Ha a Daedalic Entertainment fejlesztette State of Mind jövőképe valósággá válik, nem kimondottan szeretném megélni 2048-at, pedig addig már nincs is olyan sok idő – a nagyvállalatok uralta, betegséggel és szegénységgel teli jövőkép már a 2016-os gamescomon is borzongató volt. A játék egy ideje fejlesztés alatt állt, érte néhány csúszás, bár amellett, hogy érdekesnek tűnt a koncepciója, nehezen képzeltem el a prezentáció után, hogy a kutyafuttában bemutatott pályák és helyzetek értelmes és koherens egésszé fognak összeérni. Ami viszont már akkor is az erősségének tűnt, az a hangulat és az egyéniség volt, elvégre úgy tűnt, hogy a State of Mind egy művészember sajátos álmodozása a transzhumanizmusról, amit igyekszik bitekben átadni, mondjuk, egy film képkockái helyett, bár tényleges játékot nem annyira tud mellé kreálni – így tehát az élménynek kell kellően erősnek mutatkoznia, különben minden hiába. És ez nagyjából maradt is így, a program egy narratíva alapú kaland, amiben a külső nézet ellenére a játékosnak nem sok feladata van, a legfontosabb tulajdonképpen az, hogy hátradőljön és kiélvezze, jól megrágja magában a tapasztaltakat. Ha tehát nem bírod a sétaszimulátorokat, akkor stílusosan bandukolj odébb, de ha nem zavar az egyszerűbb, a cselekmény okozta katarzisnak mindent alárendelő megvalósítás, sőt úgy hiszed, a Detroit: Become Human lehetett volna mélyebb, maradj itt, mert különben az év egyik igen kellemes meglepetéséről maradnál le.

Mindenki más életet akarna

Richard Nolan egy sikeres újságíró a The Voice-nál, aki már bezsebelte a Pulitzer-díjat, meg az egyik legkeresettebb modellt is, hogy élete szinte tündérmesének tűnjön. Legalábbis egy darabig, elvégre az egyik sötét berlini éjszakában robbanás történik, főhősünket kórházba szállítják, és mint kiderül, egy alagútban érte a baleset, amire nem kifejezetten emlékszik, ahogy múltjára sem. Bár a mesterséges intelligenciát ki nem állhatja, otthon egy házi robot várja, felesége és fia pedig nincs sehol, így nyomozásba kezd múltja és családja miatt. Eközben ismerjük meg másik hősünket, Adamet, aki egy másik, sokkal vidámabb és kellemesebb világban hasonló problémákkal küzd: egy autóbaleset miatt nem mindenre emlékszik, bár legalább a családja ott áll mellette – legalábbis ha otthon vannak, mert felesége folyton dolgozik, fia pedig betegségei miatt állandóan kivizsgálásokra jár. Ez a két férfi, ez a két merőben eltérő világ szolgáltatja az alapokat, a központi szálakat, amik aztán, ahogyan azt sejteni lehet, minden szempontból összeérnek.

Merthogy Nolan nem adja fel az első bukkanóknál, és bár a munkahelyéről is menesztik, miközben ismerősei házasságtörésről pusmognak (legalábbis úgy tartják, hogy egy másik nővel csalta meg feleségét – aki viszont a megmaradt felvételek alapján egy ismeretlen férfival hagyta el a lakást), egyre mélyebbre nyúl, egészen az alvilágig, hogy kiderítse az igazságot. Ekkor jönnek az első igazi meglepetések, hiszen a személyes titok fogalmát hírből sem ismerő hackerek szerint Richard már halott, közben a városszerte lázadásokat kirobbantó ellenállás is elképesztő információkkal látja el. Mint kiderül, azon a bizonyos estén a rendőrállamot robotokkal ellátó konszern gyárában érte a baleset, nem az úton, a vállalat pedig éppen emberek tudatát töltötte fel egy felhőalapú mesterséges világba, az övével együtt, ahol a férfi tudata szétszakadt, így megteremtve két eltérő személyiséget. Hogy ki kicsoda, és hogyan lehet mindezt helyrehozni, az viszont a 8-10 órás kampányból derül ki.

