A Sleeping Dogs meglehetősen rögös utat járt be, mire idén augusztusban végre megérkezett a gépeinkre. Az egykori EA Black Box, Rockstar Vancouver, Radical és Voliotion Inc. tagokból verbuválódott United Front Games nevű fejlesztőcsapat már 2008-ban elkezdett dolgozni a játékon, ami akkor még egy minden más sorozattól független, teljesen új címnek készült, ám az Activision színrelépését követően, 2009-ben már úgy jelentették be a programot a nagyközönségnek, mint a True Crime széria Hong Kong alcímmel ellátott harmadik részét. A játéknak eredetileg 2010 végén meg kellett volna jelennie, ám a fejlesztés folyamatosan csúszott, aminek az lett az eredménye, hogy az Activision az elharapódzó költségekre, és a program nem megfelelő színvonalára hivatkozva 2011 februárjában elkaszálta a programot.
Ezt követően fél évig csend honolt a projekt háza táján, és szinte mindenki biztosra vette, hogy már sosem fogunk játszani a United Front Games hongkongi kalandjával. Szerencsére a japán Square Enix kiadó látott potenciált a programban, és tavaly nyáron átvették a kiadói teendőket, ám a True Crime franchise jogai nélkül – így született meg a Sleeping Dogs, amely újabb egy évnyi fejlesztést (a Square Enix London Studios közreműködésével) követően idén augusztusban került a boltok polcaira. A végeredmény tekintetében pedig elmondható, hogy megérte várni rá, hiszen az elmúlt évek egyik legjobb sandbox akciójátékát tisztelhetjük a Square Enix felkaroltjában.
Isten hozott Hongkongban
Ahogy arra már a bevezetőben is utaltunk, a Sleeping Dogs nem az eredetiségével nyűgözi le a játékosokat, hiszen valódi újdonságot nem nagyon találhatunk benne. Igaz ez a történetre is, ami jó tanuló módjára mondja fel a helyi bűnszervezetbe beépülő rendőr már sokszor látott történetét. Persze azt az alkotók is tudták, hogy ennél több kell, így az elsőre lerágott csontnak tetsző vázat megtöltötték érdekes karakterekkel, egy már elsőre szimpatikus főhős irányítását adták a kezünkbe, és a tökéletes hangulat érdekében nem voltak restek olyan filmekből ihletet meríteni, mint a Kutyaszorítóban, a Donnie Brasco, a Rendőrsztori sorozat vagy éppen a Szigorúan piszkos ügyek.
A sztori persze nem minden, ahhoz, hogy a játékos végigvigye a történetet, szükség van változatos játékmenetre és kihívásra is, ám a Sleeping Dogs ezen a téren nem okoz csalódást, ráadásul a játéknak van egy aduásza is a helyszínt adó Hongkong képében, ami a nyugati szem számára egy varázslatos és lenyűgöző környezet (nem egy újabb New York vagy Miami utánzat). A város már a kezdetektől szabadon bejárható, négy (North Point, Aberdeen, Kennedy Town, Central) nagyobb kerületet „hódíthatunk” meg benne, és hol a neonokkal telezsúfolt utcák nyűgöznek le, hol a zegzugos, többszintű sikátorok, hol a kikötő, ahol szinte érezni a halszagot. A ránk váró terület ráadásul nemcsak szépen kidolgozott és részletes, de tele van élettel, a játéktér tényleg egy nyüzsgő metropolisz érzetét kelti, és a fő küldetések mellett sok szabadon választható elfoglaltságot is tartogat: gyűjtögethetünk, versenyezhetünk, vagy nekiugorhatunk a fix, vagy éppen random felbukkanó miniküldetéseknek.
Épülj be!
Hősünk – Wei Shen – Amerikából hazatérvén egy véletlennek köszönhetően fut össze egy régi barátjával, aki történetesen a Sun On Yee nevű triád egyik „kifutófiúja”, s mint ilyen, tökéletes személy arra, hogy lehetőséget biztosítson a beépített rendőrként dolgozó Weinek, hogy maga is a család részévé váljon. A történet innentől szinte klasszikusnak mondható, hiszen a kezdetben szimpla csicskaként tevékenykedő karakterünknek el kell nyernie a többiek bizalmát, majd meg kell kezdenie a menetelést a ranglétrán.
