfelelően kalibrálva a táncoló kígyók kapaszkodó-alkalmatosságokká merevedtek. LSD-tripbe illő segítőtársunk, Spot pedig egy felfújható és lapítható óriáshernyó, akiből hidakat, ugródeszkákat építhetünk, illetve folyadékokat (víz, láva) szívathatunk fel vele, melyeket a megfelelő helyre spriccelve összeragaszthatunk tárgyakat vagy lényeket (például egy óriásméhet) béníthatunk le.

Ó testvér, merre visz az utad?

Amúgy nemcsak a vicces és bizarr Spot, de a főhős testvérpár és még a cinikus Kyra is nagyon szerethető. A Silence-ben közvetlenül Noah-t és Renie-t irányíthatjuk, illetve Spotot „felkaphatjuk”, ha éppen rá van szükségünk egy fejtörő megoldásához. Fejtörőkből pedig lesz bőven, habár edzett kalandjátékosként nekem nem nagyon okoztak hosszú, gondolkodós perceket a feladványok, elvétve találkoztam nehezebbekkel. Például ilyen az említett sárkányos és az a rész is, melyben Spot furcsa, idegesítő ewokszerű lények (lumik) fogságába esik, és meg kell szöknie úgy, hogy láthatatlan maradjon. De igazából ezeknél az epizódoknál is amiatt akadtam meg, mert elsiklott a figyelmem az eldugott zegzugok fölött. Egyébként a játék gondoskodó anyaként segít nekünk, és ha a space-t lenyomjuk, gyakorlatilag minden titokra fény derül, így az ügyesebbeknek érdemes elkerülniük a szóközt.

Amúgy kalandjátékokból ismerős feladatokkal találkozhatunk (szerkezetek aktiválása, tárgykeresés, csapdák kikerülése, ellenfelek kijátszása stb.), melyeket a Silence egyedi világa dob fel, hiszen itt olykor élőlényeket kell „megpiszkálni” ahhoz, hogy működésbe lépjenek mechanizmusok. Ilyen szempontból a három közül a játék első fejezete a legerősebb, ebben élveztem leginkább a fejtörőket, a második felvonást kicsit összecsapottnak, már-már primitív módon egyszerűnek éreztem, a végjáték azonban ismét csodás volt, egy csipetnyi akcióval, valamint (végső döntésünktől függően) gyönyörű zárójelenettel.

Alice beájulna

Ami kicsit (nagyon) idegesített a Silence-ben, az a töltögetés. A játékmenet a régi point ’n’ clickek metódusát követi, azaz a kézzel festett, jórészt statikus hátterek előtt háromdimenziós karakterekkel mozoghatunk a képernyő egyik szélétől a másikig. Ha át akarunk jutni egy új vagy korábbi területre, akkor pár másodpercig a töltőképernyőt kell bámulnunk. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ám a Silence elég szemét módon sokszor arra késztet, hogy egyenként hurcoljunk tárgyakat egyik pályáról a másikra és vissza. Mikor a második részben három kis lumit kellett üldöznöm, és három területen keresztülhurcolnom (ez kb. 8-9 töltőképernyőt jelentett), akkor azért hiába a mesés hangulat, szidtam rendesen a Daedalic játéktervezőit.

Ezenkívül problémás még az amúgy roppant egyszerű, kizárólag egérrel megvalósított irányítás. Vannak ugyanis egyensúlyozós vagy időre menő ügyességi részek is, melyek jó minőségű, érzékeny gamer-rágcsálóval biztos gördülékenyen mennek, ám ennek hiányában én néha igencsak szívtam ezekkel a fajta feladatokkal.

Az említett problémák viszont még bőven a tűréshatáron belül vannak, a Silence a hozzám hasonló kőszívű embereknek is intenzív élmény lehet a remek, érzelemmel teli sztorinak és a kedves karaktereinek köszönhetően, s akkor a varázslatos, kézzel festett látványvilágot idéző grafikáról és a kiváló zenékről nem is ejtettünk szót. 9000 Ft talán kicsit sok a Daedalic kalandjátékáért, de egy Steam-akció keretében a műfaj szerelmeseinek kötelező beruházniuk rá.