Minden egy kellemes kis estén kezdődik, mikor is Mysterio egy New York-i múzeumba betörve igyekszik ellopni a Káosz és Rend tábláját. Főhősünk – a barátságos és közkedvelt Pókember – persze megakadályozza ebben, de sajnos a kirobbanó csetepaté közepette az említett relikvia a darabjaira hasad, nem várt bonyodalmakat okozva a tér-idő kontinuumban. Az általunk okozott bajról Madame Webb tájékoztat minket (ő amúgy végig tippekkel lát majd el minket a játék során), egyben kiosztva a feladatot, hogy szerezzük vissza a tábla összes szilánkját, ezzel állítva helyre az egyensúlyt a Rend és a Káosz között. A sztori egyszerű, mint a kapanyél, de esetünkben nem is kell több, megtudjuk, hogy négy különböző univerzumba szóródtak szét az ereklye darabjai, s nekünk a klasszikus, az Ultimate, a Noir és a 2099-es Pókember képben kell begyűjtenünk a hiányzó részeket.

Négyen négyfelé

A mind a négy világot bemutató oktatómódot követően megismerkedünk a játék felépítésével, ami a következő: beszabadulunk egy lineáris pályára (tehát nincs szabadon bejárható New York), amin keresztül-kasul üldözzük az adott helyszín főgonoszát, ő ránk uszítja a csatlósait, mi megverekszünk velük, hálóhintázunk, pontokat és bónuszokat gyűjtögetünk, majd az adott szakasz végét elérve egy boss-fight vár minket, aminek a sikeres teljesítését követően megkaparintjuk az elveszett ereklyeszilánkok egyikét, és mehetünk a következő darabért. A játékmenet nem egy bonyolult egyveleg, lényegében minden pályán ugyanazt csináljuk, csak mindig másfajta környezetben (az ellenfelek általában hasonulnak az adott pálya főgonoszához). Ez így elsőre nem is hangzik túl vadítóan, csavart (és némi változatosságot) a négy különböző dimenzió hoz a képletbe.

A klasszikus univerzumban a már sokszor látott játékmenet fogad minket, hősünk a piros-kék pizsamában lengedezik, pofozkodik, osztja a jópofa beszólásokat, lényegében semmi extra, láthattuk ezt minden korábbi Pókember játékban. Az 1930-as évekbe repítő Noir világ viszont már más tészta, ugyanis itt egy, a Batman: Arkham Asylumra erősen emlékeztető, habár annál jóval egyszerűbb „predator-játékmenet” fogad minket, azaz csak kivételes esetben szabad szemtől szembe konfrontálódni az ellenfelekkel (főleg a fegyveresekkel kell vigyázni), a sötétben megbújva, fentről, oldalról, takarásból kell kivetnünk a hálónkat a gonoszokra. A megoldás tényleg nem olyan kidolgozott, mint a Batman esetében, de kellemes felüdülés a sima pattogós bunyóhoz képest. Ha pedig már szóba került a Denevérember, akkor meg kell említeni azt is, hogy végre használható pókösztönünk is van, mind a négy dimenzióban, és ha ezt „bekapcsoljuk”, akkor az Arkham Aslyum detektív módjához hasonló nézetbe jutunk, átlátunk a falakon, látjuk, merre kell menni, és azonnal kiszúrjuk az erre-arra elszórt extrákat is. A harmadik világ a (lehetséges) jövő, 2099, a helyszín a futurisztikus New York, aminek a különlegességét a többieknél jóval erősebb Pókember adja, akinek olykor repülő motorokat kell lecsapnia, illetve ebben a közegben fordulhat elő az a helyzet, hogy több kilométeres zuhanások közepette, légi járművek és mindenféle platformok kerülgetése közben kell elkapnia a főellenfeleket. Az utolsó alternatív helyszín az Ultimate univerzum, ami szinte ugyanaz, mint a klasszikus változat, csak itt hősünk a fekete szimbióta ruhát viseli, ezt is használja a harcban, és ha kellően feldühödünk, akkor átváltunk egy amolyan berserker módba, minek köszönhetően sokkal gyorsabban tudunk rendet vágni az ellenfelek között.