A Sleeping Dogs persze sokkal ambiciózusabb annál, mintsem, hogy beérje a játékos küldetésről-küldetésre hajtásával (á la Mafia II), az ismerős elemeket tartalmazó, ám ennek ellenére is érdekes főszál mellett rengeteg szabadságot is biztosít számunkra, és mindezt megfejeli egy jól kidolgozott és látványos harcrendszerrel, továbbá kapunk egy többszálú fejlődési szisztémát is, különféle bónuszokat biztosító képességekkel. Hiába az a fő feladatunk, hogy minél mélyebbre ássuk magunkat a maffiában, ennek ellenére rendőrök is vagyunk, és a triád megbízásai mellett mindenféle nyomozói teendőket is el kell látnunk. A két oldal küldetéseinek megoldásával tapasztalati pontokat szerzünk, aminek hatására szép fokozatosan nyitjuk meg a Cop és a Triad fejlesztéseket. A szintlépések alkalmával aztán nemcsak, hogy új képességet kapunk, de még választhatunk is, hogy milyen irányba kívánjuk fejleszteni a hősünket. A zsaruk oldalán az extrák egyik fele a fegyverekre, míg a másik fele a járművekre vonatkozik, a triád vonalon pedig támadási és védekezési képességek várnak ránk.
Fejlődni, fejlődni, fejlődni
Az egyes fejlődési fákon értelemszerűen az adott „frakció” küldetéseinek megoldásával lehet a leggyorsabban előrehaladni, azonban a rendőrös missziók során is kaphatunk triádos pontokat, illetve a bűnszervezet oldalán végrehajtott feladatok során is szerezhetünk a zsaruvonal erősítéséhez szükséges „valutát”. A dolog érdekessége, hogy a pontozás fordítottan arányosan működik a két oldal esetében: ha az adott küldetésen belül minél több triád pontot szeretnénk összekaparni, akkor a harcok során a lehető legbrutálisabbra kell venni a figurát, viszont ha nem szeretnénk, hogy túl sok rendőrpont menjen kárba, akkor oda kell figyelnünk arra, hogy a feladatok teljesítése során ne tegyünk kárt Hongkong város utcáiban és polgáraiban, ugyanis minden egyes gázolás, karambol és kidöntött villanyoszlop csökkenti a megszerezhető zsarus tapasztalati pontok számát.
Habár a rendszer mindenképpen ötletesnek nevezhető, azért van egy kis szépséghibája: az embernek különösebben nem kell odafigyelnie ezekre a pontokra, ugyanis ha valaki lelkiismeretesen megold minden küldetést, akkor így is, úgy is meglesznek a szintlépések, és még a sztori lezárása előtt begyűjthető lesz mind a rendőrös, mind a triádos vonal 10-10 fejlesztése.
Elég menő vagy?
A Sleeping Dogs viszont nemcsak triádos és rendőrös pontokat számol, de azt is nézi, hogy mennyire vagyunk ismertek. A Face Advantages egy harmadik fejlődési szál, és ide úgy gyűjthetjük a szintlépéshez szükséges pontokat, ha segítjük a városlakókat (sárga ikon jelzi őket a térképen) az ügyes-bajos dolgaikban, illetve ha sikeresek vagyunk a különböző „szabadidős tevékenységekben” (autós-, motoros versenyek, kakasviadal, karaoke, „harcosok klubja” stb.). A fejlődés ezen része legalább olyan fontos, mint a már tárgyalt másik kettő, hiszen a szintlépések itt is hasznos extrákat nyitnak meg: például bárhová hívhatunk magunknak kocsit a garázsunkból, a különböző ideiglenes bónuszok (kaja, energiaital, tea, masszázs – lásd a keretes anyagunkat) tovább tartanak, illetve itt is vannak olyan passzív képességek, amelyeknek köszönhetően eredményesebbek leszünk a harcban.
Mivel a fejlődés ezen része jobbára független a fő küldetésektől, érdemes már a játék elején egy kicsit ide összpontosítani a figyelmünket (főleg a rögtön elérhető szívességekre), ugyanis a Face Advantages első két szintjével járó bónuszok nagyban megkönnyítik az életünket. Erre pedig szükség lesz, ugyanis a Sleeping Dogs már a kezdetektől kihívás elé állítja a játékosokat, köszönhetően a hasonszőrű játékoktól alapvetően idegen harcrendszerének.
