A Nintendo végre több fronton is olyan újításba vágott bele, amiért a legvadabb N-szamurájok is csak félve mernek imádkozni. Íme, egy új IP, teljesen egyedi figurákkal és utánozhatatlan atmoszférával! És végre itt egy nagybetűs Videojáték is, amely az online csatározásokra éhes gamerek bendőjét is képes lehet megtölteni. A Splatoon elhozza az arénaharcok intenzitását a Nintendo asztali konzoljára, és a legnagyobb örömünkre ezt úgy teszi, hogy közben nem másol másokat, nem lovagol divathullámokat, hanem játékmechanikai szinten is valami újat, valami nintendósat tesz le az asztalra.

SZPLÖCCS-SZPLACCS!

A Splatoon tehát nem más, mint egy arénashooter – a meccsek során azonban itt nem a vér fröcsög, hanem a sűrű, színes festék. Hőseink, az inklingek, abban élik ki fölös energiáikat, hogy összejárnak bandaháborúzni. Az erre a célra kialakított terepeken a fő cél egymás területének átfestése. A négy-fős csapatoknak két perce van arra, hogy a vicces-mesés csatatereket saját színükkel beborítsák, ezzel is mutatva, hogy ki az úr a placcon. A rivális banda festékpacáit természetesen újraszínezhetjük, sőt, kis fickóinkkal tintahallá alakulva magunk is keresztülsuhanhatunk a tintafoltokon. Ezzel meggyorsítjuk a közlekedésünket a pályán, de el is bújhatunk, kemperkedhetünk, megmászhatjuk a befestett függőleges falakat, valamint a hátunkon lévő tintavetőt is pillanatok alatt újratölthetjük. Persze ha már kompetitív játékra ösztönöz bennünket a festékháború, azzal a lendülettel az ellenfeleket is kiiktathatjuk a kezünkben forgatott fegyvereinkkel, de sokszor elég problémát okozunk nekik azzal is, ha taktikusan színezgetjük a terepet, úgyis aszerint megy a meccs végi elszámolás. Az ellenfelek festékfoltjai lassítanak minket, sőt a trutymóba ragadva sebződünk is – ezek a szabályok azonban ugyanúgy a rivális banda tagjaira is érvényesek, így eleve extra fontosságú, hogy kezünkben tartsuk az adott pályaszakaszokat. A hadakozást hihetetlen módon elmélyíti stratégiailag ez a területfoglalós játékmenet; ilyet FPS/TPS arénajátékban nem is igazán láthattunk eddig, úgyhogy nagy pacsi jár ezért a Nintendo EAD belsős munkatársainak.

INKOPOLISZ TÉGED IS VÁR!

Az arénajátékok jó szokásához híven a Splatoon sem hagyja ki az XP-alapú fejlődés tradícióit. A meccsek során összegyűlt tapasztalat természetesen a szintlépésekhez kell, amivel új fegyvereket, tárgyakat, vagy épp játékmódokat nyithatunk meg. Mindezt Inkopolisz városában, a központi helyszínen fogjuk tudni megtenni, ahol butikokban (a bónuszként csengetett tallérokért cserébe) vásárolhatunk, egy-egy elleni helyi küzdelmet indíthatunk, amiboo figurát olvastathatunk be, de a sikátorokban még egy spéci „boltost” és egy komplett egyjátékos módot is megtalálhatunk. A szólista lehetőség természetesen nem botok elleni küzdelmet jelent, hanem egy akció-platformjáték hibridet, ahol lebegő platformokon, absztrakt világokban kell legyőznünk az Inkopoliszt fenyegető octarian seregeket. A fő mulatságot persze itt is a splattergun fegyverünk jelenti, hiszen a tintánk segítségével fogunk kisebb logikai fejtörőket megoldani (szimplább környezeti feladványokra kell gondolnunk), vagy éppen octo-szörnyek és főnökök ellen küzdeni rogyásig.

