A munkanélküliség problémája senkit sem kímél, még az olyan, szó szerint világszerte ismert sztárokat sem, mint Mario, aki 36 éve van a pályán, közel 300 játékban szerepelt már, és gyakorlatilag mindent elvállalt a megélhetésért. Bokszolt, golfozott, teniszezett, focizott, benevezett az olimpiára, futamok millióit tudta le gokartokban és versenyautókban, festőként megnézte magának a művészvilágot, orvosként pácienseket kezelt. Szakmáját viszont sose aknázta ki: nem javított meg szivárgó csaptelepeket, nem hárított el dugulásokat, és csak nagyon ritkán fogott a kezébe csavarkulcsot, hogy megütögessen vele pár korhadt, orvoslásra szoruló csövet. Mario azonban többé ezt nem csinálja: 2017 szeptemberére a Nintendo úgy döntött, Mario és a vízvezeték-szerelés többé már nem fér el egymás mellett, így bajszos olaszunk szakított hivatásával, hogy a továbbiakban már csak mint hős tevékenykedjen. És ha valakinek hősre van szüksége, akkor az természetesen Peach hercegnő, és annak királysága.

NÁSZÚTON

A zaklatást hivatásszerűen űző Bowser az évtizedek során már számtalan alkalommal iszkolt el Gomba Királyság hercegnőjével, de most emeli a tétet, megpróbálva átugrani a randizás és az átnevelés lassú, monoton folyamatát, rögtön egy frigyet hozva tető alá. Persze egy igazán tisztességes, uralkodókhoz méltó esküvőhöz mindenképp szükség van pár alapkellékre – például egy hatalmas virágcsokorra, jegygyűrűre, ruhára –, amit beszerezni nem két perc, főleg, ha közben még a nyomukban lohol egy hős is, aki mindent megtesz azért, hogy ne sikerüljön eljárni a násztáncot. Mario ugyanis nagyon nem szeretné, ha Peach örök nemezise mellett kötne ki, úgyhogy ha kell, akár a világ végére is utána megy.

És erre szó szerint szüksége is lesz, hiszen a Mario Odyssey nemcsak a nevében egy Odüsszeia, hanem a gyakorlatban is: Mario ezúttal bejárja az egész bolygót, több mint egy tucat királyságot fedezve fel. A szám kissé csalóka, helyszínből valóban ennyi van, ezek között akad viszont olyan, aminek csak átkötő szerep jut, tényleges felfedeznivaló nem nagyon van rajta (leginkább csak a végigjátszás után, az extra csillagok személyében). Ami viszont teljes értékűnek számít, az végtelenül kidolgozott, és ami ennél is fontosabb, teljesen egyedi. Nem túlzás azt állítani, hogy ennyire változatos repertoár a három évtized alatt egyszer sem volt. Egy prehisztorikus, hegyekkel övezett zöld vidéken kezdődik a kaland, amely után Mario bejárhat egy sivatagi, egy tavi és egy erdei királyságot is. Elmerészkedik a felhők fölé, alászáll egy jeges, havas tájra, belógatja a lábát az óceánba egy napfényes parton, forró pudingot kerülget egy ebéd-világban, és még megismerkedhet egy, a sorozattól alapvetően teljesen idegen, emberek lakta nagyvárossal is, amely az 1920-as évek New Yorkját keresztezi annak modern változatával.

Ezek pedig nem csupán külsőleg különböznek egymástól, de általában mindig bemutatnak egy teljesen új mechanikát is. Az elsőt, és egyben az Odyssey legfontosabb újítását, a megszállást már rögtön a legelején megkapjuk. Mario ezúttal nem teljesen egyedül kolbászol a világban, van ugyanis egy önálló életet élő kalapja, Cappy, aki valójában egy szellem, és bármilyen lény felett képes átvenni az irányítást. Miután Bowser elrabolja Cappy húgát, már van oka Mario mellé szegődni, és segíteni neki. Cappy összesen félszáz kreatúrát szállhat meg, ilyenkor az adott célpont megkapja Mario kalapját és bajszát, mi pedig az irányítást fölötte, kihasználva a lény különleges tulajdonságait. A Goombák például stabilan tudnak közlekedni a fagyott felületeken; a Cheep Cheep halakkal végtelen ideig maradhatunk a víz alatt; Bullet Billként addig repkedhetünk, amíg fel nem robbanunk; Chaim Chomppal falakat dönthetünk le.

