A Startup Panic főhőse egy nap úgy dönt, elege van az állandó munkahelyi crunchból, inkább saját céget indít, hogy önmagát (és később persze beosztottjait) zsákmányolja ki. Ráadásul annyira hosszú távon gondolkodik, hogy valami egyszerű jópofa app helyett rögtön az amerikai IT álmot akarja megvalósítani, egy saját, kiterjedt közösségi oldallal. Végül is volt már 1-2 ember, akinek sikerült, miért ne lehetne ő a következő?

Garázs(mentes) cég

Az első lépéseknél szerencsére segítségünkre lesz az állásából kitúrt Clippy (az Office gemkapocs segédje), aki végigvezet minket az alapvető feladatokon. És persze merő véletlenségből a legtöbb alapfeladatért jár némi jutalompénz, hogy legyen tőkénk, valamint pont úgy nyílnak majd meg a funkciók, ahogy szükség lesz rájuk. Mintha csak egy játékban lennénk, ahogy azt amúgy a program is megjegyzi itt-ott, a műfajra jellemző, középerős szemforgatást okozó metahumorral.

Elsődleges feladatunk természetesen újabb és újabb funkciókkal fejleszteni oldalunkat, hiszen az hozza a felhasználót, aki meg a pénzt. Ahhoz, hogy addig is legyen pénzünk fejleszteni, néha el kell vállalnunk egy kis bedolgozást más cégeknek. Mindkét esetben a technológia, használhatóság és esztétika között kell csúszkákkal megosztanunk energiánkat, mint a régi szép Game Dev Tycoon/Story esetében, amire egyébként is sokban emlékeztet a játék. Ha jól mértük fel az igényeket (a funkció leírása néha segít), akkor fejlesztési fán elkölthető pontokat is kapunk, amikkel kicsit könnyíthetjük a dolgunkat. Természetesen a fejlesztések között továbbképzésünkről is gondoskodnunk kell, valamint a kiégést elkerülve időnként érdemes szabadságra menni. 

Aztán, ha beindul az üzlet, új irodába költözni, felvenni újabb embereket, menedzselni a tevékenységüket, gondoskodni a marketingról, piaci részesedésben legyőzni a felbukkanó versenytársakat, megfelelni néhány extra kihívásnak, és kezdeni elölről a bővítési ciklust, egészen a világuralomig. Ennek elérését nehezíti az elhúzódó fejlesztési ciklus. Egyre több, egyre jobban képzett ember kell az újabb funkciókhoz, akiket úgy kéthavonta el kell küldenünk  2-4 hétig vakációzni, vagy úgy leesik a motivációjuk, hogy egy feladatot akár a célegyenesben is abbahagynak. Ráadásul valamiért a nyaralást is a cég fizeti (Böjti, erről beszélnünk kéne!). Így folyamatosan zsonglőrködnünk kell azzal, hogy ki mit tesz, de végül is ez a tycoon-játékok szépsége. A pozitívumokhoz tartozik még, hogy a gyengén sikerült funkcióknak újra nekiugorhatunk, sőt fejlesztés végén még elemzést is kérhetünk, hogy kiderüljön, mennyire volt sikeres az energia-elosztás (bár ezt azért az eredmény nagyjából megmutatja).

Nem bug, feature!

A játék külseje egész jó, bár az irodabeli apró animációkat szereti túlzásba vinni. A zene egyik fő pozitívuma, hogy kikapcsolható, ha az első 20 percben esetleg ráunnánk, a hanghatások meg jóformán kimerülnek a kezelőfelület visszajelzéseiben. De nem hinném, hogy ez bárkit eltántorítana. Arra sokkal alkalmasabbak a valóságtól néha igen távol álló számok. A fizetés, a funkciók bevétele és a szerződéses munka díjazása sokkal inkább a játékmechanikához idomul, mintsem a valósághoz (az iparág talán legkizsákmányoltabb csoportjának számító QA tesztelők sírnának, ha látnák, itt mennyit kereshetnek). Sokkal bosszantóbb volt számomra, amikor az egyes döntési helyzetek, vagy akár komolyabb „küldetések” szövege szerint hihetetlenül megnőtt a felhasználók száma, de a változás csak olyan 10% volt – bezzeg, ha egy funkció kiesik a 20-ból, mondjuk, hackerek miatt, simán megfeleződhet a rajongótábor. Van, akinek ez nem számít, van, akinek elviselhetetlen, én valahol félúton bosszankodtam.

Aztán akadnak kisebb bugok is, például az alkalmazottaknak lehetnek pozitív vagy negatív tulajdonságai, általában 1-1, amikkel sakkozni kell. Nekem sikerült kifognom valakit, aki egyrészt összeomlik a legkisebb kudarctól, másrészt teljesen hidegen hagyja a kudarc. A feliratok néha nem stimmeltek az eseményekkel. Az időnként felugró kis mini döntésekből is újra felbukkant pár minden betöltéskor, és volt egy rusnya fagyásom is. De a legfurább talán az, hogy bár a játék sokszor kimondottan szemétnek tűnik, halmozva a gondokat, de mégis minden erejével azon van, hogy ne bukjunk el. A határidők bőségesek, szerződéses munkával szinte bármilyen csődközeli helyzetből kievickélhetünk, a versenytársak keményen indítanak, de nem húznak el túlságosan. Persze erre szükség is van, mert a játék Ironman módban fut: mi nem menthetünk, csak a rendszer teszi időnként (pl. egy hihetetlenül ócska poénja előtt). A tesztelés oltárán feláldozva magam kipróbáltam, mi történik, ha mégis csődbe megyünk. Hát az Game Over, a legutolsó mentés törlődik, kezdhetünk mindent elölről. 

Folyt. köv.

És egyszer majd fogom is, ha éppen ráérek (karácsonyi szünet?), de jelenleg nem vagyok túl motivált. Szemben mondjuk a Game Dev Tycoonnal, amiben sokkal könnyebb volt elbukni, de gyors egymásutánban így is többször nekifutottam. Ennyit jelent *számomra* ez a nevetséges különbség, hogy játékot vagy közösségi hálózatot fejlesztek egy játékban.

Ugyanakkor így is egyértelmű, hogy a Startup Panic sok szempontból jobban összerakott, mint a GDT volt, kis extra segítségekkel és kényelmi funkciókkal. Így aki magát a tycoon-életérzést keresi, annak kb. 4000 forintos árával (mobilra még olcsóbb) már most is jó vétel. Azért lehet, hogy érdemes kivárni 1-2 verziófrissítést, ami javít pár bugot, kevésbé hepehupássá teszi a nehézségi görbét, és talán segít jobban értelmezni a statisztikákat (az árak és bérek vélhetően sosem lesznek reálisak). De még egyszerűbb kipróbálni a demót, mert abból hamar kiderül, hogy kit mennyire vonz be az, hogy virtuálisan ő lehet a következő szuper-mega-közösségi háló megalkotója.