A Mandragora 2015-ben adta át nekünk az oldalnézetes, túlélésre kihegyezett, roguelike jellegű Skyhillt, ami bár nem lett átütő siker, hamar megtalálta a maga közönségét. A program sikeres lett, a folytatás túl sokat nem is váratott magára, így párhónapos csúszással ugyan – eredetileg 2019 őszére ígérték –, de idén befutott a Skyhill: Black Mist.

Azonban ez a program nem sok mindent örökölt meg elődjétől. A 2D-s oldalnézetet 3D-s izometrikus nézet váltotta fel, a pályák már fixek, nem random generáltak, a túlélés pedig teljesen kikopott a játékból, hogy helyét a felfedezés, a craftolás és a lopakodás/harcolás vegye át. Előnyére vált ez? Nem mondanám.

Lassú, de legalább bugos

A Skyhill: Black Mist sajnos sok olyan dologgal küszködik, ami miatt nem lehet jó játék, legfeljebb csak korrekt iparos munka. Eleve lassan indul el, ráadásul iszonyú értelmetlen módon. Hősünkre rátelefonál a lánya, hogy valaki lövöldözik a partin, ahol éppen van, és ahelyett, hogy a drága papát irányítva a nyakunkba kapnánk a lábunkat, nagyon ráérősen körbesétálhatunk még luxus apartmanunkba, feltúrhatjuk a hűtőt, kimehetünk a budira, és aztán, továbbra sem kapkodva, átsétálhatunk a szomszéd lakásba, ahol a buli volt.

Oké, az, hogy sokáig matatunk a lakásban, a mi dolgunk. De az, hogy lehetőségünk sincs azonnal kislányunkhoz szaladni, az a fejlesztők ránk kényszerített döntése. A programban majdnem félórán át nem aktiválódik a sprint funkció, ami nemcsak sztori szintjén sületlenség, de játékmenet szempontjából is piszkosul irritáló, elvégre a karakter nagyon lassan mozog. Nem azért tart sokáig eljutni a sprintfunkciót aktiváló pontig, mert az olyan messze van, hanem mert hősünknél egy hátúszást gyakorló lajhár is gyorsabb.

Ja, és ha végre megszerzi egy felnőtt ember minden mozgási képességét, akkor sem válik jobbá a helyzet, ugyanis megjelennek a címszereplő fekete köddel teli szobák, ahol képtelenség futni. Szóval a gyors mozgásról feledkezz meg, mert sok esetben akkor sem futkoshatsz, ha amúgy egy deka szörnyeteg sincs a közeledben.

Ha meg ott vannak… Nos, ironikus módon, akkor sprintelj. A szörnyek nagy része mellett gond nélkül el lehet szaladni. Az MI annyira ostoba, mint egy marék konfetti. Ha egy rezesbanda csendességével lopakodsz el egy hordányi hangra reagáló mumus mellett, és megállsz tőlük néhány méterre, simán visszafordulnak és visszatérnek arra a területre, ahová a szkript kényszeríti őket, már ha egyáltalán eljöttek onnan. Mert sokszor még utánad sem fordulnak – ami a fejlesztők szerint egy bug… hát, csodálatos! De eleve felesleges megállni, hiszen ők is lassúak. Ebben a játékban mindenki lassú felvételt játszik.

A harc sem túl izgalmas, nincs benne különösebb kihívása a buta MI miatt, és sajnos a tény, hogy a halál itt semmit nem jelent, szinte mindent értelmetlenné tesz. Meghalsz, hát respawnolsz és folytathatod azt, amit addig csináltál. A dolgon az sem javít, hogy még a játék elején megfertőződünk a fekete köddel, így elviekben korlátozott időnk van az épületben grasszálni. Ez viszont csak papíron működik, mert a valóságban, ha lejár az idő, respawnolsz. Az egyetlen bünti, hogy elhagyod a holmiaidat, amit tíz perc alatt pótolni lehet. Ennek köszönhetően a program tét és kihívás nélküli.

És, ha ez nem lenne elég, az egész játék egy bughalom. Összeomlások, asztalra kilökések és töltőképernyőn ragadások színesítik a program kínálta élményt, és az sem szokatlan, ha a mentésed kárba vész (hála annak, hogy csak egy slot van), mert a respawn valamiért a pályán kívülre tesz le. De a fejlesztők már azt is elismerték, hogy az átvezetők nagyja sem fut le egy bugnak hála, így teljes egészében a sztorit sem ismerhetjük meg, továbbá a hintek egy részét sem kapjuk meg.

Azért jó is akad

Visszanézve az eddigieket, sikerült elég szörnyű képet festenem a Skyhill: Black Mistről, de, ahogy már az elején írtam, a hibák ellenére azért korrekt iparos munkának nyugodtan nevezhetjük. A játék művészeti oldalról nagyon szép és stílusos, sikerült a programnak egy egyedi vizuális identitást találni – ha már a Black Mist maga nem bír identitással, hiszen nehéz eldönteni, hogy ez most lopakodós program, felfedezős kaland vagy szimpla hack and slash. Mindenből van benne egy kicsi, de egyikből sem elég ahhoz, hogy a műfaj kedvelői élvezhessék.

De elkanyarodtam, és már megint csak rosszat mondok. Szóval, vizuálisan rendben van a program, és a hangulata is remek. Sőt lényegében emiatt érdemes eltölteni vele néhány órácskát, meg a sztori miatt, ami egész érdekesre sikerült. Az más kérdés, hogy a java jegyzetekből derül ki, amiket úgy kell kibányászni az invertoryból (nincs lehetőség a felvétel pillanatában elolvasni őket), de ez már igazán nem nagy munka.

Emellett a környezet is egész jó. Bár kicsit üres, a szabadon bejárható toronyház meglehetősen változatos. Nemcsak apartmanok és irodák tömkelegén kell átvágni, de még iskola és mozi is van ebben a kolosszális épületben, a csatorna pedig kifejezetten horrorisztikus helyszínnek számít. Akárcsak a fekete köddel teli területek, mert bár ezekben nem haladhatunk gyorsan, a sűrű sötétség kifejezetten hangulatossá teszi és – a játékban egyedül ezeken a helyeken – jóleső feszültséget is éreztem. Emellett a craftolás feldobja a játékmenetet, főleg a csapdakészítés, amivel elég jól el lehet szórakozni.

Ezek teszik a Skyhill: Black Mistet korrekt programmá, amit a zsáner szerelmeseinek érdemes lehet megvásárolni, bár semmiképpen sem most, hanem inkább pár hónap múlva, amikor a fejlesztők kijavították azt a sok égbekiáltó technikai hibát, és az ára is lejjebb megy. Nem lesz maradandó élmény, de pár óra szórakozást képes biztosítani.