John Woo, legutóbbi két filmjének bukása után hála istennek visszatért a gyökereihez. Ismét Chow Yun Fattel dolgozik, aki a legendás Tequila felügyelő bőrébe bújva újra eljátszhatja azt a karaktert, akivel annak idején híres lett. A Hard Boiled, ha picit más formában is, de végre folytatódik… John Woo pedig jobb, mint valaha!

Igazi filmes játék!

A Strangleholdot játszva tényleg egy mozifilm részesei leszünk - persze ehhez azért szükség van némi John Woo filmismeretre is. Tequila felügyelő kalandjai ugyanis minden olyan védjegyet tartalmaznak, amiket először John Woo alkalmazott. Az akciórészek közben felreppenő galambok, a főhőst körbepásztázó kamera, az egymással farkasszemet néző karakterek 1v1 küzdelmei, a legdurvább tűzpárbaj közepette felcsendülő klasszikus zeneszámok, a keresztény szimbólumok mind-mind megtalálhatóak a játékban, csakúgy, mint a rendezőre jellemző hatalmas detonációk. Filmjeiben ugyanis általában háromszor annyi robbanószert használ, mint amennyit kéne, így egy kínai váza is nagyobbat durran, mint más rendezőnél egy egész épület. Mindezekhez a jelenetekhez társul a játék sztorija, azonnal felismerhető jó és rossz karakterekkel. Minden olyan egyszerű, mégsincs az embernek hiányérzete. A Stranglehold tehát alapjában véve egy mozifilm (az átvezető filmek hossza több mint egy óra), amiben mi vagyunk a főszereplők, és amibe hála isten könnyedén bele tudjuk élni magunkat.

Az egyszerűség diadala

Játékmenet szempontjából a Stranglehold egy az egyben Max Payne. Az idő kedvünkre lassítható, a különbség mindössze annyi, hogy itt folyamatosan újratermelődik (nem az akció tölti vissza…) az időlassításhoz szükséges erő. Minderre azonban szükség is van, mivel míg a Max Payne-ben egyszerre 5-6 ellenfélnél többel nem hozott össze a sorsa, addig itt ez a minimum számú ellenfél egy adott teremben. Summa summarum, a Stranglehold az akciójelenetek szempontjából a Max Payne, szorozva ezerrel. Mindemellett töméntelen számú akrobatikus mutatvánnyal irthatjuk az ellent. Elugorhatunk a falakról, vetődhetünk, felfuthatunk a korlátokon vagy a múzeumban található dinoszaurusz csontvázán, lendületből rádobhatjuk magunkat a zsúrkocsikra, amin száguldva szanaszéjjel lőhetünk mindent. A lehetőségek száma tehát majdhogynem határtalan, pontosabban csak a környezetünk szabja meg a határokat. Mindez persze jól hangzik, de működik-e a valóságban? A válasz egyértelműen igen. Lényegében egy gomb lenyomásával előhozható minden flikk-flakk, sőt van olyan is, amikor még a gombokhoz sem kell nyúlnunk - iIlyen pl. az asztalokon történő „szörfözés”. Ekkor ugyanis elég, ha a tereptárgy irányába kommandírozzuk a hősünket, aki simán átcsúszik azon. Fontos megjegyezni, hogy e mutatványok végrehajtásakor, ha egy ellenfél a látóterünkbe ér, azonnal bekapcsol a bullet time, azaz az idő lelassul, hogy sebészi pontossággal lőjük halomra az ellent. A rendszer tehát tökéletesen működik. Minden a helyén van. Komolyan mondom, ilyen pusztítást még egyetlen játékban sem végezhettünk. Az egyetlen problémám mindezzel csupán annyi, hogy a játékból hiányzik a taktika. A Max Payne-nél valahogy jobban lehetett érezni a bullet time fontosságát, valahogy ott taktikusabban lehetett küzdeni. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Stranglehold esetében sokkal több ellenfél tör ránk, így nehezebb azokat szépen sorjában likvidálni. Az első pályán még mindenkit simán agyonlőhetünk, de a későbbiekben már okosan kell kiválasztanunk a fedezékeket, és mindig tudnunk kell, hogy hol vannak az életerőt maxra húzó csomagok, különben halálok halála vár ránk.

