A The Dark Pictures Anthology pont kapóra jött annak idején, hiszen a Supermassive Games az Until Dawn után nem igazán találta a helyét. A VR-os Rush of Blood nem volt rossz, de inkább csak érdekességként lett számon tartva, ahogy a Hidden Agenda is, ahol egy mobilalkalmazással dönthettünk a cselekmény alakulásáról. A szintén VR-ra megjelent The Inpatient pedig ugyanúgy a három évvel korábbi Until Dawn sikerét lovagolta meg, mint a már említett, rémisztő hullámvasutas Rush of Blood. Ezek után ültek össze a fejlesztők, és gondolkodtak el azon, hogy miként lehetne tovább folytatni. Egyértelmű volt, hogy a horror-vonalat meg kell tartani, hiszen ebben eddig is remekül helyt álltak. A közösségi vagy inkább kooperatív élményt sem akarták elengedni, ugyanakkor valami olyasmit szerettek volna, ami egy kerettörténet révén több részen át összekapcsolódik. Így született meg a The Dark Pictures-antológia, amelyet egy központi karakter, a Kurátor (Pip Torrens) köt össze. Ő meséli el nekünk a történeket, és ad hasznos tanácsokat a végigjátszás közben, de minden egyes játék más sztorit vesz elő, új szereplőkkel.

Kitaposott ösvényen

A Man of Medan a régóta parlagon heverő kísértethajós settinget hozta vissza, amire jómagam a Cold Fear óta nagyon vártam már. A SS Ourang Medan hajó legendájából merítő sztori betalált, a jól elhelyezett ijesztgetésekkel operáló játékmenet pedig finom csemegévé változtatta a játékot mindazok számára, akik egyedül vagy többedmagukkal egy kis borzongásra vágytak. Ezt követte a Little Hope, amit én iszonyatosan vártam, hiszen a boszorkányos háttértörténet és a Silent Hillre hajazó kihalt, ködös kisváros egyből a 2000-es évek elején megjelent The Blair Witch Projekt-trilógiát jutatta eszembe, amit személy szerint imádtam. A Little Hope szintén korrekt kis horrorjáték lett, amely az utolsó felszedhető mementójával, illetve a stáblista után jelenetével már előrevetítette a House of Ashes érkezését. Egy valamit azonban már itt meg kell említenem: nekem az előzetes nem nyerte el a tetszésemet. Ez a sivatagos, földalatti barlangban játszódó, katonákkal megspékelt sztori a nyirkos falak között éledező Gonosszal, számomra egy kissé klisésnek hatott, és túl éles váltásnak a korábbi részekhez képest. Emiatt aztán kissé félve ültem le a játék elé.

Irak, 2003. Az Egyesült Államok a demokráciia és a vegyifegyverek utáni kutatás jegyében épp megszállja Afganisztánt, miközben a hírszerzés műholdas felvételek alapján értesül róla, hogy valahol Irak peremvidékén, a semmi közepén, egy jókora alagútrendszer húzódhat a homok alatt. Mivel a fél világ Szaddám Huszeinre vadászik, minden lehetséges helyszínt ki kell vizsgálni, ahová az öreg bújhatott. Egy kis elit alakulat ezért nekilát, hogy a térségbe utazzon, és ott megpróbálja megkeresni a földalatti létesítmény bejáratát. Ebbe aztán a helyi erőknek is akad némi beleszólása, ami heves tűzpárbajt szül, majd a végén beszakad a föld, embereinket pedig elnyeli a mélység. Bár mindenki túléli (kivéve persze, aki odafenn golyót kapott), az igazi pokol még csak ezután vár rájuk.

A játékmenet lényegében pöccre ugyanaz, mint az, amit a Little Hope-nál tapasztaltunk. Ami feltűnhet, hogy a kamera immár 360 fokban forgatható, ami előrelépés. Van zseblámpánk, amivel tudunk világítani, és keresgélni különféle elolvasható dokumentumokat vagy speciális tárgyakat (illetve titkokat), amik közül némelyik „teaseli” a jövőt, szóval felkészülhetünk a ránk leselkedő borzalmakra. Ezek persze csak specifikus jeleneteket vetítenek előre, szóval nyugodtan fel lehet készülni, hogy többnyire egy-egy jól elhelyezett jumpscare rendesen meg fogja emelni a pulzusunkat. A House of Ashes – mivel katonákról van szó – eleve sokkal akciódúsabb. Ha bepörög, akkor maximális fokozatra kapcsol, nekünk pedig igazából csak ismét jó reflexre lesz szükségünk a QTE-szekvenciák apropójából, amiknél immár nemcsak arra kell ügyelnünk, hogy ne essünk el a saját lábunkban, hanem például arra is, hogy az adott szereplő merre tüzeljen a fegyverével.

