A 2015-ös Star Wars Battlefrontra elsősorban két okból kifolyólag emlékeznek a játékosok: egyrészt mert nagyon szép volt, másrészt pedig mert úgy adták ki, mint egy félkész bétát, hisz a tartalma finoman szólva sem indokolta a teljes árat. Az EA és a DICE persze megesküdött az Erőre, hogy majd a DLC-k szépen felhizlalják a programot, ám ezért cserébe fizetni kellett, mint a rohamosztagos, és bár végül tényleg elég sok dolgot pakoltak a programba, összességében mégiscsak átverés szaga volt a dolognak. Ez persze nem sokakat zavart, ömlött a birodalmi credit a céget vezető császári tanácsadók zsebébe, ennél fogva pedig a folytatást is fejőstehénnek tervezték. Mielőtt persze borult volna a bili, és kitört volna a lázadás, jöttek a hangzatos ígéretek: igen, ezúttal lesz egyjátékos kampány, méghozzá egy birodalmi katona szemszögéből, aki ráadásul nő; és nem, nem egy marék pályával és véletlenszerűen ide-oda teleportáló hősegységekkel szúrják ki a rajongók szemét a multiban, hanem komoly tartalommal, amely a DICE Battlefield-sorozatát idézi. Emellett pedig, és egyszersmind a Battlefield tavaly kiadott első világháborús epizódjának hibáiból okulva, a Battlefront 2 kidolgozott fejlődési és motivációs rendszert is kap, mert az is kell 2017-ben, ugye.

A hype-csillagromboló fénysebességre kapcsolt, a károgók a hipertér szélére sodródtak, majd jött az év vége, és vele a megjelenés, azaz hogy az azt megelőző korai hozzáférés, amivel természetesen az előrendelőket jutalmazta a birodalom. Ez a csoport elkötelezett fanatikusokból állt, akik ugyan nem panaszkodtak túl sokat a bánásmódra, de azért megjegyezték, hogy itt-ott egy kicsit sokat kell grindelni egy-egy hősegység feloldásáért, meg aztán azok a beépített lootboxos mikrotranzakciók sem az igaziak, nem beszélve a játékegyensúlyt teljesen megbontó kártyarendszerről. A birodalommal szemben szkeptikus galaktikus tanács már ezek miatt a kiszivárgott infómorzsák miatt is kissé morcosan figyelte az eseményeket, a lázadást azonban egy újságíró robbantotta ki, mikor a Redditre feltolt képeivel bizonyította, hogy a sajtó – persze erősen megszűrt, a lehető legkevésbé kritikus – képviselői számára biztosított korai változatban a mikrotranzakciók visszafogottabbak, avagy a már említett grindelés negyede a bolti verzióba ültetettnek. A népharag elsöpörte a birodalmat, a többi pedig már történelem – épp csak azt felejtették el sokan a legenda mesélése során, hogy egyébként milyen is lett maga a Battlefront 2, érdemes-e játékként tekinteni rá, főleg, hogy a birodalmi veszteségek a mikrotranzakciók kigyomlálásához vezettek. Még szerencse, hogy itt van nektek a Guru, és elmondja, hogy is van ez. Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban…

