Rémlik a trailer nagyjából 2015 elejéről, amikor két testvér halálos ismeretséget köt a STRAFE című videojátékkal? A szétrobbant fejű kisfiú felett zokogó anyuka képe sokak elméjébe beleégett, ami nem véletlen, elvégre a ’80-as évek horrorjaira emlékeztető megvalósítás (brutális vérzuhatag, VHS-re jellemző minőség) igen egyedinek és jópofának bizonyult. A két főből kis stúdióvá duzzadt Pixel Titans pedig a Kickstarteren sikeresen levezényelt kampány után idén végre leszállította a játékot, ami bár nosztalgikus FPS, egyes elemeiben mégis modern. Születését pedig annak köszönheti, hogy atyái éltek-haltak a műfajért, szerettek volna valami érdekeset és olyat alkotni, amiért maguk is odáig vannak. 

HULLADÉKGYŰJTŐNEK LENNI (NEM) JÓ

Ha nem akarsz egy poénról, vicces jelenetről, elejtett információmorzsáról sem lemaradni, ajánlott a Tutorial leküzdése, amelynél nemcsak az irányítás és játékmenet alapjai derülnek ki, hanem a történet elemei is. A STRAFE névtelen hősét ugyanis egy VHS-minőségű, élőszereplős bejátszás során azzal a céllal küldik a világűrbe, azon belül is az Icarus nevű hajóra, hogy az űr ezen sötét és nagyjából ismeretlen szegletében hulladékgyűjtéssel tengesse a mindennapokat. A rossz hír, hogy errefelé olcsó az élet, mindenhol gyilkos, idegen lények leselkednek az emberi dolgozókra, és idáig még senki nem tért vissza a cég által kiközvetített bérmunkások közül. Persze nem lesz semmi baj, have fun, vigyázzunk magunkra… megjegyzem, ilyenkor azért én már fordulnék a szakszervezethez.

Szóval, sikerül odaérni a helyszínre. Az Icarus egyébként hallgat, mint a sír, a géptest belsejében pedig megszámlálhatatlanul sokfajta halál várja a névtelen hőst. A feladat innentől túlélni a mindennapokat, bejárni a hajót a különböző szintek érintésével, begyűjteni minden kacatot, amit csak lehet, leölni a szörnyetegeket, majd a legvégén szépen becsüccsenni a céljárműbe, hogy utána egy „Kabbe gyíkok, én leléptem!” felkiáltással pápát intsünk a modortalan vendéglátóknak.

SEMMI SEM VÉLETLEN – VAGYIS INKÁBB MINDEN AZ

A leányzó (ilyen szeszélyes belsővel más nem lehet) amúgy FPS, azon belül is nagyon nosztalgikus fajta. Konkrétan a Quake és a Duke Nukem szerelemgyermeke, mind a hangulat, mind a látvány terén, viszont ezúttal semmi nincs kőbe vésve, a szűk folyosók, romok és meglepő belsők (ne feledjük, hatalmas a hajó, sok minden elfér benne) véletlenszerűen generálódnak a játékos minden egyes útja során. Ennek köszönhetően hiába indulsz el akár negyedik alkalommal az aktuális szint valamelyik pályáján, sokadik látogatásoddal sem lesz ugyanaz a térkép. Mármint az elrendezése. Merthogy hiába a változatos darabkák jelenléte, tulajdonképpen azonos stílusban épített szobákról és helyiségekről van szó, amik véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Emiatt aztán az eredmény az, hogy sokszor hasonló területek fogadnak, csak más sorrendben, persze a program időnként beékel olyan folyosókat is, amikkel még soha nem találkoztál. Csak hogy megzavarjon.

Mert megzavarni bizony sokszor sikerül majd, erre készülj fel, pláne annak hála, hogy az ellenfelek nem egyszer meglepő helyekről érkeznek, ahonnan nem is számítanál rájuk. A plafonról potyognak, egy korábban szilárdnak hitt fal mögül özönlenek elő, és persze mindig a legrosszabb pillanatban. Nem mellesleg nagyokat csapnak és lőnek, a falakon eltunyuló, lávaszerű organizmust köpködő trutymószörnyeket meg különösen szeretni fogod, már a hangjukat hallani is külön öröm.

