Nem emlékszem pontosan, miért is jelentkeztem önként és dalolva a Super Monkey Ball Banana Mania tesztelésére, de valószínű, hogy valamikor és valamiért jó ötletnek tűnhetett. Azóta persze már megbántam a döntésemet, pedig tudom, hogy valahol van egy közönsége a játéknak, de most már azzal is tisztában vagyok, hogy nem én vagyok az. Ettől függetlenül megígérem nektek, hogy megpróbálok objektív maradni amennyire csak lehet, aztán meglátjuk, mennyire sikerül.

Szörpi, szörpi, banán

A Super Monkey Ball Banana Mania, helyesebben szólva maga a Monkey Ball elég nagy, vagy legalábbis hosszú múltra tekinthet vissza. Az immáron húsz éves sorozat még 2001-ben, arcade gépeken kezdte, azóta szinte évenkénti megjelenéssel minden létező platformot megjárt már, mobiloktól kezdve kézikonzolokon át egészen az asztali gépekig. A huszadik évforduló alkalmából kiadott játék afféle antológiaként szolgálva az eddigi címek legjobb pályáiból, kihívásaiból és játékmódjaiból válogat.

Ha esetleg mégsem lenne ismerős a sorozat, a játékmenet és a cél roppant egyszerű: adott egy büdös csimpánz cuki majom, aki valami rejtélyes okból kifolyólag egy túlméretes hörcsöglabdában közlekedve látja a legmegfelelőbbnek a gonosz professzorángután (na, jó, nem az, de így viccesen hangzik) megfékezését. A mi feladatunk, hogy a pálya billentésével ezt a labdát az időlimiten belül a célba kormányozzuk, és eközben lehetőség szerint minél több banánt is ildomos felszedni, hogy még több agyvérzést pontot bezsebelhessünk.

Az egyszerű lejtőn legurulós feladványokat hamar felváltják a keskeny pallók, szakadékok, lendületből vagy időzítve megoldandó feladatok – idővel pedig akár egyszere több célkapu közül választva, a nehezebben megoldhatóval is kínozhatjuk próbára tehetjük magunkat, még több agyvérzés pont reményében. Tény, ami tény, a gyermeteg külső csupán álca, a Super Monkey Ball Banana Mania egy nehéz játék – amennyiben a nehézség alatt a mind irányításban, mind időzítésben elképesztő precizitást igénylő feladatokat értjük. Hogy egy példát mondjak: az egyik pályán számos lehulló „korong” pattog, és hullik ki idővel az alatta levő résen, a feladat pedig ezeknek a vackoknak a közepére beugratni, mert ott a kijárat. Mire nagy nehezen megcsináltam – mert megcsináltam, nem nyúltam a pálya átugrása gombhoz –, maradjunk annyiban, hogy teljesen átértékeltem az életem. A közvetlen környezetem (a kettővel odébbi szomszédokat is beleértve) pedig a szókincsem gazdagságát ismerhette meg.

Majom a családban

Adott tehát a kampány, melyben egy sor, tízes csomagban tálalt pályát kapunk, ám a nehézségi szint emelkedése korántsem nevezhető egyenletesnek. A végigszáguldás után a pályákat alternatív módon is teljesíthetjük, minden banán felszedésére, a rohadt banánok elkerülésére, a visszafele haladásra állított módok során. Emellett ott van a „parti mód” melyben akár négy játékos küzdhet egymással a különféle versenyszámokban, hol az első helyért, hol a végső bennmaradásért, de őszintén szólva egyik sem nyűgözött le igazán, ahol pedig nem a majomgolyót kell terelgetni, ott a megoldások sikeredtek elég fapadosra.

Az újrakiadás jegyében elvárható dolgok, mint a pályák és a környezet geometriájának feljavítása, a hátterek részletessége, urambocsá’ a textúrák igényesebbre való cseréje nem sikerült túl látványosra. A karakterek még hagyján, de a játék legjobb szívvel szólva is igénytelen a megjelenését illetően, mondhatni, az összkép ocsmány, mint a kanpávián hátsó fele. Az idegőrlő zene, az indokolatlanul vidám „japánkiscsajos” visongatások engem egyenesen a plafonra tesznek, ahányszor meghallom őket – ez pedig ugye minden pálya elején megtörténik.

De mint mondtam, ennek java része szubjektív. Annak, aki kifejezetten szereti a szadista kihívásokkal megtűzdelt, tipikusan „japános” arcade játékokat, urambocsá’ rajongója a sorozatnak, vagy ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy bepótolja a majomgolyszlis elmaradást, annak még akár jól is elsülhet a dolog. Az már más kérdés, hogy én ezzel mennyire nem tudok azonosulni, vagy hogy hány levél nyugtatót rágtam el a teszt alatt.