A korábbi tartalmak újrafelhasználásában akár külön oklevelet is kiérdemelt volna a Bethesda: ki tudná elfeledni az Oblivion kazamatáit, melyek már az első pár óra után is ismétlődtek, csak épp kicsit átalakítva, átnevezve, a térkép egy másik részére pakolva. Az viszont szinte már példa nélküli, hogy egy korábbi játék komplett területe került most elő ismét, még ha a Morrowind mellé csapott Bloodmoonra már kevesen is emlékeznek így tíz évvel annak kiadása után.

SÁRKÁNYOK MINDENHOL

Ebből a maximálisan elkötelezett Elder Scrolls-rajongók már ki is találhatták, hogy a Dragonborn azon a Soltsheim-szigeten játszódik, amely hófödte hegycsúcsaival, jégpáncélba bújtatott barlangjaival, tundrákat idéző erdeivel egyszer már helyt adott egy nagyobb kalandnak. Igaz, akkor sárkányokkal, sárkánylovasokkal nem találkozhattunk, és a közeli vulkán sem eregette olyan bőszen a mindent befedő, már-már fojtogatóan sűrű hamut.

A bajt azonban nem a vulkán, hanem a mindenki számára ismeretlen Miraak okozza – nevének említése, a vele kapcsolatos emlékek felidézése azért jelent gondot a helyiek számára, mert emberemlékezet óta nem járt már a földön, mégis úgy meg tudta babonázni az egyszerű parasztokat, a műveltebb varázslókat és a kardforgató őröket, hogy azok mindent eldobva láttak neki egy hatalmas templom építésének. Miraak hatalma Solstheim lakosai fölött ehhez az építményhez vezethető vissza, mert ha elkészül, olyan kapuként funkcionálhat, melyen át végre elhagyhatja száműzetését, melyet egy Oblivion-létsíkban volt kénytelen eltölteni. Összefoglalva: itt van egy újabb ősi gonosz, akit meg kell állítani – juhé!

KELL EGY TÁRS

A feladat tehát adott, az egy tucatnál csak kicsivel több főküldetés vége pedig – egyáltalán nem meglepő módon – egy végső, meglehetősen suta harcban csúcsosodik ki, pontosan úgy, ahogy bármelyik hősi eposzban. Sajnos az odáig vezető út is legalább ennyire izgalmas és kiszámíthatatlan. Mivel Miraak terveire szinte perceken belül fény derül, ezért a vele való kevéske konfrontáció sem tartogat meglepetéseket. Nincsenek sem kiugró, sem emlékezetes pontjai a sztorinak, amit a már a Skyrim kiadásakor is esetlen történetvezetés és tálalás sem tud megszilárdítani – az egymással szemben, gesztikuláció nélkül csevegő nem játékos karakterek, illetve a képbe kiszámíthatatlanul befutó csapattársak továbbra is illúziórombolók.

Soltheim ráadásul nem nevezhető igazi üdülőparadicsomnak. A Bloodmoon idején legalább nem havazott folyamatosan, itt viszont mindent vagy hamu, vagy hó borít, ami 50-80 óra Skyrimezés után már-már kiábrándítóan unalmas tud lenni. Sehol egy zöldellő mező, egy a tájból kiugró, meseszép látványosság, vagy bármi, ami akár csak minimálisan is fel tudná dobni a szürke terepet. Az pedig már végképp kiábrándító, hogy ismét ugyanazokban a barlangokban és katakombákban kell kapcsolókat, könyveket és egyebeket keresni, mint amelyek a Skyrimet is szegélyezték – egy ilyen kiegészítőhöz, pláne ennyi várakozási idő után azért illett volna minimum egy-két nagyobb belső helyszínt is gyártani.

CSAK MÉG EGYSZER

Ráadásul a körülbelül hatórás történet is kissé csalóka, hiszen ennél rövidebb idő alatt is teljesíthető lenne, ha a küldetések nem úgy zajlanának, ahogy: hiba lenne azt állítani, hogy nincs köztük egy-két érdemleges feladat, de az első kisebb csomag után az egész átmegy egy látványos időhúzásba, a térkép nyolc különböző sarkában szétszórt könyvekkel, szentélyekkel, melyeket mind fel kell keresni. Ez a kikényszerített felfedezés kizárólag a játékidő elnyújtását szolgálja, mert az elvégzendő feladat sosem változik. Ezért a szenvedésért egy másodlagos eseménysorozat kárpótol, ami talán még a fő szálnál is izgalmasabb, mert remekül kibővíti az Elder Scrolls mitológiát, illetve a Morrowinddel kapcsolatos tudásanyagot.

Ez mégis kevéske pozitívum az egészhez képest, főleg, mert a reklámkampány azon sárkánylovaglás köré épült, amely csak Miraak elnáspángolása után nyílik meg, és így, na meg a hibái okán is teljesen okafogyottá válik. A hátas irányítása korlátozott, csak fix pontok között lehet száguldozni, a levegőből indított támadások levezénylése pedig fájdalmasan nyögvenyelős. Sem a kamera, sem a gombkiosztás nincs arra felkészítve, hogy ez a funkció használható, vagy az első repülés után bármennyire is érdekes tudjon maradni.

Kár érte, ahogy kár az egész kiegészítőért. A Dragonborn minden szempontból csalódás, Soltsheim egy teljesen sivár terep, még úgy is, hogy azért tartogat kisebb meglepetéseket, felfedezésre váró területeket. Az első sárkánylovas teljesen kidolgozatlan ellenfél, aki inkább illett volna egy nagyobb lélegzetvételű Skyrim-küldetésbe, mint önálló DLC-be. Ez letölthető tartalomnak ugyanis meglehetősen gyatra, főleg másfél év várakozás után.