Pusztuljon minden

Mint már említettem, a játékban szinte minden szanaszéjjel rombolható. Igazából a konzolos Black című FPS úttörőnek számított ezen a téren, de a Stranglehold jóval túltesz az ott látottakon. Az elemeikre repülő tereptárgyak, a lebontható falak és szobrok eszméletlenül sokat dobnak a játékélményen, ráadásul a készítők tettek is azért, hogy a rombolható környezet lehetőségeivel éljünk – azaz számtalan alkalmunk lesz a tereptárgyak segítségével eliminálni az ellent: erkélyek, hirdetőtáblák hullhatnak az ellenségre néhány jól irányzott lövéssel. Xboxon az élmény még nagyobb, hiszen a játék külön éremmel jutalmazza, ha például a múzeumban porig romboljuk a T-Rexet. Sajnos a mi változatunkból ez kimaradt, mindenesetre remélem, hogy ez a jól bevált motiváló rendszer hamarosan minden PC-s játékban is helyet kap.

Használd az agyadat

Na jó, a fenti alcím kis túlzásnak hangzik egy olyan játék esetében, mint a Stranglehold, de a bevethető szuperképességek tudatában mégsem feltétlen baj, ha egyes pályákon nem megyünk fejjel a falnak. A kaszinóban például két gitártokkal érkezünk, amiket a pálya bármely pontjára lerakhatunk. Ha mindez megtörtént, indul az akció. A gitártokokon áthaladva teljesen feltöltődik a lőszerkészletünk és az életenergiánk, ám vigyázzunk, mert ha éltünk a lehetőséggel, utána perceket kell várnunk, míg a tok újra feltöltődik. Az ellenfelek megölése után csillagokat kapunk, amik az extra képességek körüli sávot növelik. A megfelelő szint elérésekor egyetlen gombnyomással gyógyulhatunk, vagy igénybe vehetjük az extra sniper módot, amikor hajszálpontos lövéseket adhatunk le fejre, torokra, vagy akár a delikvens nemi szervére is, aki ettől elképesztően jól animált haláltusa kíséretében harap fűbe. Egy szó, mint száz, próbáljuk ki az összes lehetséges végtagot... E képesség mellett aktiválható a gyorstüzelés és a John Woo-féle tűzpárbaj is. Az első esetben 20-25 másodpercig végtelen töltényt kapunk és a lövés sebessége is kétszeresére nő, így kedvünkre darálhatjuk az ellent. A második esetben a játék lejátszik egy animációt, amiben a Woo-ra oly jellemző galambok repülnek fel hősünk körül, aki a tengelye körül fordulva a pályán található összes ellenfelet szitává lövi; at mondanom sem kell, hogy ez a képesség kerül a legtöbb „manába”. Ha már a párbajoknál járunk, nem hagyhatom ki kedvenc jeleneteimet, amikor is Tequila felügyelő 3-4 gengszterrel néz farkasszemet. Ekkor az idő némileg lelassul, és látjuk, ahogy az ellenfél lövedéke felénk tart. Ilyenkor a lövések leadása mellett lehetőségünk lesz elhajolni a golyók elől.

Konklúzió

A Stranglehold egy igazán jó játék. A képi világa elmegy; igazából a gyönyörűtől messze van, de a rombolható környezet miatt igazi hangulatbomba. Az ellenfelek mesterséges intelligenciája egész jól be van lőve, azaz rengeteg kihívást nyújt, sőt néha talán többet is a kelleténél - volt rá példa, amikor idegességemben majdnem összetörtem a billentyűzetet. Az átvezető videók száma és minősége kiváló, a játék története pedig a műfaj kereteiből messze kiemelkedik. Az első videókat látva azt hittem, hogy a játék hamar unalomba fullad, ám a küldetések teljesítésekor valahogy sosem unatkoztam. A helikopteres pálya (itt a géppuskafészekben foglalunk helyet) és az okosan adagolt főellenfelek mindig megtörték a monotóniát, így igazából a változatosságra sem lehet egy rossz szavam sem. A netes tesztekben a cikkírók a rövid játékidő miatt lehúzták a játékot, nekem ezzel sem volt gondom. Normál fokozaton minimum 8 óra a végigjátszás, ami ma szerintem egyáltalán nem nevezhető kevésnek. Aki meg 4-6 óra alatt végigtolja, az jelentkezzen nálunk tesztelőnek... A végső konklúzió meghozatalakor azonban valamiért képtelen vagyok 80%-nál többet adni. Valami mégis hiányzik, valahogy mégsem elég, valahogy nincs meg benne az, ami a Max Payne-t naggyá tette. Mindezek ellenére minden akciójáték- és Woo-fanatikusnak bátran ajánlhatom. Egynek jó, de igazi klasszikus biztos nem válik belőle… pedig véleményem szerint minden lehetőség adott volt.