Póktápolás

A csetepaték közepette, illetve különleges feladatok megoldásával a pályákon pontokat gyűjtünk, illetve mindenfelé bónusz pókérméket és egyéb extrákat szedhetünk fel, és ezeket képességekre és kombókra költhetjük a megfelelő menüben. A skála meglehetősen terjedelmes, vannak világspecifikus fejlesztések is, így ha nem akarjuk, akkor nem kell ugyanazt a három kombinációt nyomkodva végigtolnunk az egész játékot. A harc egyébként roppant dinamikus, ha ügyesek vagyunk, egy pillanatra sem kell megállnunk, földről, levegőből, mindenhonnan oszthatjuk az áldást, használhatjuk a tereptárgyakat, és az egyes támadások üsszefűzésével igen látványos ütközeteket vezényelhetünk le. Külön öröm, hogy a Káosz és Rend táblájának darabjaitól „megrészegült” és jelentősen megerősödött főellenfelekkel szembeni harc nem sima csapkodás, mindenki ellen meg kell találni a megfelelő taktikát, keresni kell a gyenge pontot, és bár Wilson kollégánk szerint ez a lehető legfeleslegesebb játékelem, néha FPS-nézetben is pofozkodhatunk Pókemberünkkel, ami hangulat szempontjából abszolút megdobja a játékélményt.

A legképregényesebb

A négy dimenzió bevezetése mellett a játék legnagyobb erénye a grafika, ami cell-shading technológiával készült, és ez a megoldás olyan képregényes kinézetűvé varázsolja a játékot, amire videojátékban még nem volt példa. A látvány nem csilivili, mégis lenyűgöző, a színek csodásak, érdekesek a kontúrok, a karakterek (kiváltképp a főellenfelek) nagyon jól ki vannak dolgozva, és a kissé rajzfilmes/képregényes megoldás csak tovább erősíti az amúgy is kellemes Pókemberes hangulatot. És nemcsak a pályák dizájnja meg a szereplők vannak rendben, de még az átvezető videók is átlagon felüliek, gyönyörűen kidolgozottak, élesek, jólesik a szemnek végignézni őket – kár, hogy nem túl sok, lényegében fejezetenként csupán egy jutott belőlük a játékba.

Lyukak a hálón

Habár a Spider-Man: Shattered Dimensions egy alapvetően jól sikerült program, korántsem mentes a hibáktól. A legzavaróbb a kaotikus kameranézet, ami nagyon sokszor nem követi rendesen hősünket, így helyenként teljesen összezavarodunk, elveszítjük a „fonalat”, amit természetesen ellenfeleink azonnal ki is használnak, a pár másodperces kihagyások pedig a főellenfelek esetében igen kellemetlen perceket okozhatnak nekünk. Aztán ott van még a hálóhintázás is, ami néha az ember idegeire megy, és ezen még az sem segít, hogy – szintén az Arkham Asylum mintájára – már vannak olyan pontok az egyes pályákon, ahová egyetlen gombnyomás segítségével villámgyorsan eljuthatunk. Ha pedig a kameranézet és a hálóhintázás egyszerre támad ellenünk, akkor bizony könnyen megesik, hogy némi szitkozódás közepette hagyjuk hősünket a mélybe hullani. Végezetül pedig nem mehetünk el szó nélkül a kissé repetitív játékmenet mellett sem, amin egy idő után az sem segít, hogy négyféle dimenzió között váltva haladunk előre a történetben.

Minden jó, ha Pók a vége

A Shattered Dimension tehát korántsem tökéletes játék, de hibái ellenére is érdemes a figyelemre, és nem csak a Pókember-rajongók részéről, ugyanis a négy eltérő dimenzió, a képregényes grafika és a sok lehetőséget rejtő küzdelem az átlag akciójáték-szerelmesek szívét is megdobogtathatja. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mind az Activison, mind a fejlesztő Beenox bejelentette, hogy a játék még idén jön PC-re is.