A jó hír, hogy azért védtelen semmiképpen nem leszel ezen a terror-űrutazáson. Alapból választhatsz három eltérő fegyver közül, amik nemcsak fejleszthetőek, de másodlagos tüzelési móddal is rendelkeznek, ráadásul itt-ott a földön heverő további mordályokra is rá lehet lelni. Ezek csak tíz tölténnyel rendelkeznek, ezért használatuk meglehetősen korlátolt, de sokszor életmentőek, feldobják a játékot, segítségükkel pedig a fegyverek száma harminc körülire emelkedik. Van még páncélzat, kis szekrényekből kihalászott gyógyszerrel visszatölthető életerő, munkapad a töltények és a pajzs legyártására, plusz időnként a pályákat összekötő kis boltban is lehet vásárolni. A legfontosabb fizetőeszköz a hulladék, amit begyűjtesz, szóval mindig nézz jól körül a termeket teljesen beterítő hullahalom környékén, mert a töltény hamar fogy, és garantált, hogy az első nekifutások alkalmával maximum pár pályát teljesítesz. 

VÉRESEN SZERETEM

A STRAFE ugyanis nemcsak vérben és belsőségekben (de tényleg, hiába a komolyan vehetetlen külső, azért szakadnak a testrészek, repkednek a fejek, fröcsög a paradicsomlé), de kihívásban is gazdag. A roguelike körítésnek hála ez nem az az FPS, aminél betanulod az útvonalakat és a fegyvereket, aztán jól elkened mindenki száját. Itt ez a művelet oda-vissza van, az adok-kapok végeredménye meg részben a szerencsén múlik. Hogy éppen milyen útvonalat, szörnyfelhozatalt, random elejtett fegyvert sorsol a gép, ez pedig azért kicsit bosszantó is tud lenni. Ráadásul hiába a véres külső, amit én egyébként bírok, meg hiába a procedurálisan generált felépítés, ha az építőelemek nem annyira változatosak, nem mutatnak sok újdonságot a harmadik-ötödik-tizedik óra után, és hát ugye a régi FPS-ek titka részben az előre eltervezett, okosan felépített pályakialakítás volt. Ha valaki ügyes és Fortuna asszony is érez némi vonzalmat személye iránt, akár pár óra alatt le is tudható a teljes gyűjtögetősdi, lövöldözősdi, de ehhez ismétlem, tényleg szerencse kell a jó képességeken túl. És ez kimondottan zavaróvá válik néhány kör után, ahogy a néha megjelenő monotonitás, na és a fegyverek esetleges pontatlansága is.

Úgy érzem, a STRAFE a reflexek játéka és a gyorsaságé, ami üdvözölendő, de van olyan fegyver, aminél direkt kipróbáltam a célkeresztes lövéseket, és pontatlanabbak, mint mikor megérzésre puffogtatok, avagy időnként direkt húz félre a találat, ami megint zavaró, mikor ennyire a szerencsén múlik egy rakás dolog. Máskülönben viszont zseniálisak a zenék, remek a hangulat, a nosztalgiafaktor tényleg üt, és ekkor még szóba sem kerültek a minijátékok, amiknek során sok régi emlék felidéződik az emberben, akár konkrét címekkel is (Wolfenstein).

Szóval a Pixel Titans játéka jópofa, élvezetes, a műfaj rajongóinak ajánlható, de sokkal jobb is lehetett volna. Személy szerint inkább egy kötött, minden téren „emberi kéz által összerakott” kampánynak jobban örültem volna, a No Man’s Sky óta sikítani tudok a procedurálisan generált világoktól, ráadásul szerintem a húsz euró is sok a program tartalmáért. A Murder Zone elnevezésű túlélőmód sok újdonságot nem hoz a képbe, az ismétlődés elkerülhetetlen, így talán már teljes egészében érthető, mi is a problémám a kis stúdió múltidéző darabjával.  Félre ne érts, nem rossz a játék, aki ezért a műfajért él-hal, bírja a random felépítést, kifejezetten jól szórakozhat vele. De hosszú távon nem akkora nagy szám, ráadásul a videók és nagy beharangozások után valahogy többre számítottam a végeredménynél. Hiába, a marketing ezúttal is remek volt, de sajnos egy csomó energiát és erőforrást elrabolt a tényleges produkció elől… persze mindez nem véletlen, ha tudatosítjuk, hogy a két főember zenei videók és reklámok terén remekelt eddig, és ezt figyelembe véve talán jobb lett volna, ha a népszerűsítésen túl esedékes tényleges munkát ezúttal is mások végzik el.