Az egyjátékos mód váratlan, de örömmel fogadott bónusz. Persze azt is látni kell, hogy a kampány összetettség vagy koherencia szempontjából messze nem közelíti meg mondjuk egy Mario-kaland színvonalát, de nem is ez a célja. A játék látványos mivolta pedig pont ezeken a szinteken kerekedik ki. A festékpacák dinamizmusa mámorító vizualitással bír a játék bármely pillanatában, de a mesés környezet és az egységes művészi design leginkább az egyszemélyes módban mutatja meg a foga fehérjét. A prezentáció egyébként megosztó lehet az érettebb játékosok számára: a japános stílussal nincs is probléma, de néhány muzsika, nyivákoló hangeffekt és furcsa karakter kiverheti a biztosítékot azoknál, akik kevéssé nyitottak a szigetországból származó őrületekre. Hiába na, leginkább az ifjú korosztály a Splatoon célközönsége.

SZIVÁRVÁNYOS BANÁNHÉJ?

Talán kicsit erős is lehet a banánhéjon csúszkálás burleszk képeit társítani a Splatoonhoz, mert tényleg egy nem mindennapi darabról beszélünk (ilyenből pedig egyre kevesebbet kapunk manapság a folytatások végeláthatatlan áradatában). Azonban a Nintendo fejlesztői sok szempontból csak kapargatják annak a műfajnak a felszínét, amely mondjuk a PC-s közegben már évtizedek óta eszméletlen népszerűségnek és kidolgozottságnak örvend. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a játék minimális flexibilitást sem enged meg meccsek közben. Nem tudunk fegyvert váltani, magyarul amilyen játékstílust, durván értelmezett kasztot választunk a lobbiban, azzal kell játszanunk a körök végéig. A lobbi pedig gyakorlatilag egy zárt, merev rendszer, ahol nincs chat, nincs szavazás a következő pályával kapcsolatban, nem tudod a loadout felszerelésed módosítani, de még csak a Wii U Home gombját sem tudod használni. Addig vissza sem tudsz lépni a hubba, amíg a lobbiból el nem indul a következő meccs. Aztán a gubancok előjönnek az online hadakozás közben is. A súlyozásban egyik-másik fegyver vagy speckó támadás túlságosan is erősnek tud bizonyulni egy másik adott leosztással szemben, a rögzített loadoutok mellett így már láthatjuk is, hogy a pályadesignból fakadó taktikázáson túl másra nem nagyon adnak lehetőséget az EAD-s fejlesztők.

Ha tovább boncolgatjuk az online szekciót, akkor az is hamar kiderül, hogy az öt (igen, jól olvastátok!) kezdő pálya baromira kevés, még akkor is, ha a rangért folyó csatáknál kicsit megvariálják őket a zónavédős játékszabály beemelésével. A tartalom soványságára persze érkezik a gyógyír: a Nintendo állandósítani akarja a programhoz érkező DLC-ket, azonban a kezdőcsomag tartalmi gyengeségei mellett nem mehetünk el szó nélkül, és éppen ezért is fog élesebben a tollunk. Hiába, hogy Nintendo-exkluzív programról van szó, nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk: a többi platformon még free-to-play konstrukciókban is tartalmasabb címeket találhatunk az online fókuszú játékok között mazsolázva.

SZÍNESEBB TINTÁKKAL ÁLMODOM

A Splatoon tehát egyelőre inkább egy remek játék ízelítője, vagy másképpen egy csodás online produkció félszeg ígérete. A Nintendo-zsenialitás természetesen átjárja a program minden porcikáját, és értékelendő, hogy a kiotói óriáscég végre el mer mozdulni olyan irányokba is, amelyekkel eddig még csak érintőlegesen kacérkodott. Ugyanakkor ahhoz, hogy a Splatoon platformoktól elrugaszkodva válhasson igazi mesterművé, kelleni fog jó néhány tartalmi bővítés és patch formájában érkező finomhangolás. Aztán fene tudja, lehet, hogy ha fél év múlva visszanézünk majd a játékra, azt fogjuk tapasztalni, hogy a kezdeti problémák elmúltak, a Splatoon szerverei pedig roskadoznak az elégedett játékosok kvartettjeitől. Erre a felvetésre azonban csak az idő tud bizonyítékot szolgáltatni, addig pedig meg kell elégednünk azzal, ami van: egy abszolút kölyökbarát, ötletes, de kissé sekélyes és egyelőre bumfordi megoldásoktól sem mentes online arénajátékkal.