Everybody’s kung fu fighting
A cikk elején említettük, hogy a játék helyszínül szolgáló Hongkong a Sleeping Dogs aduásza, hiszen a keleti íz kiemeli a programot a sandbox játékok tengeréből. Mindezt tovább erősíti a harcrendszer, ami a legjobb távol-keleti filmekkel teszi hasonlatossá a United Front Games játékát. Habár (jó pár óra játékot követően) a Sleeping Dogsban is találkozhatunk fegyveres harccal, a program savát-borsát mégis a pusztakezes küzdelem adja, és a játék nem is nagyon tolerálja, ha fegyverrel szeretnénk megoldani az utcai konfliktusokat – próbálkozni persze lehet, de már egyetlen lövés is elég, hogy a fél rendőrség a nyakunkba szakadjon. A harc szisztémája persze nem új, hiszen egyértelműen a Rocksteady-féle Arkham játékokra emlékeztet, azonban a fejlesztők nemcsak lemásolták a jól működő rendszert, de kicsit meg is bolondították azt. Az alapok egyszerűek: adott három gomb, a támadás, a visszatámadás és a megragadás (plusz idővel szerepet kap a futás is), és ezekből kell kihozni a maximumot, lehetőleg egybefűzött támadásokkal, minél látványosabban. A rendszert tanulni kell, ugyanis a tutorial küzdelmeket követően a ránk ugró átlag 5-6 figura nem fog várni a sorára, egyszerre akár többen is nekünk jönnek, ráadásul hamar megjelennek majd az olyan fickók, akik immunisak lesznek az egyes akcióinkra, sőt, idővel a kések és a húsdaraboló bárdok is előkerülnek.
A Sleeping Dogs harcrendszerének lényege a higgadtság, hiszen az ideges gombnyomkodással itt fél perc alatt el lehet vérezni. A támadó rosszarcúakat mindig piros aura jelzi, őket egy visszatámadással kell megállítani, majd lehetőleg jó gyorsan bevinni pár kombót – erre egyrészt azért van szükség, hogy az ellenfelek minél hamarabb kifeküdjenek, másrészt ha kellően látványosan és brutálisan küzdünk, akkor szép lassan feltöltődik a minitérképünk jobb oldalán látható Face mutató, ami aktív állapotban visszatölti az életerőnket, ráadásul ilyenkor „élesednek” a harcra vonatkozó Face Advantages extrák is, tehát ilyenkor jóval nagyobb pusztítást tudunk véghezvinni az ellenfelek között.
Kombókból kezdetben nem lesz sok a tarsolyunkban, de már a sztori elején belebotlunk a régi mesterünkbe, akinek ha visszavisszük az ellopott jáde szobrait, minden egyes relikvia után megtanít nekünk egy újabb kombinációt. A fejlődéshez szükséges szobrok nagy része csak a fő küldetések során válik elérhetővé, viszont akad egy-kettő, amit magunktól is fellelhetünk, így érdemes nyitott szemmel járni a városban.
A megnyitott kombóknak köszönhetően a harcokban egyre dominánsabbak és kegyetlenebbek lehetünk, egészen durva (kéz- és lábtörés, körbepörgő rúgás, amit még Chuck Norris is megirigyelne stb.) csapásokat vihetünk be az ellenfeleknek, és nem szabad megfeledkezni a környezetről sem. A Sleeping Dogsban ugyanis ki lehet használni a terep „adottságait” is: szinte minden területen lesznek olyan pályaelemek, amelyekkel azonnali halált mérhetünk az ellenfeleinkre. Ha sikerül megragadni a rosszfiúkat, akkor azonnal felvillannak az interakcióra képes tereptárgyak, és innentől már nincs is más dolgunk, mint odarángatni az aktuális szerencsétlent, majd egy gombnyomást követően megcsodálni a „kivégző animációt”. Kuka, ventillátor, medence elektromos angolnákkal, rögzített körfűrész stb. – a változatosság kellően borzongató ezen a téren, és akkor is érdemes próbálkozni, ha nem villan fel semmi a közelünkben, hiszen egy fal, egy autó, vagy akár egy korlát is tud meglepetést okozni.
Habár a Sleeping Dogs jelentős részében tényleg csak az ökleinkre hagyatkozhatunk, ennek ellenére a fejlesztők a fegyveres harcot sem hanyagolták el. Már az ide kapcsolódó, a Kutyaszorítóbant megidéző tutorial is zseniális, és ezen felül is mindig élmény lesz, ha fegyvert kapunk a kezünkbe. A fedezékrendszer egyszerű, de jól működik, a bullet time passzol a játékmenetbe, és nincs túlzásba víve, a fegyvereknek tényleg erejük van, élvezet őket elsütni, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az ellenfeleket élő pajzsként is lehet használni. A csúcs persze még mindig nem ez, hanem azok a küldetések, mikor kocsiba vagy motorra pattanunk, hogy aztán a volán mögül osszuk az áldást – ezek a részek annyira intenzívek és akciódúsak, hogy helyenként a Mátrix filmek hasonló jeleneteit juttatták az eszünkbe. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha kell egy videojátéknak...
