Nos, az Undead Labs 2009-es megalapítása után négy évet kellett várni, a nagy durranás azonban elmaradt, a Class4-ből pedig Class3 lett, avagy a State of Decay. Hogy a nagyratörő vállalkozás végül nem valósult meg, talán nem is a fejlesztő hibája, inkább csak a gondolat az, ami megelőzte a korát. Pedig egy határok nélküli The Walking Dead még a The Walking Dead előtt igen mutatós lett volna az egyébként is impozáns portfólióban – ehelyett a nagyágyúk közelébe sem sikerült jutni, a zombis túlélőszimulátor végül az Xbox 360 (leginkább az indie csapatoknak dedikált) Arcade szekciójában látott napvilágot (ezt fél évvel később követte a PC-s változat). Ott mondjuk szép eredményeket hozott, de ez nem minden szempontból vigasztalta azokat a rajongókat, akik a várt hús-vér barátok társaságát mellőzve végül egyedül vágtak bele az egyébként kifejezetten emlékezetes kalandba. Hogy mi volt a nagy titok? Leginkább az életszerűség. Egy normál, hétköznapi emberrel kellett túlélni az apokalipszist, társakat és állandó utánpótlást gyűjtve, új élőhelyet keresve, teljes védelmi vonalat építve, miközben persze megmutatkozott az emberiség igazi arca is. Csak a multi hiányzott… 

„Klassz” többjátékos verzió

Aztán az első State of Decay megjelenése után három, a felújított verzió (Year One Survival Edition XOne-ra és PC-re) után egy évvel, avagy 2016-ban az E3-on sikerült bejelenteni a folytatást. Először persze mindenki reménykedett, hogy ez már olyan „klassz” lesz, mint ahogy azt eredetileg álmodta meg Jeff urunk, de hamar sikerült kijózanítani az örömmámorban lubickoló túlélőket: a második epizód tartalmaz ugyan multit, de nem nagy számban, mindössze 4 főre. Itt már azért borult a bili, hogy 2009 óta ennyire futotta, miközben ma már boldog és boldogtalan egyaránt kraftolós MMO-kat, kooperatív akciójátékokat készít, de azt talán senki nem sejtette az elmúlt két évben, hogy 2018 májusában az Undead Labs annyi dicséret és elismerés után mivel fog előállni.

Merthogy kezdjük is egyből a feketelevessel: indítás után lehetőséged van pár előre legyártott karakter közül választani – méghozzá szigorúan véletlenszerűen legenerált arcokkal és tulajdonságokkal. Ez azt jelenti, hogy mindig párost kapsz, testvéreket, szeretőket vagy haverokat, speciális tulajdonságokkal és előélettel, majd egy kis felvezetést követően kiválaszthatod a kalandnak otthont nyújtó térképet is. Utóbbi lehet hegynél, völgyben, a választás pedig csak minimálisan van hatással a későbbi játékórákra, ami leginkább az összképet, a felépítést jelenti, merthogy éppen úgy, mint a kezdő páros, a bejárható világ is véletlenszerűen épül fel. Ez annyit tesz, hogy a feladatok minden esetben adottak, ezek változó módon jelennek meg és visznek a végcél felé, a kihívásokkal teli napok pedig további extra missziókat tartogatnak, amik egy hirtelen megjelenő zombicsapat vagy baráti, esetleg ellenséges túlélők képében kerülnek a játékos elé.