Nem ezeket a droidokat kerestem

Kezdjük ott, hogy a DICE nem kamuzott, valóban található kampány a Battlefront 2-ben, és mit ad Isten, egy Iden Versio nevű, elit rohamosztagos hölgy a főszereplője, aki rangját tekintve az Inferno osztag parancsnoka. Az Inferno a különleges erőkhöz tartozik, általában az ellenséges vonalak mögött vetik be, és szinte mindig csak akkor, ha valami eszelős galibát akarnak okozni a köztársaságiaknak a Birodalom admirálisai. Azaz hogy egy admirális, aki nem mellesleg Iden apja, és a hadviselés szabályainak megfelelően élete végéig hű a Birodalomhoz. Versio parancsnok az ő irányítása alatt hajtja végre hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb küldetéseit, mígnem a 2. Halálcsillag felrobbanásakor éppen az Endoron tartózkodik, így látja, ahogy az általa szolgált hatalom elsőszámú fegyvere csillagporrá változik. Az élmény valódi traumát ébreszt Idenben, akit csak az vigasztalhat, hogy a már halott császár utolsó küldetéseit teljesítve megszilárdíthatja a Birodalom státuszát, szerte a Galaxisban. Mindez pedig nagyon jól hangzik, főleg, hogy a játék első órája során olyan képet kapunk a Birodalomról, amilyet a filmektől hiába várunk. Iden és csapata, na meg az öreg admirális elsősorban katonák, a fasiszta ideológia ugyan áthatja az életüket, mégis elsősorban militáns szempontból figyelik a történéseket. Az ő szemükben a lázadók tényleg árulók, a galaktikus rend ellenségei, akik nem elég, hogy évtizedek óta harcolnak látszólag a semmiért, de emberek millióinak halálát is okozták mindenféle terrorakciók végrehajtásával – elég csak a már említett Halálcsillagokra gondolni, amik persze, tök látványos tűzijáték formájában robbannak apró darabokra, de valójában tele vannak emberekkel, mérnökökkel, informatikusokkal, tudósokkal és azok családtagjaival.

És hát innen nézve elég érdekes ez az egész lázadók kontra birodalmiak álláspont, szívesen elidőznénk még a fekete egyenruha ölelésében, de hiába, mert a játék második órájában persze fordul a kocka, és Idenék parancsmegtagadást követnek el, emiatt pedig azonnal árulókká válnak – azaz a drága apuka parancsa szerint meg kell halniuk. Innentől pedig szétesik a jól felépített sztori, csatlakozunk a lázadókhoz, és lövünk, ahogy a csövön kifér, miközben halálosan közhelyes és fárasztó szövegek hagyják el Iden telt ajkait. „Eddig a rossz oldalon harcoltunk, de majd most!” – csak hogy egy közepesen fárasztó példát adjak. De tudjátok mit? Ezek a „jó” részek; az igazi mélypontot ugyanis akkor üti meg a játék, mikor behozza a filmekből ismert szereplőket, hogy azért velük is akciózhassunk a szólókampány folyamán. Belebújhatunk hát Luke Skywalker, Han Solo, Leia hercegnő, sőt még Lando bőrébe is, ám a híres karakterek pályái látványosan kilógnak a történetből, megbontják annak folyását, a végeredmény így egy borzasztóan ostoba narratív katyvasz, ami az alig négyórás hossza ellenére is unalomba fullad. Nem viccelek: a legnehezebb fokozaton játszva (azaz a harmadikon, de ha erőfojtással kínoznak sem jut eszembe a neve) pontosan 4 órámba telt teljesítenem a kampányt, ami a gagyiba forduló sztorin túl sajnos játékmenetében sem képes kárpótolni. A feladatok kimerülnek a „lőj le mindenkit” és a „nyomd meg ezt a kapcsolót” típusú, kreatívnak távolról sem nevezhető megoldásokban, az ellenfelek pedig tulajdonképpen vagy mesterlövészek, vagy sima rohamosztagosok, esetleg nehézfegyveresek vagy tisztek – kész, kifújt, ezeket az embereket fogjuk ezerszámra legyilkolni, mindezt a béke nevében, miközben kiderül, hogy a fehér rohamosztagos egyenruha jórészt nőket rejt, mert ki tudja, miért, mindig ugyanaz a női hang kiált fel, hogy „jaj, meglőttek”. Időnként pedig bejön a képbe egy lépegető, vagy kiírja a játék, hogy lopakodhatunk is, de minek, ha előbb-utóbb úgyis lövöldözésbe torkollik a küldetés.