Felébred a horror

A karakterek… nos, nem rosszak, de azért egyik sem az a kifejezetten kidolgozott, profi módon megírt egyéniség. A CIA-től jött Rachel King (Ashley Tisdale) egyfajta főszereplője a történetnek, de persze ismét többeket irányíthatunk. A szinkron jó, a hangok szintén, a látvány meg nagyjából pontosan ugyanolyan, mint az előző két részben, csak a settinget cserélték ki kísértethajóról és elátkozott kisvárosról egy földalatti barlangrendszerre, benne ősi építményekkel. Ez pedig – bármennyire is visszakoztam tőle –, félgőzzel ugyan, de működik. Egész szépen elmélyül a sztori, mikor felfedezzük egy 1940-es évek végi expedíció nyomait, és kiderül, hogy mire bukkantak. Mindig is nagyon szerettem, ha valaminek kidolgozott háttértörténete van, és a Supermassive Games ezúttal sem okozott csalódást, hiszen a misztikum, az ősi, mezopotámiai átkokat és borzalmas lényeket felvonultató adalékokkal kellően érdekes és kidolgozott lett ahhoz, hogy benn tudjon tartani a stáblistáig. Viszont sajnos egyéb aspektusait vizsgálva, a House of Ashes már koránt sem szerepel ennyire fényesen.

A szereplők közötti kémia nekem egyáltalán nem jött át, és míg mind a Man of Medan, mind a Little Hope hagyott elég időt a feszültség megteremtésére, addig itt szinte rögtön belecsapunk a lecsóba. A horror is elmászott inkább az akció-horror irányába, ami olyan érzetet kelt, mintha mondjuk, A barlang című 2005-ös remekmű (amire van is utalás a játék egy bizonyos szakaszában) hirtelen átmenne a Doomba (igen, a pocsék filmváltozatra gondoltam). A para-faktor képes néha nagyon bezuhanni, pedig én esküszöm, mindent előkészítettem ahhoz, hogy a játék rám hozhassa a frászt: éjjel álltam neki, fülhallgatóval, és még így is csak akkor rázott ki a hideg, mikor véletlenül elindítottam Varga Iréntől a Kisapám című dalt a háttérben. Az előző részek valahogy sokkal organikusabban voltak képesek rémisztgetni. A dolgot tetézi, hogy a House of Ashes mintha jóval többször venné ki a kezünkből az irányítást, mint elődei. Fél perc séta, átvezető. Egy perc séta, átvezető. Lehet, hogy csupán az emlékeim homályosak, de eddig mintha valamivel több szabadságunk lett volna, most pedig inkább volt olyan érzésem, mint mikor az oviban a komisz nagycsoportos elveszi a Legómat, és csak rövid ideig hagyja, hogy játszhassak vele. A kooperatív mód ezúttal is adott, akár otthon, egymásnak adogatva a kontrollert, akár online, de van lehetőség többedmagunkkal együtt rémüldözni.

Kockázatmentes paráztatás

Grafikailag a megvalósítás egyébként tényleg nem rossz, bár a földalatti barlangrendszer a benne álló templommal és egyéb ősi építményekkel már kevésbé áraszt nyugtalanító atmoszférát, mint mondjuk, Little Hope kisvárosában egy-egy ház belső tere. Bár hőseink néhol elég fura, természetellenes arcot vágnak, a motion capture korrekt, az irányítás pedig platformtól függetlenül tökéletes. Ismét gyűjtögethetünk olvasnivalókat és bizonyos eseményeket előrevetítő mementókat (ezek most kőtáblák formájában vannak jelen, és az utolsó itt is a következő játékból mutat pár másodpercet), a már korábban említett, ’40-es évek végi expedíció kutatásai, egy bizonyos Randolph nevű felfedezőtől (aki ugyan nem Carter, de mérget vennék rá, hogy róla mintázták) pedig számomra a játék legérdekesebb pontjait jelentették – pláne a retró, fekete-fehér filmbejátszások miatt. Adott a több befejezés és a kapcsolat-rendszer, barátságok köttethetnek, akár egymással szemben álló felek között, de ugyanígy hamar el is mérgesedhet a helyzet, ha nem vigyázunk. Talán a legfrusztrálóbb még mindig az, hogy ha olyan döntést hozunk, ami valakire nézve halálos kimenetellel bír, de mi mégis szeretnénk életben tartani a szereplőt, akkor nincs más megoldás, mint kilépni a menübe és jöhet a Chapter Select. Így az egész fejezet újraindul, de legalább jobban figyelhetünk, vagy választhatunk más döntéseket.

Számomra nem lett csalódás a House of Ashes, mert nagyjából ezt vártam tőle. Harmadszorra lövi el ugyanazt a formulát, csak épp a setting és az időpont változott, de a játékmenet alapjai maradtak ugyanazok. Személyes, szubjektív véleményem csupán, hogy a sivatagos helyszín és az odalenn tanyázó lények nekem annyira nem nyerték el a tetszésemet, de könnyen lehet, hogy sokaknak meg pont ezek miatt fog jobban bejönni ez a rész, mint az előzőek. A horror ma már igen széles skálán mozog, szóval biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálhatja a játékban a számításait, akár csak egyetlen, korábban látott előzetes alapján. Mindezektől függetlenül azt tudom mondani, hogy ha a korábbi két rész tetszett, akkor nem érdemes kihagyni ezt sem. Egy hosszabb délután alatt kipörgethető, szóval aki kedveli a horrort (pláne ebben a hűvös, októberi időben), az bátran tegyen vele egy próbát!