Egyébként pedig szinte minden a régi a külső nézetes akciójátékban. Van egy központi ház, amit belaknak a minden akció során fejlődő túlélők, aztán elkezdenek terjeszkedni, felfedezik a közeli házakat és elhagyott épületeket, boltokat, raktárakat, kifosztva azokat, felhasználva minden lényeges ellátmányt. A kisebb tárgyak mellett nagyobb zsákokat lehet begyűjteni, ezekből gyógyszer, lőszer, üzemanyag, étel is nyerhető, ami azért is fontos, mert a közösségnek vannak igényei, miközben te magad bármikor válthatsz a szereplők között, akiket így pihenőre vagy orvoshoz is küldhetsz. A szobák is fejleszthetők, további kényelmi és ellátó feladatokat láthatnak el, emellett a morál is nagyon fontos, ami szintén a fejlesztésekkel, új őrhelyekkel, masszívabb védelemmel, több társsal javítható, mielőtt mindenki szélnek ered. Az emberek éheznek, megfertőződhetnek, meghalhatnak, elmehetnek, sőt az idegenekkel ellenséges viszony is kialakulhat, amennyiben nem segítesz nekik. Ezért kell állandóan figyelni a környéket, a magaslati pontokról feltérképezni a közeli helyszíneket, állandóan begyűjteni, mert ugye a folyamatos mozgás és fejlődés az, ami tartja a lelket a csapatban. Főleg, hogy éjszaka különösen veszélyes az élet, a zombik csapatokba is verődhetnek, egyre veszélyesebb alfajok válnak ki közülük, emiatt pedig nem árt fitten és alaposan felfegyverezve tartani az embereidet, hogy szembe tudjanak szállni a támadókkal. Ezért javasolt néhány lőállás is, vagy a még működőképes autók (amikbe persze benzin is kell, meg néha a javítás sem árt) elkötése, amiket igazi zombigyilkos szekerekké alakíthatsz.

Class2?

Mindez alapvetően iszonyat jó, egészen különlegessé teszi a játékot, miközben rengeteg problémára, sajátosságra kell figyelni. A túlélők beszélgetnek, elmondják személyes gondjaikat – a ronda, elkerülhetetlennek tűnő halál pedig állandóan ott van, beleliheg a tarkódba, minden sarkon, minden kifosztandó házban leselkedik rád és kis barátaidra, és egy apró nesz, a kutakodás közben véletlenül megreccsenő szekrény elég ahhoz, hogy népes hordák támadjanak meg, és a kardok, balták vagy lőfegyverek ellenére elvegyék az életed. A halál pedig azonnali és végleges, csak újonnan megismert túlélőkkel vagy új játékkal mehetsz tovább, ha beüt a gikszer, ezért tényleg érdemes odafigyelni és mindent számba venni. És ez tök jó, valahol egyedi, sőt még mindig tartom, amit egyszer már máshol leírtam: a State of Decay a „definitív túlélőszimulátor a zombiapokalipszis közepén” – egész egyszerűen utánozhatatlan az, ahogy autóba pattanva bejárod a világot, kutatsz és gyűjtögetsz, építgetsz, embereket szedsz össze.

A baj mindössze csak annyi, hogy 2013-ban ez már megjelent. Ráadásul kevesebb buggal, hasonlóan visszafogott külsővel. Mindenki beakad mindenhova, a tereptárgyak eltűnnek, visszatérnek, az autó beragad egy porszembe is, ami eléggé zavaróvá tud válni, mikor a túlélésért küzdenél. Bár a CryEngine le lett cserélve, az Unreal sem hoz sokkal több látnivalót (sőt néha mintha sivárabb lenne a külső), emellett a procedurálisan generált tartalom is tönkreteszi az élményt. Igenis, kell a vonal, ami vezeti a játékost, a konkrét történet, ami érdekes és bemutatja egy bizonyos karakter életét. Mert így hiába a remek és szórakoztató multi (többen minden jobb – rengeteg őrültséget lehet összehozni), hiába a 15-20 órás játékmenet, ami mindhárom térképen megismételhető, egész egyszerűen nem áll össze az egész, hiányzik belőle valami. Ez a valami most már a masszív multi mellett a lelket is jelenti, ami az előzményben még ott volt. Emiatt pedig inkább visszafejlődés a State of Decay folytatása, még ha a co-op bele is került. Persze ez ne vegye kedvét annak, aki a műfajt kedveli, az első részt szerette. Az ár alacsony, a játékmenet működik, fegyverek elhasználódnak, a kutatás változatos, a harcok izgalmasak, az élmény megmaradt, a kooperáció pedig tök jó dolog, noha nem árt hozzá néhány valódi ismerős. Aztán talán a harmadik rész nem egy szintén butított Class1 lesz, totálisan az alapokkal, hanem a valódi Class4 minden jóval. Mert ugye a remény hal meg utoljára.