Nagy feladatot vállalt magára a Square Enix és a Lancarse kettőse: a fejlesztők szerint a The DioField Chronicle nem hoz mást, mint Minden Valós Idejű Stratégiai Játék Megújítását. Ez lenne a Real Time Tactical Battle (RTTB) nevet kapott dolog, ami nem jelent mást, minthogy a csetepaté közepén lenyomod a space-t, és tudsz mindenféle varázslatokat előhívni, egy-két morcosabb, vagy éppen gyógyító szándékú lényt megidézni. Ami azért nem olyan nagy forradalom.
Ezzel együtt aranyos és szórakoztató játékról van szó, még ha a világmegváltás szerintem el is maradt. Van viszont mit megváltanunk a virtuális térben: az alap kerettörténet szerint (kicsit talán a 2. világháborús Egyesült Királyságra hajazva) egy szigetország birodalmában kezdünk, ahol a kontinenst már nagyjából letaroló Gonosz Erők és a védekezésre összekalapált Jók Csapatai egyaránt „érdeklődnek” bizonyos varázserőt biztostó kristályok iránt. Mert hiába Új az a Mágia, ha az alapanyaga azonos a Régivel. Szóval vagyunk mi, az apró, de a Szépséges Fontos Lányt megmentő szabadcsapat (persze a mi létünk sem a véletlen műve, mint az a játékból szép lassan kiderül), és ha már ilyen remek módon felszeleteltük a hintót és becses utasát veszélyeztető banditákat, tulajdonképpen be is állhatunk egyfajta zsoldoscsapatnak. És ha a főnököt véletlenül mellkason nyilazzák egy teljesen jelentéktelen csatározásban, hát, akkor a Nagy Négyes majd vezeti a Kék Rókák frakcióját. De hova?
Pont erről szól a szerintem aránylag lineáris történet is: a felszínén békés és prosperáló, nyomokban steampunkot és mangát tartalmazó szigetbirodalom természetesen közel sem olyan nyugis és idilli hely, de hát ez szinte mindig így van. Rablók, udvari áskálódók, Nagy Hatalmú Titkos Ellenfelek és egyszerű útonállók is elénk kerülnek a kaland során. A legyőzésükhöz erő kell, rögtön kétféle: fegyver-páncél-paripa és természetesen mágia. Amiből mi a régi fajtát, a klasszikusat űzzük, de a Ránk Törő Ellen kezében már az új generációs gonoszságok vannak. Éppen ezért kell vigyázni nagyon a jádekristályokra, melyek a kontinensen igen ritkán fordulnak elő, ellenben szerény szigetországunkban azért akad belőlük bőven. És ezek után csodálkozunk az invázión?!
A játék kétemeletes főhadiszállása a központ: minden fontos funkció egy-egy külön helyiségben kereshető fel, és persze a kiemelt karakterek (akik a fő- és mellékküldetéseket adják) is itt lebzselnek. Megjegyezném, hogy erősen ajánlott ezeket a kiegészítő feladatokat elvégezni, mert fontos szintemeléseket, pénzt és nyersanyagot hoznak. Mert ugye a haladás lényege a fejlesztés, és ez a felszerelésünk (anyagi és szellemi egyaránt) minden elemét érinti. Nemcsak a fejlődési fára kell koncentrálni (ahol a győztes csatákból kinyert tapasztalattal lehet új skillekre szert tenni), hanem bizony a fegyverkovács vagy a boszorkánykonyha vezetője is fontos jóbarátnak bizonyul. Ők viszont nyersanyagot és időnként tetemesebb összegű pénzt kérnek – illik rendesen fizetni őket.
Remekül sikerült a tervezőasztal is: itt egy terepasztalon tudjuk kiválasztani a következő intézkedési helyszínt, és egyben informálódni, pontosan mit is kell majd tenni, és milyen ellenerőkre lehet számítani. Ami viszont különösen tetszett, az a dioráma (érted, DioField) kialakítású csatatér, ami kimondottan hangulatos alapot teremtett a jó kis henteléshez. Itt azért óvatosan kell taktikázni, pláne a legerősebb nehézségi fokozaton: ritkán jó ötlet a „berohanok és elintézek mindenkit” elv. Sokkal fontosabb az egyes ellenfelek leválasztása, kicsalogatása, majd kiscsoportos foglalkozás keretén belül történő agyonverése. Szerencsére(?) az AI támogat is ebben, hiszen a már sokszor látott üzemmódot alkalmazva a meglehetősen szűkös észlelési körön kívül történő események nem érdeklik az ellenséges harcosokat. Az éppen hasba szúrt pikás vélhetően nem sikoltozik eléggé hangosan, azért nem jönnek a spanok segíteni…
Az egyes fejezetek végén persze vannak főgonoszok is, akik rondák és/vagy nagyon veszélyesek, de szerencsére inkább tankok, mint harcművészek. A mi csapatukat segítik a csatatéren szerteszét elhulló elixírek is, melyek tápolnak minket egészségileg, mágiailag, extra támadáspontilag. Szóval van mivel gazdálkodni – persze nehéz fokozaton a tapasztalataim szerint csökken a kipotyogó extra segítség. Nem sikerült rosszul a The DioField Chronicle, de összességében nézve nem nagy durranás: el lehet vele szöszmötölni, de igen valószínű, hogy nem ez az év valós idejű stratégiai játéka. Inkább zöldséghámozó kés, mintsem borotvaéles katana.
