Nem nagyon tudnánk olyan alkotást mondani az elmúlt évtizedből, amely gyakoribb inspirációs forrás volt a játékfejlesztők számára, mint a Dark Souls, így nem véletlen, hogy a soulslike kifejezés mostanra egy rendszeresen felbukkanó kifejezéssé vált a szakzsargonban. Azt azonban aligha mondhatnánk, hogy egy jól behatárolt műfajról lenne szó, sokkal inkább játékelemek kapcsán kerül elő – erre a listára most az Odd Bug Studios második fejlesztése, a Tails of Iron is feliratkozott, amely összességében azonban nem a From Software remekműveinek ösvényén halad.

A Tails of Iron egy rendkívül stílusosan megrajzolt és tálalt fantasy világban játszódik, rögtön egy komoly és véres konfliktus kellős közepébe hajítva bennünket, a patkányok királyságát ugyanis lerohanja a veszedelmes békaklán. És bár az uralkodó legkisebb fia, Redgi, sikeresen leveri a varangyosok támadását, az ár nem is lehetne nagyobb: a királyt a nép szeme láttára gyilkolják meg, a pompás fővárost majd’ porig rombolják, ráadásul hősünk testvéreit is elrabolják. Kezünkbe kell vennünk tehát a dolgokat (meg persze kardunkat), kiűzve a szomszédságból a kétéltű veszedelmet, és újraépítve a királyságot.

Ha mindenáron hasonlítani szeretnénk valamihez a Tails of Iront, akkor a valódi referenciapont nem a Dark Souls lenne, sokkal inkább a Hollow Knight. A modern metroidvaniák csúcsragadozójának monumentalitális pillanatai és egyre mélyülő játékrendszer-elemei ugyan hiányoznak belőle, de alapvetően itt is jelen van a szekvenciális előrehaladás a több fő helyszínből felépülő 2D-s térképen, a világ sajátos varázsa pedig ugyanúgy óriási pluszt ad az élményhez – csak itt éppen nem mindenféle mókás bogarak, hanem rágcsálók beszélgetnek egymással vicces hangokkal és piktogramokkal. A cselekmény és a háttérvilág megértését még egy elem segíti, ez pedig nem más, mint Doug Cockle, alias Ríviai Geralt, aki lubickol a narrátor szerepében, némi humorral is oldva az egyébként mindvégig jelenlévő komolyságot. Ne Bastion-féle megoldásra számítsatok, ugyanakkor jóval többről van szó a puszta átkötéseknél, ez pedig sajátos hangulatot kölcsönöz a játéknak, ami nagy plusz pont – nem is beszélve a végigjátszás kétharmadánál bedobott csavarról.

A felfedezés mellett a másik fő játékelem természetesen a harc, ami viszont már abszolút hű a soulslike-formulához. Staminamedezselés nincs ugyan, a gurulás-blokkolás-parry szentháromság viszont gyönyörűen visszaköszön, amikre alaposan meg is tanítanak minket a bevezető szekcióban. Ezen túl nem különösebben mély a vívás: van egy- és kétkezes fegyverünk, valamint (idővel) egy távolsági harceszközünk és némi buffot adó mérgünk. A változatosságot sokkal inkább a rengeteg fajta felszerelés igyekszik megadni. A fegyverek értelemszerűen támadóerőt, a pajzsok és páncélszettek pedig védelmet és (bizonyos ellenfelekkel szembeni) rezisztenciát adnak, de mindegyiknek súlya van, melyek befolyásolják sebességünket, így viszonylag széles skálán lőhetjük be a stílusunknak megfelelő egyensúlyt. Ezzel együtt is úgy érzem azonban, hogy a kevesebb jelen eseten több lett volna: az egyes felszerelések értékei között átlagosan nagyon kicsi az eltérés – cserébe sokkal jobban örültem volna néhány plusz játékelemnek a harcok tekintetében. Emiatt az összecsapások kissé unalmassá tudnak válni a visszatérő és nem igazán megújuló stratégiák miatt, de szerencsére ez a legkomolyabb kritika, amit meg lehet fogalmazni a játékkal szemben – a bossharcok ráadásul kifejezetten jók lettek, megfelelően belőtt nehézségi ívvel.

RPG-kalandnak hirdeti magát, én azonban sokkal inkább „metroidvania-lite”-nak nevezném az Odd Bug Studio játékát, amiben nincsenek olyan mélységek, mint amit a zsánertől megszoktunk, de amit vállal, azt remek, igényes megvalósításban tálalja számunkra – és nem mellesleg olyan stílusban, ami tényleg egyéniséget ad a Tails of Iron számára. A végeredmény egy nagyon erős alap, amire néhány év múlva akár egy nagyobb léptékű, még ambiciózusabb, kiemelkedő folytatás is épülhet. De addig is itt van nekünk egy játék, amit tiszta szívből tudok ajánlani azoknak, akik szeretik a 2D-s akció-kalandokat, és nem rettennek vissza a korrekt, de messze nem könyörtelen kihívástól.