Az mindenesetre bizonyos, hogy a lázadók és a birodalmiak nem valami metafizikai kérdésfelvetésen balhéztak össze, mert mind a két oldalon kétbites idióták harcolnak, akik simán beállnak az össztűzbe, várva, hogy fejlövéssel végezzünk velük. Vannak társaink is, hasznuk azonban nincs, mert egyszerre vakok és süketek, a mellettük álló katonát sem tudják eltalálni. És akkor az olyan fokú igénytelenségről még nem is beszéltem, mint hogy a mentésrendszer a PS2-es korszakot idézi (nem helyszínhez, hanem feladathoz kötött, ergo megeshet, hogy nem ott folytatódik a játék, ahol abbahagytuk), vagy hogy Luke fénykardja minden objektumon átlóg, mi több, a víz alá állva sem füstöl, pedig ezeket a dolgokat már a 15 éve megjelent Jedi Outcastben is láttuk. Ja, és ha már fénykard, akkor csonkolás, igaz? Fenét, ez a Star Wars, kérem, gyerekbarát, egy csepp vér nem folyik el a képernyőn a nagy komolykodás közepette, sőt még a brutálisan forró penge sem hasítja át a rohamosztagosok testét. Ezenfelül nincsenek animációk arra, amikor az emberünk megnyom egy gombot, sőt még szájmozgás sem mindig került a játékba, elvégre minek az így 2017 végén, ugye. A monoton lövöldözést egyedül az űrhajós részek dobják fel: időről időre bepattanunk egy TIE vagy egy X-Wing pilótafülkéjébe, hogy egyszerű, de szórakoztató feladatokat oldjunk meg, azaz lelőjünk pár ellenséges gépet, vagy szétlőjünk valami nagyobb dolgot, űrállomást, ilyesmit. Ezek a jelenetek az egyedüliek, amik kicsit feldobják a játékmenetet, ez pedig azért nagyon szomorú, mert az első órában látottak alapján biztos vagyok abban, hogy volt itt lehetőség. Ha követték volna Idenék útját a fejlesztők, ha nem erőszakolták volna bele a sztoriba a filmek hőseit, talán még egy egész korrekt kampányt is kaphattunk volna – de nem. Volt valahol egy öltönyös kockafej, aki kitalálta, hogy Luke és Han nélkül nem Star Wars a Star Wars, így csak azért is bele kellett őket tenni a sztoriba – annak ellenére, hogy valójában csak Luke szereplése ad hozzá valamit a sztorihoz, csupán vele tudtak mit kezdeni az írók, a többieket még hallgatni is kínos. Lando például a huszadik fejbe lőtt rohamosztagos után vidáman benyögte, hogy „ez de jó móka” – én meg elhajítottam a fejhallgatót a fenébe…

Egységben az Erő

De persze ki játszik Battlefrontot a sztori miatt, elvégre ez egy kezdettől fogva multira kihegyezett játék – és ez valóban így van, a Multiplayer opciók azok, amelyekre elsősorban fókuszált a DICE, és hát a battlefieldes hagyatékukat elnézve ehhez is értenek a legjobban. Két éve ugye, az volt a legnagyobb baj a játékkal, hogy tartalmilag elég szerény volt; na, ez nem mondható el a folytatásról, ugyanis összesen 11 pályát kapunk, köztük olyan lenyűgöző helyszínekkel, mint az első rész után alaposan felturbózott Jakku, a régi jeditemplomokkal teli Yavin IV, a tényleg gyönyörű Naboo vagy épp az Az ébredő Erő Starkiller Base-je. Játékmódból is van elég. A multi gerincét a Galactic Assault nevű mód képezi, melyben összesen negyvenen csaphatnak össze, 20-20 játékos a lázadók és a birodalmiak oldalán. Ennek a játékmódnak a különlegessége, hogy amint elvégezzük a szükséges feladatokat, a hatalmas pályán kénytelenek leszünk előre nyomulni vagy épp visszavonulni, mert az adott terület az ellenség kezére kerül – ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy kapunk egy kis időt az új terem elérésére, majd ott folytatódik a küzdelem, újabb feladatokért, és ha azokat is elvégeztük, újra mozognunk kell. A játékosok tehát rá vannak kényszerítve a csapatos helyváltoztatásra, ami remek dolog, ezzel ugyanis elkerülhető a csapatok szétszóródása. Ezen túl vannak kasztok is, amelyek teljesen eltérő fegyvereket és képességeket rejtenek.

