Messze van már a festői szépségű Valadilene, ahogy Hans Voralberg zseniális automatonjai is, amelyekkel a többségünk szívébe 2002-ben belopta magát a Syberia. Az enyhén szürreális és misztikummal átszőtt világú, meseszerű történettel, emlékezetes szereplőkkel, és gyönyörű kézzel rajzolt hátterekkel az emlékezetünkben élő klasszikus pont and click kalandjátékot a műfaj kedvelői körében szinte vallásos áhitat övezi. A sorozat fölött íróként és művészeti rendezőként bábáskodó Benoit Sokal valóban nagyon ért a világteremtéshez, és nem véletlen, hogy a neve egybeforrt a talpraesett Kate Walker kalandjával, akinek népszerűsége, ha Lara Croftéhoz nem is, de April Ryanéhez (The Longest Journey) bátran mérhető. Bár az idő mindent megszépít, és a második rész nem ért fel az elsőhöz, a most megjelent Syberia 3 ennek közvetlen folytatása, és a fejlesztők mintha kizárólag a sorozat rajongói számára készítették volna, semmiféle összefoglalással nem készültek az új belépők számára. Az ok? Ez a játék tényleg csak a legelszántabb rajongóknak való, nekik azonban minden hibája ellenére is tetszeni fog.

Csak az elejét bírd ki

A történet szerint a Syberia 2 végébe csaknem belehalt Kate Walkert a youkol törzs menti meg a fagyhaláltól, majd Valsembor kórházába viszik, ahonnan ő később megszökve a hóstruccokkal szimbiózisban élő nomádokhoz csapódik. A lelkek akaratát követő pöttöm emberkék a tettrekész ügyvédnő hathatós segítsége nélkül képtelenek lennének a modern világ akadályait leküzdeni, és a hóstruccaik közelmúltban alaposan megváltozott vándorlási útvonalát követni, de szerencséjükre Kate szívén viseli a sorsukat.

A kórházak eleve szörnyű helyek, a Syberia 3 kezdőhelyszíne azonban a játéknak az a része, ahol töményen zúdul a játékosra mindaz a borzalom, ami a legerősebbeket is eltántoríthatja attól, hogy belevágjanak az utazásba. Már akkor elfogja a rossz érzés az embert, amikor a hagyományosan point and click játék új része erősen ajánlja a kontroller használatát, de ám legyen, haladni kell a korral. A főmenüben a látszat ellenére működik az egér, csak valamiért jó ötletnek gondolták a fehér háttér és a hulló hópelyhek előtt a fehér egérkurzort. A nyitójelenetek már ismerősek lehetnek az előzetesekből, így nem is a kissé darabos animációk vagy az itt-ott elnagyolt textúrák az igazán sokkolóak, de még csak nem is a nehézkes irányítás jelenléte szorítja össze az ember torkát, hanem az egészen szörnyűséges angol szinkron. Szavakkal nehéz leírni azt az iszonyt, amit a huszonévesek hangján megszólaló idős emberek hallatán éreztem, akik ráadásul mind össze-vissza tátognak a mondandójuktól függetlenül. Olyan hatása van az egésznek, mintha fogtak volna pár fiatal és amatőr szinkronszínészt, aztán véletlenszerűen osztották volna rájuk a gonosz középkorú orvosnő, a tömzsi vén youkol sámán, a nyolcvan körüli órásmester vagy a részeges hajóskapitány szerepét, de már szegény Sharon Mann sem túl hiteles harmincéves ügyvédnőként. A fontosabb szereplők ilyen szintű elszúrása után nem meglepő, hogy Valsembor lakossága hasonlóan idétlenül beszél, de az órásmester robothangon hadaró unokájánál jött el az a pont, amikor végérvényesen átkapcsoltam a klasszisokkal jobb francia szinkronra. Az élvezhetőség jegyében ti is tegyetek így minél előbb.

