Lényegében mindenki tisztában volt a Naughty Dog legújabb játékának érkezésével, aki nem egy barlangban töltötte az elmúlt hónapokat, vagy legalább ott is élt a mobilinternet lehetőségével. Ez részben a kiszivárogtatott infóknak, részben pedig a 2013-as első epizódnak köszönhető, ami sokak szívében örökös helyet biztosított magának. Ahogyan azt az első élményeknél megemlítettem, nálam nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. A nyitányt tátott szájjal lestem, megkönnyeztem, mikor Joel az első öt percben elveszti leányát, majd borzongva figyeltem, miképpen alakult civilizációnk a gombaspóra okozta fertőzés következtében, ami zombiszerű ösztönlényeket és mutálódott szörnyetegeket kreálva pusztította ki a fél emberiséget. Vagy még annál is többet. Azonban számomra a helyzetet nagyon erősen rontotta a furán buta MI, avagy az, ahogyan a gép irányította társ simán beállt elém hogy egy ajtón véletlenül se tudjak kimenni, de amúgy is ott akadályozott, ahol tudott, emellett a harc is olyan volt, hogy az ellenfelek száma miatt egy idő után inkább kellemetlen élménnyé vált, mintsem igazán maradandóvá. Ami azért kár, mert történetmesélés szempontjából a The Last of Us kiválóan felépített műnek számított, aminél együtt létezhettünk szereplőivel, együtt élhettük át hátborzongató kalandjaikat. Éppen ezért vártam a folytatást, hogy sok évvel később mit tudnak felmutatni az alkotók, hogyan tudják mindezt fokozni, illetve kijavítani a régi hibákat. 

Seattle, te csodás!

Jó, annyira nem csodás, mint Jackson, ahol a sztori indít, és ahol az első résznek vége lett. Ott ugyanis hőseink végre otthonra leltek, egy nagyon jó kis közösség részeként, miközben a meglehetősen nagy területet is sikerült alaposan bevédeni. Más kérdés, hogy egy nap mindenkit utolér a múltja, ennek megfelelően a főszereplő páros is meglehetősen nagy pofonba szalad, aminek következményeként Ellie a barátnőjével, Dinával indul el Seattle-be, hogy kicsit ellássa néhány volt Firefly-tag baját. És ahogyan az lenni szokott, a párosnak bőven akad dolga a nagyvárosban: a nyomok kutatása és a csoport tagjainak felkutatása során rengeteg fertőzöttel akadnak össze.

Nagyvonalakban és komoly spoilerek nélkül hozzávetőlegesen ennyit lehet elmondani a történetről, ami rengeteg átvezetővel és valóban izgalmas pillanatokkal tartja fenn a figyelmet. Van még egy frakció, melyről nem sokat tudni, de lényegében egy vallási csoportosulás, amely Elliék célpontjaival is harcol, illetve természetesen ott a rengeteg fertőzött és mutáns, akikkel újra és újra meggyűlik a bajunk. Pláne, hogy új fajtára is bukkanhatunk (lehet, a sok esőzés az oka), sőt a játék egy pontján a The Last of Us Part 2 simán odaver a legvadabb Resident Evil-pillanatoknak, szóval aki szereti a kiváló boss-harcokat, az kösse fel a gatyáját és a fegyverarzenálját.

Már csak azért is, mert harcolni azért itt is sokat fogunk. A végigjátszás feléig azt hittem, ez már egy visszafogottabb epizód, de tévedtem, mert onnantól azért bőven van olyan jelenet, mikor egy kisebb hadsereggel kell szembeszállni. Volt olyan is, amikor eljutottam arra a pontra, hogy inkább küzdök szörnyetegekkel, de a lövöldözős és bújkálós emberekből elegem van, akikkel mindig összezárnak minket egy lényegében körbekerített terepen, aztán vagy sikerül mindenkit likvidálni, vagy kimenekülünk az egyetlen lehetséges ponton, vagy pedig csúnya véget ér életünk.

Ahogyan azt már a trailerekből és bemutatókból is látni lehetett, a TLoU folytatása nem finomkodik, elképesztően naturálisan mutatja be a haláleseteket, ez alól pedig a játékos sorsa sem kivétel. Horrorfilmeken edzett alak vagyok, de azon azért meglepődtem, mikor valakit pár méterről lelőttem egy sörétessel, majd azt figyeltem, ahogy az össze zuhanó test mögött a falon, némi vér társaságában csúsznak le agyának darabkái. Vagy amikor valakinek sikerül az arcát teljesen felvágni, esetleg összezúzni. Szóval akinek gyengébb a gyomra, az készüljön fel az erősebb jelenetekre, a nyílt grafikus erőszakra, mert arra bőven van példa. De érdekes módon nem éreztem mindezt öncélúnak, pedig a korai prezentációk alapján ettől is tartottam. Egy elvadult világ lenyomatát látjuk, mikor a halál mindennapos, mikor az ember valóban embernek farkasa, ez alól pedig csak nagyon kevés kivételt találni. Éppen ezért a fegyver az elsődleges vallás, a többség pedig először lő és csak azután kérdez.