Az Assault ugye a gyors támadó osztály, van ezenkívül nehézfegyveres Heavy, mesterlövész Specialist vagy épp pisztolyos irányító Officer – és ha ezek nem volnának elegek, a pályákon szerzett Battle Pointokból további időleges kasztokat lehet feloldani. Ez jelenthet valamilyen járművet, droidot, különleges egységet vagy épp hőst. A hősök a Battlefront 2 alfái és omegái: olyan sztárokkal vonulhatunk harcba, mint Luke, Han, Rey vagy akár maga Vader nagyúr – a teljes csapatról a keretes anyagban olvashattok. Na, ők voltak azok, akiket a fejlesztők tervei szerint csak masszív grindelésért lehetett volna feloldani, majd azt követően csak nagyon jó játékbéli teljesítmény fejében táncba vinni; ez a végső verzióban nem így van, nagyon könnyen kioldható mindenki, a csatákat pedig ez a rendszer sokkal élvezhetőbbé és kiegyensúlyozottabbá teszi, mint az első rész random power-upjai. Az ötlet ugye valami olyasmi, hogy a legjobban teljesítő játékos kapja meg a hősöket, azaz ő szolgálhatja leginkább a csapat érdekeit – de sajnos mindez az odafigyelés a kukában landol, mert van a játékban egy úgynevezett kártyarendszer. Minden állandó kasztnak és hősnek vannak feloldható kártyái, ezeket ládákból nyerhetjük ki, vagy törmelék fejében vehetjük meg őket. A kártyák aktív vagy passzív képességeket biztosítanak, és némelyik nagyon durva boostot jelent, teszem azt 200-as HP-t, gyors regenerálódást vagy akár jelentősen felfokozott sebzést. Mivel a kártyák megszerzése alapvetően véletlenszerű, ezért a hősökkel ellenétben bárkinek lehetnek nagyon erős lapjai, így hiába az érzékeny hősrendszer, ha jön Pistike, és a gyökér sugárfegyverének 50%-os plusz sebzésével szétlövi a gyanútlan Luke fejét. Oké, ez nyilván csúsztatás, de szerintem értitek, miről beszélek. És hogy mik azok a törmelékek meg Battle Pointok? Meg mit jelent, hogy feloldjuk a kártyákat? Na és az mi, hogy lehet őket erősíteni?