A változatosság gyönyörködtet
Persze mit sem érne a különleges helyszín és a pusztakezes csetepatét előtérbe helyező harcrendszer, ha a játék csakis abból állna, hogy megyünk egyik szépen kidolgozott helyről a másikra, és pofozzuk az ellenfeleket. Szerencsére erről szó sincs, sőt, a Sleeping Dogs a küldetések változatosságát illetően külön dicséretet érdemel. Eleve pozitív tényező, hogy nemcsak a triád, de a rendőrség oldalán is várnak ránk feladatok, ám nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a feladattípusok tényleg eltérőek a két ellenpólus esetében. Rendőri oldalon alaptevékenység, hogy le kell buktatni a drogdílereket, de akad olyan misszió is, mikor a nyomgyűjtést követően egy sorozatgyilkost kell lekapcsolni, s mindezt olyan minijátékok segítségével, mint a hackelés, a poloskatelepítés vagy a telefonos helymeghatározás – csupa olyan apróság, amitől tényleg beépített zsarunak érzi magát az ember.
Persze a triád oldal se kutya, a pénzbehajtás csak a kezdet, idővel meg kell védeni a helyi buszbizniszt is, és két véres leszámolás között simán előfordulhat, hogy pont neked kell majd furikáznod a főnököd aráját. Ismétlődések persze akadnak, de mindez megbocsátható egy olyan játéknak, ahol csak a sztori végigviteléhez nagyjából húsz óra szükséges, és akkor a kisebb-nagyobb szívességekről, és az ilyen-olyan mellékküldetésekről még egy szót sem ejtettünk...
És nem csak a változatos feladatok sora, de – a sablonos beépülős sztori ellenére – a cselekmény is a monitor előtt tartja a játékost, köszönhetően a fordulatoktól sem mentes történetvezetésnek és a jól megírt karaktereknek, akik között akad olyan is, aki egészen a szívünkhöz nő a játék végére. Habár a lendület a játék háromnegyedénél egy kicsit megtörik, és a sztori egy picit dagályossá válik, azért a fináléra ismét jócskán felpörögnek a dolgok, és összességében egy korrekt keleti kalandot kapunk, amiben túlzás nélkül vannak olyan részek, amelyek akár érzelmileg is képesek megérinteni a játékost – akárcsak egy jó film esetében.
Csiszolatlan gyémánt
Igaz ugyan, hogy a Sleeping Dogs egy remek játék, de ahhoz, hogy igazi, megkerülhetetlen klasszikussá váljon, még kellett volna egy kis plusz, néhány valóban eredeti, eddig nem látott ötlet, vagy néhány olyan tényező, ami miatt érdemes újrajátszani az egészet. Ha a fejlődési rendszer szigorúbb, és kimaxolás helyett el lehetett volna vinni a karaktert bizonyos irányokba, vagy ha a cselekedeteink nyomán változott volna a befejezés, akkor az értékelés akár 90% fölé is kúszhatott volna. Így viszont maradunk a 88%-nál, ami mindenképpen jó eredmény, ha azt vesszük figyelembe, hogy a játéknak vannak apró, de annál bosszantóbb hibái (rosszul belőtt mentési pontok, halálozás után eltűnő buffok), továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Sleeping Dogs nem reformálta meg a sandbox játékok műfaját, csupán kicsit átmixelte azt a maga képére, ügyesen használva fel a korábban már mások (GTA, Max Payne, Arkham Asylum és Arkham City, Mafia stb.) által bejáratott elemeket.
Mindent egybevéve viszont elmondható, hogy a Square Enix nem véletlenül vette a szárnyai alá ezt a programot, hiszen a végeredmény több mint kielégítő, a Sleeping Dogs mind konzolon, mind PC-n megéri az árát, és érdemes minden olyan játékos figyelmére, aki nem veti meg a jó történetet, az akciót és a kellő mértékű szabadságot. Ha még nem tetted volna, akkor itt az ideje, hogy te is meglátogasd Hongkongot.