Ehhez persze meg is van az ellátmány és a felszerelés, így idővel kapunk mindenféle gyilkoló szerszámot, legyen szó a közelharci (fadarab, bozótvágó, balta és a többi) vagy távolsági (pisztoly, lesipuska, shotgun stb.) fegyverekről, esetleg bombákról. Ezeket fejleszteni is lehet (baromi jól néz ki, ahogy a munkaasztalon dolgozik az adott karakter), pont úgy, ahogy hőseinket is, ám utóbbiak képességeket szereznek, akár a túlélésre, akár a lopakodásra vagy harcra, akár pedig a craftolásra szorítkozva. Utóbbival ellátmányt, gyógycsomagot, robbanószereket készíthetünk, persze csak a hozzávaló alapanyagok birtokában. Természetesen mindenből van, de minden esetben véges számban, szóval nem érdemes őrült módjára átlövöldözni a várost. Már csak azért sem, mert akkor nincs időnk nézelődni.

Amiért kihagyhatatlan

Márpedig a The Last of Us Part 2 már csak a felfedezés és városnézés miatt is ajánlott vétel. A számomra nagyjából 20-21 órás kampány (néhol szüneteltem kicsit, meg sokat nézelődtem, szóval lehet ez 16-18 is) során azt élveztem leginkább, amikor nem volt küzdelem. Amikor romokat fedeztem fel, házakat másztam meg, haladt előre a sokszor egészen emberi sztori. Egyébként érdekes, hogy az Uncharted-sorozattal is így vagyok. Vagy csak azt jelzi, hogy a Naughty Dog a harcrendszerben és akcióban nem olyan jó, mint mondjuk, a kalandozós műfajban. De visszatérve: a növényekkel benőtt Seattle gyönyörű. Nem szeretek lopakodni, pláne nem szeretem, ha erre rá is kényszerítenek, de itt volt értelme, mert nemcsak a tereptárgyak mögött bújhattam el, hanem a kimondottan magasra nőtt növényzetben is. Látszik, ahogy a természet visszavette a betondzsungelt, aminek bizonyos pontjait egyébként még így is fel lehet ismerni. Ellátogatunk egy színházba, kórházat járunk, de a legjobb a valóban is létező Seattle Aquarium, amit egész szépen bejárhatunk. De még csónakázni is van lehetőség az elárasztott részeken, szóval tényleg mindent megkapunk, ami egy nagyvárosban csak lehetséges.

Sőt, azért azt szögezzük le, hogy amelyik játékban több kutyát is megsimogathatok, az már eleve legalább 5 százalékot nyer a végső értékelésnél, itt meg kedvencemnek, Alice-nek még egy gumiból készült tintahalat vagy polipot is dobálhattam, a vakarcs meg boldogan hozta vissza. GotY! De viccet félretéve ez tényleg egy jó pont, ahogy sok esetben a karakterek reakciói is jók. Egy nagyon picit evezve a korai pletykák viharverte hullámai között: soha nem éreztem propagandának a cselekményt. A szereplők külsőtől, nemtől, bőrszíntől, szexuális orientáltságtól függetlenül követnek el butaságokat vagy embertelen dolgokat. Sőt, sajnos leginkább csak azokat.

A fekete leves

Azt hagyjuk is, hogy már az egész cselekmény ívét adó alapsztori, amihez amúgy újra és újra visszatérünk, az önmagában egy morális fekete lyuk, ami mindent beszippant. És nem, a The Last of Us Part 2 nem is próbál ilyen téren pozitív gondolatokat átadni, sőt sötét, mint az éjszaka. Egy bizonyos pontig erre azt tudom mondani, hogy talán nem baj, nem minden csak napfény és csillogás, de ez, ami itt van, hát eléggé lehoz az életről. Számos pont van, aminél normális ember gondolkodás nélkül másképpen cselekedne, aminél mi, játékosok, többségében azt mondanánk, hogy itt most már álljunk meg... de választásra esély sincs, a karakterek nagyobb része meg olyan, mintha a józan esze teljesen elment volna. Ketten egymás haját tépik 20+ órán keresztül, mindenki más meg szimplán asszisztál ehhez, plusz átmegy Rambóba, mert miért ne. Hogy mindez időnként logikátlansággal, sőt érthetetlen és buta megoldásokkal is társul, az már hab a tortán.