Bonyolult kérdések, amikre csak bonyolult válaszok adhatók – az történt ugyanis, hogy a Battlefront 2 grindelésre és mikrotranzakciókra kihegyezett fejlődési metodikája ezek kigyomlálásával egy követhetetlen katyvasz lesz, amit elmagyarázni nehéz, kitapasztalni pedig egyenes utálatos dolog. Engedjétek meg, hogy egy példával illusztráljam a dolgot! Képzeljétek el, hogy összegyűjtöttetek egy csomó creditet a meccs végére, és szeretnétek sikeresebbek lenni. Vesztek hát belőle egy lootboxot, ami bumm, kiad öt különböző cuccot. Ezekből kettő már megvan, de semmi vész, beválthatók creditre – a maradék három cucc közül azonban neked egyik sem megfelelő! Sebaj, bedobod őket egy-egy olyan kasztba, amikkel alig játszol. Emiatt azok kártyaszintje emelkedik, és lám, észreveszed, hogy némi törmelékért fel tudod fejleszteni a mesterlövész azon képességét, hogy visszatöltse a saját HP-ja egy részét minden fejlövéskor – ezt meg is teszed, és onnantól pont elérhetővé válik egy új fegyver a kasztnak, ami elég jónak tűnik, de a scope-hoz teljesíteni kéne a flintához kapcsolódó kihívások egyikét, avagy megölni vele 280 ellenfelet. Ekkor eleged lesz az egészből, és inkább mész vissza Battle Pointokat farmolni a meccsekre, hátha kaszabolhatsz egyet Yodával… Igen, mindez zavaros, idegesítő és fölösleges, hisz megbontja a játék dinamikáját, egyszersmind nem attól lesznek jobb cuccaid, mert ügyesen játszol, hanem mert kioldasz egy dobozt, ami vagy előnyös dolgokat tartalmaz, vagy nem. És itt még csak olyan felosztás sincs, mint az októberi számunkban tesztelt Forza 7-ben, ahol a ládáknak saját kategóriája van, tehát lehet benne regular cucc, de akár legalább egy kizárólagos legendary is. Igen, ezek itt is élnek, a kártyáknak van ritkasági szintje, szóval, ha a legjobb kell, ki kell őket kraftolni, amihez játszani kell, hogy legyen elég törmeléked, amit aztán be kell váltani alapkártyára, majd a következő szint eléréséhez kihívásokat csinálni, és… Nem, nem, elég, könyörgöm, segítsetek, mert ha ez így megy tovább, megőrülök! Főleg mert az egésznek semmi értelme sincs,  a meccseket ugyanis többségében csak az dönti el, hogy melyik oldal szerzett több killt, avagy érte el a képernyő tetején látható ütközőszámot. Ennyit az objektívákról.

Egyszerűen elképzelésem sincs, hogy lehetett ezt ennyire elbaltázni. Maga a lövöldözés ugyanis elég élvezetes, a fegyverek jópofák, még a pontokért kioldható hősök és erősebb kasztok is működnek, szórakoztató velük játszani. Ráadásul saját képességeik is vannak, ami miatt még változatos is a harcmodoruk. A játékmódok felsorolását pedig be sem fejeztem, pedig van itt hősökre koncentráló csata, űrharc, sőt még egy Arcade-nak nevezett mód is, ahol időhöz vagy leölt ellenfelek mennyiségéhez kötött kihívásokban versenyezhetünk a barátainkkal. De mindez elvész az összebarmolt fejlődési rendszer hátterében, ami csak arra emlékezteti a játékosokat, hogy ezt a programot eredetileg egy pay-to-win darálásnak tervezték.

Ne engedjetek a Sötét oldal csábításának!

És akkor most jöhetne a szokásos szöveg arról, hogy egyébként milyen szép a játék (tényleg szép), milyen jó a Star Wars hangulat (tényleg jó), vagy mennyire szuper a zene (tényleg szuper) – de nem jön, mert mindezek olyan apróságok, amelyek nem feledtetik el velünk a tényt, miszerint a Battlefront egy kisiklott fejlesztés eredménye. Ez pedig fokozottan dühítő, kiváltképp, ha arra gondolok, hogy milyen sok lehetőség rejlett ebben a programban. A pályák például kifejezetten jók, változatosak, tele vannak elágazásokkal, szerintem még akár 80 fős csatákat is simán elbírnának. A technikai háttér szintén rendben van, a DICE világbajnok Frostbite motorja PC-n és konzolon is jól muzsikál, bár utóbbin azért hajlamos sokat töltögetni. A tesztelés alatt bele-belefutottam bugokba, beakadó menükbe, de ezek nem olyan dolgok, amiket ne lehetne fél perc fejlesztői munkával kijavítani. A fejlődés katasztrofális mivoltát és a kiegyensúlyozatlan multiplayert azonban nem 1-2 folt lesz helyre billenteni, és amíg ezekkel baj van, a Star Wars Battlefront 2 is jobban teszi, ha a sithekkel együtt az árnyékban marad.