Az Amnesia: The Dark Descent óta reneszánszukat élik azok a fajta belsőnézetes, elsősorban a hideglelős atmoszférára építő horrorjátékok, melyekben a protagonista nem rendelkezik semmiféle fegyverrel a rá vadászó rémségek ellen, menedéket pedig csupán a szekrények dohos belseje vagy a rozoga ágyak alatti parányi szeglet nyújthat. Tökéletesen gondolta ezt tovább az Outlast, az Alien: Isolation, vagy épp a Layers of Fear, most pedig itt van nekünk a Silver Chains, mely talán mindközül a legközelebb áll az Amnesia örökségéhez. Itt is adva van egy hatalmas, ódon épület, benne megannyi borzalmas rejtéllyel, és az árnyak közül előmerészkedő borzalommal, a sötét, pókhálókkal és penészfoltokkal tarkított folyosókat pedig gyengén pislákoló pilácsunk fényével világíthatjuk be. Főhősünk itt is éppúgy emlékezetkieséssel küzd, ahogyan Daniel tette azt a Brennenburg kastély falai között. Peter – merthogy itt így hívják ifjú kalandorunkat – egy baleset után tér magához, valahol a vidéki Anglia egy kevésbé lakott térségében, az 1900-as évek elején. Némi gyaloglás után az éjszaka dermesztő sötétjéből kirajzolódik előtte egy kísérteties, régi ház, melynek egyik ablakából mintha fény szűrődne kifelé. Peter elájul, és nem sokkal később már odabenn tér magához. Hamar megtapasztalja azonban, hogy a ház korántsem annyira elhagyatott, mint amilyennek tűnik.

Valami követ

A Silver Chains példaértékűen mondja fel a kötelező túlélőhorror-leckét: folyamatosan adagolja a feszültséget, miközben igyekszik a legjobbkor időzített jumpscare-ijesztgetésekkel a frászt hozni ránk. Ezek többsége bár klisés, sőt edzett horrorfanoknak ezerszer látott sablon lehet, mégis egész meggyőzően tárja elénk őket a játék. Nem egyszer fordult velem elő, hogy egy-egy jelenet láttán ijedtemben megugrottam a monitor előtt, de hát kell is nekem fejhallgatóval késő éjszaka ilyesféle programokkal borzolnom az idegeimet! Az atmoszféra tökéletes: a lepusztult ház még nappal sem nyújtana szívderítő látványt, a viharos éjszaka viszont már-már az elviselhetetlenségig fokozza a nyomasztó hangulatot, főleg miután meglátjuk, hogy ki is járja még a porlepte folyosókat.

Egyetlen negatívum talán, hogy az események túl gyorsan történnek. Még végiggondolni sincs időnk a sztori addig megismert foszlányait, máris a nyakunkba kapjuk a rémséget, mely aztán a játék végéig követni fog bennünket. Mother – merthogy egy csontsovány, leginkább a REC című spanyol horror rémalakjára emlékeztető hölgyről van szó – elől a legbiztosabb menekülési mód, ha gyorsan elbújunk egy közeli szekrényben és megvárjuk, amíg odébb áll. Ez klasszikus horrorjátékos sablon, azonban legalább ki tudunk kukucskálni, mint a Remothered: Tormented Fathers esetében – csak itt nem egy mániákus öregember lohol a nyomunkban. Ha pedig épp nem Mother elől bujkálunk, akkor a továbbjutás után kutatva néha puzzle-feladványokba is botlunk, melyek szerencsére kicsit sem lettek túlbonyolítva, és megjelenésük üde színfoltként szolgál az idegtépő settenkedés közepette.

Mert bizony a Silver Chains annyi esetben fogja ránk hozni a frászt, hogy képtelenség végigrohanni a játékon. Magam is szép óvatosan, szobáról-szobára mertem csak haladni, mindent tüzetesen átvizsgálva és az összes ajtót becsukva mögöttem. A történet – mely felvehető naplóbejegyzésekből kristályosodik ki – egészen hátborzongató, és persze, hogy Peter sem véletlenül kötött ki épp ennél a háznál. Múltjának, testvéreinek és édesanyjának is fontos szerepe lesz eme borzalmas éjszaka során. A látványvilág egészen korrekt, a fény-árnyék effektek kifejezetten szépek, az ódon kúria molyrágta, szebb napokat is látott miliője pedig remek hangulatfokozó elemként szolgál ehhez a nagyszerű kísértethistóriához, ahogy a zene és a szinkron is teljesen rendben vannak.

A horrorjátékok rajongóinak meleg szívvel tudom ajánlani ezt az izgalmas rémálmot, mely ugyan nem lesz újabb klasszikus, de a téma iránt érdeklődőket teljességgel le fogja kötni rövidke, 5-6 órányi játékideje ellenére is. Csak aztán bírjátok idegekkel az elátkozott házban való bolyongást!