Az ellentmondások játéka

Az eddigiek alapján talán már el is ment a kedves olvasó kedve a Syberia 3-tól, amelyet amúgy is a kelleténél jobban ízekre szedtek a sajtó munkatársai és a játékosok, ugyanis az első néhány óra kétségkívül nagyon kínos, és alighanem többen dühből, hamar lemorzsolódva írtak róla véleményt. Persze az önmagában jelzésértékű, ha valami annyira rossz, hogy idő előtt elriasztja a közönségét, és a bevezetés utáni, de különösen a kései részek fényében egyenesen méltatlan, hogy az Anuman ilyen félkész állapotban képes volt kiadni a játékot. A szörnyű az, hogy a hibák java némi teszteléssel kiküszöbölhető lett volna, ha lett volna rá idő, míg az angol szinkront és a néhol fájóan angoltalan szövegeket leszámítva az olyan lényeges dolgok, mint a történet, a karakterek és fejtörők összessége, a világ és a hangulat hozza az elődök színvonalát. Olyan joggal elvárható alapvetések hiányán csúszik el a Syberia 3, mint a stabil teljesítmény vagy a reszponzív irányítás, amelyek egy rutinos fejlesztőcsapatnak nem okoznának gondot, a Microïdsnak viszont mintha kimaradt volna az utóbbi tíz év. Talán szándékosan apelláltak a célközönség nosztalgikus érzelmeire, ami a reakciókat nézve kétségtelenül hibás hozzáállás volt, bár bevallom, nekem kicsit jól esett visszaidézni egyetemi éveim játékélményeit ezzel az időkapszulában érkezett kalanddal.

A fejtörők többsége kimondottan jól sikerült, mert szembemennek a műfaj örök rákfenéjével, vagyis hogy az adódó problémákat a létező legvalószínűtlenebb tárgyak kombinálásával és elképesztő nyakatekert módon megoldva gördíthetjük csak tovább a cselekményt. A Syberia 3-ban többnyire józan ésszel könnyedén megoldható hétköznapi feladatokkal találkozunk, amelyek jól kihasználják a teljes 3D-re váltást is, és ha nem lennének bugok, legfeljebb csak a tárgyak keresgélése lenne néha idegesítő. Az első javítás ugyan sok hibát kigyomlált, de előtte magam is többször belefutottam olyan láthatatlan interakciós pontokba, amelyek lehetetlenné tették, hogy rájöjjek némelyik fejtörő megoldására, egy esetben pedig a karok időre húzkodásától kaptam majdnem agyvérzést.

Nem tört meg a varázs

Saját tapasztalatból írom, hogy aki rendelkezik egy rajongó elnéző türelmével, a legtöbb hibáján nem hogy felül tud emelkedni, de az olyan, a korai kétezres évek játékait jellemző régimódi megoldásokat, mint a tankirányítással társuló fix kameranézet, idővel egyenesen élvezni fogja. A kissé koros grafikától sem fog leesni az állunk, de ne feledjük, hogy nem egy fősodorba tartozó FPS-csodával játszunk, hanem egy kis francia csapat szerény költségvetésből kigazdálkodott játékával, amelynek így is nagyon pazar a képi világa, hiszen Benoit Sokal határtalan képzelőerejében ezúttal sem kell csalódnunk. Nála jobban kevesen tudnak olyan isten háta mögötti és elhagyatott helyeket képernyőre álmodni, ahol mintha megált volna az idő, és ez ezúttal sincs másként, mert a szovjet időkben megrekedt, részletgazdagon kidolgozott helyszínek mindegyike egészen sajátos hangulattal bír. Szívszorítóan elmaradott, ám gyönyörű környezetben fekvő orosz városka, az atomreaktor felrobbanása után radioaktív sugárzás miatt szellemvárossá vált település az enyészetnek hátrahagyott vidámparkkal, metróalagutakkal és rozsdaette automatonokkal, csak hogy a legemlékezetesebbeket említsem. A sorozat korábbi részeihez hasonlóan nemcsak a történetben, de a vizualitásban is végig jelen van a régi és a modern, az érintetlen természet és a pusztítással járó városiasodás ellentéte, a környezetvédelem, illetve a hagyományőrzés fontosságának hangsúlyozásáról nem is beszélve. Visszatér egy nagyon kedves régi szereplő is, aki a végjátékban szintén tartogat meglepetéseket, csak legyen, aki el is jut odáig, Inon Zur zenei aláfestésének hatására pedig olykor lehetetlen nem fellelkesülni vagy akár elérzékenyülni.

Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, mert a Syberia 3 a rettenetes start ellenére is célba fog érni, és garantáltan meg fogja találni a közönségét, a hibák és az amatörizmus alatt megbúvó szépségét és az értekeit azonban csak a leghűségesebb rajongók fogják némi szenvedés árán felfedezni.