Nem mellesleg, bár javult az élmény, azért most is volt nem egy harc, aminél már mindenkit felemlegettem a stáblistáról. A MI javult, de továbbra sem az igazi, így volt, hogy konkrétan nemcsak elmenni nem tudtam tőle, de még lökött is ki a fedezékből, máskor meg ott szambázott az ellenfél előtt, aki őt nem látta meg, de nekem a fülem hegyit már a viharfelhőkön keresztül is. Nem beszélve a hordákról, melyekkel akkora élvezet harcolni. Ja, várj, nem! Az viszont nagyon mókás, mikor nagy ritkán fertőzöttek és emberi ellenfelek is vannak a közelünkben, mert ha különböző zajokkal utóbbiakra vonjuk előbbiek figyelmét, fenemód élvezetes csetepaté alakul ki. Szóval nem fenékig tejföl az élet Seattle-ben sem, ami még nem is lenne mindenképpen gond, mert a rajongókat ez az első résznél sem érdekelte. Én nem vagyok az, ezért egy csomó fordulat nem is ütött szíven, de azt nem tudom, hogy aki 7 éven át várta a folytatást, Joel és Ellie emberi érzelmekkel teli kalandjának további alakulását, az amúgy most mit érez majd ettől a totális nihiltől, ami itt szó szerint órákon keresztül van húzva. Merthogy a ritmus tök jó úgy 10 órán át. Utána itt-ott kicsit ugrik és akad, de azért halad tovább, majd az utolsó 3-5 órában mintha folyamatosan valaki belopózott volna egy irodába, hogy a kész szkriptet mindig valami új ötlettel egészítse ki. Konkrétan legalább háromszor-négyszer volt olyan érzésem, hogy jön a konklúzió, a katarzis, ami aztán vagy összetör, vagy felvidít. A végén azonban valakinek mindig eszébe jutott valami, mindig tök logikátlan csavarral vitt tovább a sztori, teljesen érvénytelenítve a korábbi ívet, hogy legvégül az öröm és tragédia helyett egy totálisan agyzsibbasztó befejezést hozzon. Tehát aki várta a nagy folytatást, az mit szól ezután? Boldogan és elégedetten áll fel a székből? Nehezen hiszem.

Mindegy, ezt majd a játékosok eldöntik és elmondják (ha valaki a végére ér, spoilerek nélkül ugyan jelezze már, mit érzett a stáblista alatt), én a játék nagyobb hányadát kimondottan élveztem. Az első háromnegyedben a ritmus jó, van bőven felfedeznivaló, a harcok között is találtam nekem valót, a látvány pedig példás, ahogy időnként a megoldások és a hangulat is. Nagy újdonságokat ezúttal nem találtam, maximum csiszoltak itt-ott, de a legfontosabb elemek már az előzményből lettek hozva, szóval a Part 2 úttörőnek sem mondható. Szimpla horror-akció-kaland élmény, a megszokottnál (jóval) minőségibb összetevőkkel, egy-egy maradandó pillanattal. Az utolsó negyedet meg nagyjából száműzöm az agyam legmélyére. Nagyjából ennyi. Valahol ez szomorú, persze, még a pozitív jelzők mellett is, mert egy olyan játék, amit rengetegen az évtized legjobbjai közé választottak, szerintem többet érdemelne a folytatástól. És lehet itt különböző nézetekkel, hatásokkal, ilyen-olyan női karakterekkel jönni, de nem ez a leglátványosabb probléma, hanem az, hogy a The Last of Us Part 2 szerintem nem arról szól, amiről kéne, ráadásul nagyon rossz irányt mutathat a fiatalabbaknak és az erőszakra, önzőségre fogékonyabbaknak. Mert nincs semmiféle ellensúly, ami bármit értéket nyújtana. Bár ha azt vesszük, tökéletesen lefesti azt, amit én világvégének gondolok, mindenféle emberség nélkül. Haragudni viszont így sem tudok rá. Technikailag nagyon erős, látványában és jellemzőiben fantasztikus munka, aminek kiemelkedő pillanatai így is vannak. Imádtam a horrort, az egyik bosst, a felfedezést, a mindenfelé bóklászó állatokat, a pocsolyákból ugráló békákat, a zöldben elszaladó nyuszikat, a fákon kapaszkodó mókusokat, csak hát ehhez nem kellett volna egy értelmetlen bosszúsztorit pakolni mindenféle mélyebb mondandó nélkül.