Egyéniség feltöltve

Nem mondhatni, hogy a State of Mind alkotói törődtek a trendekkel és 2018-as elvárásokkal, mikor elkészítették a játékukat, elvégre az alacsony poligonszámból felépített karakterek stílusosak ugyan, illetve ott van a látványukban a nosztalgiafaktor, az elvárásoknak már nem felelnek meg, de ami a legfontosabb: komoly érzelmek átadására sem képesek. Ehhez képest azért meglepő, hogy a környezet néhol egészen kidolgozott, az esős berlini éjszakák – erős kontrasztot alkotva Adam napfényes városával – egy-egy esetben kifejezetten szépek, noha ennek elérésében nagy szerepet játszik a remek artdizájn, ami minden hibája ellenére szerethetővé teszi a látványvilágot. Ide kapcsolódik az is, hogy bár az angol szinkron egészen jól sikerült a német játékok egy jelentős részéhez képest, sőt még Geralt közismert hangja, Doug Cockle is megtalálható a szereplők között (ő Richard Nolan, bár a jellegzetes orgánumot egyből fel fogod ismerni), azért ez a szegmens sem tökéletes. Sőt talán pont Cockle az, aki néhol bágyadtabb a megszokottnál, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy most nem hozza az elvárt beleélést. A legfontosabb pedig, hogy látható az igyekezet, miszerint az alkotók egy rendes kalandjátékos formulát akartak bepakolni a kiemelkedő sztori alá, de ez nem mindig érezhető a tényleges eredményen. A State of Mind a narratív videojátékok, a sétaszimulátorok játékmenetének magját tartalmazza csak, a játékosok a karaktereket a szűk főterületeken mozgatva minimális beleszólást kapnak az eseményekbe, a lényeg a beleélésen van. Nem mondom, hogy ez időnként nem jó, de néha azért szerettem volna valamit magamtól cselekedni, kicsit nagyobb szabadságot kapni, ráadásul a kevéske fejtörő és ügyességi rész is annyira triviális, hogy ha esetleg nem kerültek volna bele a végleges verzióba, lényegében az sem osztana, szorozna. 

Ami viszont van, az egy egészen nagyszabású történet, ami képes meglepetéseket okozni. Az elején is jól indul a kaland, de személy szerint az első órákban nem teljesen láttam át, hova tart ez az egész, lesz-e egyáltalán bármi értelme a két szálnak, a gépek ellen küzdő Nolan unszimpatikus karakterének, az elnyomó hatalomnak és a sajátos jövőért küzdő internacionális szervezetnek. Mert bizony Richard, a mindenkire folyton rámorduló, a robotokat kutyaként kezelő (mármint a kutya sem érdemli meg, de érted, mire gondolok), teljesen megkeseredett újságíró nem éppen az a fazon, akinek az életébe bárki is szívesen belelát, de végül ezt is feledteti az a rengeteg érdekes gondolatot felvető sztori, ami kikerekedik a közel tíz óra alatt. És ugyan objektívan nézve a State of Mind sok szempontból lemarad az idei Detroit: Become Human mögött, ha a benne lévő elmélkedésre összpontosítunk, bizony a Daedalic produkciójának sincs miért szégyenkeznie – sőt merem állítani, hogy komplexebb és felnőttesebb a téma, sokkal szerteágazóbb problémarendszert boncolgat, mint a főként a fiatalabb korosztálynak szánt sci-fi mese. Itt van a játék legfőbb vonzereje a néha nagyon hangulatos zenével, a különböző mellékszálakkal, illetve a többfajta elérhető befejezéssel. Érdemes eljátszadozni a választási lehetőségekkel, mert bizony hatásuk van a befejezésre. A lezárás pedig nem mindenképpen vidám, valahol a Forgotten Anne-ra is emlékeztet, ami szintén kellemes meglepetése az évnek.

Persze, a State of Mind sok szempontból nehezen nevezhető játéknak, ezért nem is mindenkinek fog tetszeni, emellett néha még nehézkes is. De ha kedveled a hagyományos kalandjátékokat, mikor keresgélni kell az újabb nyomokat, hogy aztán egy izgalmas és komoly kérdésekkel teli történet kerekedjen ki, nos, akkor nyugodt szívvel ajánlom, mert bőven lehet rajta agyalni. Még napokkal az első végigjátszás után is.