Adott egy asztronauta (név szerint csak Kosmos), aki 100 évnyi fagyos cryo-álom után ébred fel az űrhajója fedélzetén. Miután elméje aránylag kitisztul, eszébe jut egy annak idején bekövetkezett hatalmas robbanás, mely megrázta a Földet. Hamar tudatosul benne, hogy felesége, családja, és úgy cakk-pakk vélhetően az egész emberiség odalett, ezért arra kéri az űrhajót vezérlő mesterséges intelligenciát, hogy vonja ki az összes oxigént a térségből, ezzel kvázi öngyilkosságot kísérelve meg. Mindez leírva bármennyire is komornak hangzik, egy képzett asztronautától inkább irreális viselkedésnek hat. Természetesen az A.I. nem hajtja végre a parancsot, ezért Kosmos úgy dönt, leszáll az elhagyatott Földre, és kideríti, mi történhetett.

Odalenn tényleg mindennek vége: sivár tájak, megégett fák, leomlott épületek, hullazsákokba gyűjtött, vagy szabadon rothadó holttestek hevernek mindenütt. Innen indul a játék, feladatunk pedig, hogy megtaláljuk egy egyre erősödő jel forrását. Némi vándorlás után rá is találunk egy furcsa lámpásra, mellyel lehetőségünk nyílik a katasztrófa előtti idősíkba nem csak „belenézni”, de vissza is térni oda az időben.

A nagy melléfogás

Az idősíkokkal babrálás egy kalandjátékban egész hangulatos lehet (lásd: Day of the Tentacle), ám a The Great Perhaps esetében teljesen kisiklik az egész koncepció. Ez már mindjárt a korai, metróalagutas szakaszban nyilvánvalóvá válik, ahol legalább tízszer fogunk meghalni a múltban állandóan érkező metró miatt. Gombnyomásra tudunk váltani múlt és jelen között, és főként tárgyakat kell használnunk, legtöbbször eltérő idősíkokba cipelve őket. Igen ám, de Kosmos egyszerre csak egy tárgyat képes magával hordani, ami szörnyen megnehezíti a haladást, és idegesítő vissza-visszarohangálásra késztet bennünket. Sőt, ha két tárgy egymás mellett van, akkor teljesen lutri, hogy melyiket tudjuk épp felvenni. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy sosem egyértelmű, hogy mi van előttünk. Ha például szerencsétlen módon rosszkor váltunk át a múltról a jelenre, akkor könnyen megeshet, hogy egy szakadékba zuhanva fogad minket a GAME OVER felirat. Ez, és a szegényes tárgycipelés már-már frusztrálóvá teszi az alig kétórás kalandozást, arról nem is beszélve, hogy a játékmenet, de még a tárgy-dobás mutatója is olyan pofátlan Valiant Hearts: The Great War-nyúlás, hogy az már nekem volt ciki!

Érződik az igyekezet a játék mögött, de a kivitelezés már túl nagy falat volt az orosz fejlesztőcsapat számára. Kosmos tud ugyan ugrani, de ha rosszkor használjuk – mint én, amikor egy csillét kellett elindítani –, akkor egyszerűen beragadhatunk két tereptárgy közé, és már csak a játékból ki- és visszalépés segíthet a tovább haladásban. A posztapokaliptikus környezet a jelenben nem is lenne rossz, csak épp a Dead Synchronicity: Tomorrow Comes Today sokkal hatásosabban adta át ezt a hangulatot. Az pedig már végképp a lustaság kategóriájába esik, hogy az első félórában a múltbéli parkban az emberek fele ugyanúgy néz ki, csak más színű a ruhájuk. Nagy kár ezért a játékért, mert ígéretes koncepcióra épült, és egy tapasztaltabb fejlesztőcsapat kezében biztosan sokkal hatásosabb lett volna a végeredmény. Így inkább csak óvatosan érdemes közelíteni felé, pont úgy, mint a gyanús radioaktív kőzetekhez egy idegen bolygó kihalt felszínén.