Az emberiség kijutott a világűrbe és elindult, hogy meghódítsa a csillagokat. Azonban egy kolóniányi embert elég nehéz átutaztatni a galaxison, úgyhogy a Persistence nevű kolonizációs hajón csak génminták vannak, illetve a legénység tudata lett eltárolva. A számítógép csak a célbolygó elérésekor klónozza le a testeket, hogy ott aztán új életet kezdhessenek a telepesek.

Azonban történt egy kis bökkenő. A Persistence félúton lefulladt, pont egy fekete lyuk mellett, a számítógép pedig vad, tudatlan szörnyetegeket kezdett klónozgatni, akik hajtóműcserére abszolút alkalmatlanok, de arra tökéletesen megfelelnek, hogy szétverjenek egy űrhajót. Szóval nem éppen ők alkotják a legjobb legénységet egy lefulladt csillaghajón.

A megoldás: létrehozni egy jól funkcionáló klónt a legénység egy magasan képzett tagjából, aki aztán elvégzi a piszkos munkát: rendbe rakja a Persistence-t, újra útnak indítja, és, ha már belelendült a takarításba, az elfajzott klónoktól is megszabadítja a bárkát. Na, ezek volnánk mi.

Folyton változó labirintus

A The Persistence nem állít elénk nagy feladatokat. A számítógép mindössze öt probléma megoldására kér meg minket, amik elvégzése nem fogja az időnket rabolni, sem az elménket különösebben megdolgoztatni. Az már annál inkább, hogy eljussunk a minket leklónozó géptől – a hajó egyetlen biztonságos területétől – a feladatok végrehajtási helyéig.

Az első probléma az, hogy hősünk Isaac Clarke-hoz hasonlóan nem csillagközi tengerészgyalogos, hanem csak egy hagyományos honpolgár, szóval nem bánik valami jól a fegyverekkel. Eleve, a Persistence sem roskadozik a lézerágyúktól és impulzuskarabélyoktól, hiszen csak egy kolonizációs hajó… Ami teli van szörnyeteggé mutálódott klónokkal, akik csak azért nem tesznek le megölésünk tervéről, mert az mondjuk, hogy ejnye-bejnye.

Szóval hathatós tömegpusztító célszerszámok nélkül kezdetben csak ütő-vágó eszközökre támaszkodhatunk, illetve pár másodpercre aktiválható személyi védőpajzsunkra. Persze, a Persistence telis-tele van lootolható alkatrészekkel, amikből egyre hatékonyabb cuccokat építhetünk. Jobb páncélt, gyorsabb génmintavevőt, és végül a kéziágyúk is megjelennek – na, meg ezekkel párhuzamosan az egyre nagyobb mifenék is.

De az elején jobb lopakodni, elkerülni a klónbikat, hogy mögéjük osonva a gén-mintavevőnkkel megcsapolhatjuk őket, hogy ezzel aztán saját képességeinket (több életerő, láthatatlanná válás, teleportáció stb) erősítsük. Ezt már csak azért is célszerű, mert ezek a genetikai korcsok sity-suty agyonütik az embert.

És ekkor jelentkezik a második probléma: a pályák újraformálják magukat. A The Persistence ugyanis random generálta térképeken játszódik, vagyis képtelenség kitanulni azt, hogy hol mi van, melyik út biztonságos, melyik szobát takarítottuk már ki. És ez az, ami igazán egyedi ízt ad a programnak, ez a folyamatos bizonytalanság. Ennek hála az ember akkor sem bátorodik fel, ha már gránáttal a hóna alatt flangál, mert ugye a lőszer sem a tárolókban terem, ellenben megeshet, hogy egy tároló a képünkbe robban vagy kiugrik belőle valamilyen halálos jószág.

Virtuális valóságosság

A The Persistence alapvetően VR-játéknak lett megalkotva, majd csak később alakították át sima programmá. Ez sajnos meg is látszódik rajta, főleg az irányításon. Bár ugyanúgy szabadon mozoghatunk, mint bármilyen hagyományos FPS-ben, az interakció nem gombnyomogatással megy, hanem a különböző zöld ledeket és gombokat kell becélozni, és csak ezután nyílik ki az ajtó vagy nyomódik le a gomb. Nagy fennakadást nem okoz, de mégis eléggé fura ez a funkció – még a tárgyakat is így kell felvenni –, ráadásul, mivel a művelet némi precíziót és időt igényel, nehézkessé válhat, ha éppen szörnyek ostromolnak. Vagyis nincs olyan, hogy hopp, felveszed az életet, mert azt előtte célba kell venni, majd türelemmel megvárni, míg a program végrehajtja a felvételt. Néhány pillanat az egész, de tuti, hogy közben az egyik zombi agyonüt.

A játék amúgy meglehetősen szép, bár a horror hangulatot nem nagyon szolgálja a Persistence-re jellemző sterilitás, és az sem, hogy meglehetősen jól kivilágítottak a folyosók. Úgy értem, még azokon a szakaszokon is könnyedén meg lehet csodálni mindent, ahol a program maga tanácsolja a zseblámpa felkapcsolását. Önmagában ez nem sokat vesz el a The Persistence élvezetéből, de annak csalódást okozhat, aki horrorra számít. Én legalábbis még feszült sem voltam a végigjátszás alatt.

Mindezeken túl az MI sem túl hatékony, emiatt a lopakodás nem okoz különösebb kihívást. Vagyis az elhalálozások száma is ritkaságszámba megy, így nem igazán élvezhetjük azt, amiben a The Persistence pluszt ad, azaz a random generálta pályákat.

A fekete lyuk szélén

Ahogy a Persistence megrekedt a fekete lyuk peremén, a hajóról elnevezett játék valószínűleg ugyanúgy fog megrekedni a középszerűségben. A The Persistence jó játék, kellemes szórakozást nyújt, ugyanakkor meglehetősen rövid, kihívás nem sok van benne, és a története sem maradandó. VR-ban okozhat egy-két élménydús pillanatot, de összességében csak arra lehet jó, hogy elüssünk vele egy unalmas délutánt. Bár ennél szerencsére nem is akar sokkal több lenni.