A XIX. századi Amerika ki volt éhezve a látványosságokra. A meghamisított történelmi ereklyék, a halfarokból-majomfejből kreált ”sellők” csak úgy vonzották a tömegeket, nem hiába mondta a kor legnagyobb hoax-mágusa, Barnum, hogy ”Amerikában minden percben születik egy balek”. A műfaj krémjét pedig az olyan cirkuszok képviselték, mint a hét fivér által üzemeltetett Ringling Bros, vagy Buffalo Bill és híres vadnyugati társulata, de ne feledkezünk meg a fent említett, minden idők egyik legnagyobb (60 vasúti kocsiból álló) utazó múzeumát és állatseregletét prezentáló P.T. Barnumról sem. Az Amerikai Cirkusz Fesztivál fődíjáért folytatott versenyfutásban egyébként az imént felsorolt társulatok lesznek a legfőbb riválisaink.

A történet egy olyan tékozló fiatalemberrel veszi a kezdetét, aki apja halálhírére hazatérve szembesül különleges örökségével. Egy hajdanán szebb napokat is látott vándorcirkusz vezetését veszi át a piás nagybácsi segítségével, hogy elnyerje a legjobb társulat címet, és azzal a 100 000 dolláros fődíjat. Az 1800-as évek Amerikájában városról városra járva előadásokat tartunk, hírnevet szerzünk, sőt megtudhatjuk, hogyan nyugtatta le Wyatt Earp Doc Holliday-t, ha már túlságosan viszketett az ujja a ravaszon, vagy Dr. Hansen (a lepra kórokozójának felfedezője) hogyan gyűjtött önkénteseket. Naná, hogy a mi cirkuszunk lesz a fókuszban. Az amerikai folklór is rengeteg mellékszálat generál, utána lehet járni a Bigfootról, a vérfarkasokról, de akár a démoni megszállásról szóló legendáknak, némelyekből pedig cirkuszi attrakció születik, ahogy a ”torzszülöttnek” mondott amazonok, szakállas nők, gyíkemberek kollekciója is folyamatosan bővül. 

Amerika három részre szedett térképén utazgató karavánunk hat kocsiból áll, és mindegyik egy-egy speciális célt szolgál. A nagymama által működtetett Voodoo szekció például az előadások után felszedett negatív tulajdonságok leimádkozására, vagy épp a pozitív jelzők fixálására szolgál, de művészeink is begyűjthetnek ártó és segítő kártyalapokat, bár ezzel már az orvosi sátor foglalkozik. Létezik külön konyha, tréningegység a szintlépésekhez, toborzó-kocsi, és persze a porondmester szállása, ahol magát a karavánt lehet fejlesztgetni. Az előadások megtervezése egy jópofa, cirkuszi plakátra hajazó felületen történik, ahová az aktuális fellépőket (összesen hármat), a finálé-produkciót, és a felvonások között bemutatandó kreatúrákat tudjuk beilleszteni. A fellépést végül megtámogathatjuk némi reklámmal, és máris megkapjuk a várható bevétel összegét.

A cirkuszi előadást úgy tessék elképzelni, hogy minden fellépőnek van egy öt kártyából álló repertoárja, a bűvészeknek általában trükkök lehívására, a zsonglőröké a labdákhoz kapcsolódik, míg egy légtornászé az attrakciókhoz. A három fellépő kártyái aztán egy közös pakliba kerülnek, és ebből osztanak ki körönként ötöt. A kártyák tehát cirkuszi produkciókat jelképeznek, és többnyire kétféle érték jelenik meg rajtuk: az impress lapok a ”támadókártyáink”, amik a néző(k) lenyűgözésére szolgálnak, az ignore-t tartalmazók pedig ”védekezésre”, amivel a ránk zúduló negatív kritikákat (paradicsomeső) tudjuk tompítani. Amennyiben egy néző elégedettségmutatóját sikerül nullára levinni, akkor leül, és passzív szemlélő lesz, ha pedig az összesét, akkor vége az előadásnak, és nyertünk. Eddig sima liba, ugyanakkor az artistákat sem hagyja hidegen a rájuk zúduló kritika, tehát, ha a fókuszpontjaik elfogynak, akkor az öt kártyájából mindig elveszítenek egyet, és ha minden lap elfogy, lekerülnek a színpadról, ergo bukták az előadást.

A játék szépsége, hogy a lapoknak van még egy plusz, csillaggal jelölt értéke, ami a Finálé mutatóhoz van kötve, és amikor ez a csík végigér, bemutathatjuk a kijelölt produkciót, teszem azt, egy tűzkarikán átugró puma nézőként +10 impress értéket hoz, ami igencsak jónak számít. Ergo érdemes a társulatot a legjobb ételekkel tömni (konyha!), mert így egyből teljesen feltöltött mutatóval, magas szorzókkal kezdünk, sőt néha olyan kártyát is ki tudunk játszani, ami az adott helyzetben nem segít, de mégis pumpálja felfelé a Finálé értéket (ezt a műsorszámot többször is be lehet vetni). Vannak kártyák, amelyek az adott körben kijátszható lapok számát növelik (Vitality-érték), mások kombókat alkotnak, vagy a nézőket tudjuk manipulálni velük. A rendszer kellően variábilis, jól is néz ki, de azért van néhány kisebb bökkenő.

A néhány fős lengyel formációról a My Memory of Us kapcsán már kiderült, hogy kivételes történetmesélő képességgel és egyedi látásmóddal rendelkezik. Egyébként a mostani cirkuszos produkcióban is érezhető ennek a hatása, sőt ugyanaz a zeneszerző, mint a háború borzalmairól regélő logikai platformerben, azaz Patryk Scelina. A tökéletestől azonban néhány kövérebb paraszthajszállal még odébb van a kártyás cirkuszi kaland. A mesélős részek működnek, a legtöbb városban más és más nézősereg vár, katonák, bányászok, szabadkőművesek, és mindegyik valami extra védelemmel van beoltva szórakozás ellen. A buktató ott van, hogy amint rátalálunk a tökéletes kombinációra, hiába vannak pantomimesek, tűznyelők, kígyóbűvölők és még vagy több tucatnyi szórakoztató karakter, teljesen feleslegessé válnak, mert az a trió, ahol a megfelelő lapok megvannak, minden akadályt könnyedén megugrik. Ettől a pillanattól pedig ismétlődő, rutinszerűen lezavart előadások jönnek, szinte mindig ugyanazokkal a plakát-beállításokkal.