NEM ROSTOS

Cappy használata így nemcsak szórakoztató, de a továbbjutás kulcsát is jelenti, hiszen aktív szerep jut neki mindegyik világban, sőt, igazából karaktere szervesen beleépül a pályadizájnba – a legtöbb akadályt csak úgy lehet letudni, ha Mario helyett inkább a közelben tartozkodó lényeket irányítjuk. Az egyes helyszíneken alapvetően mindig ugyanaz a cél: a címadó, amúgy cilinder alakú hajó, az Odyssey számára kell Power Moonokat, tulajdonképpen üzemanyagot összeszedni, mert csak adott mennyiség megléte esetén nyílik meg a következő világ. A királyságok változatosságára a tálalás és a mechanika terén sem lehet panasz: gazdagon, alaposan kidolgozottak, teljesen eltérő színviláguk mellé drasztikusan egyedi művészi irányvonalat is kaptak. A Homok Királyság olyan, mint egy megelevenedett mexikói fesztivál; a Fa Királyság növényekkel körbefuttatott, komplex emelvényekkel vár; a Tavi Királyságban víz alá süllyedt romvárost kell felfedezni; New Donk Cityben az áramkábeleket meglovagolva lehet eljutni a felhőkarcolók csúcsáig és a távoli, lebegő szigetekig. Mindegyik világban több tucat Power Moont lehet és kell is megtalálni, de mellette persze érméket is kell gyűjteni, ellenfeleket legyőzni, kisebb-nagyobb feladványokat megoldani, illetve rejtett pályaszakaszokat felfedezni.

Az aranyérmék mellett ezúttal minden világ rendelkezik egy önálló, egyedi valutával is. Utóbbiból általában csak pár tucatot lehet felszedni, amit a helyi shopban lehet elkölteni, egy, az adott lokációhoz passzoló ruhaszettre. Bár Mario átöltöztetése csak látványelem, a ruharepertoárt mégis érdemes mindig bővíteni, mert az egyes kosztümök iszonyatosan jól néznek ki, és csak növelik az amúgy sem éppen utolsó élményt.

MINT EGY SPÁJZ

Hiába impozáns viszont ez az arzenál, maguk a világok sajnos elég komoly méretproblémákkal küzdenek: a bejárható terület a legtöbb esetben egyáltalán nem mondható nagynak, sőt, van nem egy olyan, alapvetően nem átkötő világnak számító lokáció, amely alig nagyobb pár kiterített zsebkendőnél. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez alapvetően csak a felszín: annyira sok a rejtett látnivaló, a megtalálható érme és egyéb valuta, a sok eldugott Power Moon, hogy ember legyen a talpán, aki mindent megtalál, és mindent felfedez. Bár a hajszálvékony hosszúságú történet letudható alig 10 óra alatt, még minimum másfélszer ennyit rá kell még számolni a teljes játékidőre, amennyiben valakinek a kimaxolás lenne a célja.

Talán már ebből is látszik, hogy a Super Mario Odysseyvel a Nintendo visszatér a korai 3D-s Mario-epizódok szemléletéhez – azaz inkább a sandboxszerűséget, a helyszínek szabad felfedezését preferálja, és nem a lineárisabb struktúrát, még úgy is, hogy a keret, azaz egymást követő világok felépítése nem változott. És bár sokszor mi magunk dönthetjük el, hogy melyik királyság is következzen, a szabadságot alapvetően nem itt, hanem a birodalmakon belül kell keresni. Néha szó szerint, az Odyssey ugyanis megörökölte a leginkább a 3DS-es The Legend of Zelda: A Link Between Worldsből ismerős 2D-s jeleneteket. Mario itt is számtalanszor lesz kénytelen fejest ugrani egy-egy zöld csőbe, hogy a falon, egy 2D-s NES-es Mario-szerűségben találja magát, annak akadályain navigálva át egy újabb Power Moonért, nem ritkán a 3D-s térből érkező ellenfelekkel is megküzdve eközben. A terek egybemosása, a klasszikus Mario-játékokra való kikacsintás egész egyszerűen zseniális, és valahogy tökéletesen belesimul a modern környezetbe.

A Super Mario Odyssey ugyanis egy igazi utazás, nemcsak a királyságok között, de a Mario-sorozat három évtizedes múltjában is. Klasszikus ellenfelek, kultikus világok elevenednek újra, hol modern, hol eredeti formájukban, egy olyan Mario-élményt nyújtva, amely ha nem is annyira forradalmi és előremutató, mint annak idején a Mario 64 volt, de van annyira ötletes és kreatív, mint a határokat feszegető Galaxy. És ha már a Switch életciklusának legelején ilyen élményekben lehet részünk, vajon milyen kalandok várnak ránk legközelebb...