Ha valaki nem követte volna figyelemmel az ukrán Frogwares munkásságát és terveit, így nem készült fel a The Sinking City érkezésére, a bevezetőt elolvasva jó eséllyel még így is nyugtázta magában, miről szólhat a játék. Igen, a lap hasábjain is sokat emlegetett Lovecraft kozmikus horrorja ismét új erőre kapott, méghozzá a Sherlock Holmes-széria alkotói által, akik az elmúlt esztendőkben elégszer bizonyították rátermettségüket, hozzáértésüket a nyomozós kalandjátékok világában, ami lényegében csak egy lépésre van a népszerű horroríró, weird fiction szerző munkásságától, mely halála után is éppen elég tartalmas és egyedi ahhoz, hogy végeláthatatlan apropóul szolgáljon játékfejlesztők és filmes alkotók tucatjainak, mikor belekezdenek valami újba és szörnyűségesbe. Elég a sötétben nedvesen cuppogó hangot hallató, soha nem látott rémségekre gondolni, melyek öregebbek az időnél és az emberi fajnál, máris inába szállhat bárki bátorsága – no, de nem azé a Charles Reedé, aki sötét víziói miatt a tenger által elárasztott Oakmontba érkezve próbálja kideríteni, miért hallucinál, mi hívja a súlyos víztömeg mélyéről ellenállhatatlan erővel.

Az álom fala mögött

Tehát a sztori úgy indul a külső nézetes kalandnál, hogy Reed behajózik Oakmont városába, ahol kiderítené, miért kínozzák a már említett látomások, sőt egyáltalán, honnan erednek azok, de az egyébként magánnyomozóként ügyködő úriember számos problémába fut bele érkezésekor. Az egyik, hogy a helyszín fele víz alatt van, mert az áradás mindent vitt magával, mindent ellepett – az utcákon különböző tetemek rohadnak, a város egy részében csak csónakkal lehet közlekedni a házak között, miközben itt-ott az épületek oldalába ütközött óriáshalak halott teste iszonyatos bűzzel telíti meg a települést. Ráadásul a mélyből valami eddig ismeretlen is felkívánkozik, aminek hatására mutánsokhoz hasonló lények mászkálnak szabadon, sőt bizonyos fertőzött részekre nem is érdemes belépni, mert ott kimondottan ártó szándékú, borzalmas és ocsmány kinézetű monstrumok fenik fogukat a lakosokra.

A főszereplő érkezésekor egyébként is áll a bál, elvégre az egyik helyi fő dinasztia feje fia után kutatna, ha a rendőrség inkompetens vezetői nem lennének tehetetlenek – innen adódik az egyértelmű lehetőség: Reed segít a nyomozásban, Throgmorton pedig az álmok és hallucinációk megfejtésében jártas személyt kerít neki. Így csöppen a játékos a hosszúra nyúló, rengeteg nyomozással és kutatással, visszafogott mennyiségű harccal járó történetbe, amely részben a lovecrafti horrorból, részben pedig a Sherlock Holmes-szériából merít.

Merthogy a játékmenet eléggé vegyes, sokrétű, aminek alapja egy kellően nyitott világ, ahol a teljes város bejárható, nincsenek zárt részek, maximum karanténzónák, illetve ahol gyalogosan, csónakban, majd később a telefonfülkék között gyorsutazással nézhetünk szét bármerre, amerre kedvünk tartja. Ahogy jönnek a missziók, mindig kapunk egy támpontot, hova is kellene eljutni, majd odaérve legyőzzük az ellenfeleket, már ha vannak, azután összeszedjük a megmaradt nyomokat, összerakjuk a cselekményt, ha pedig érdemleges információkhoz jutunk, azokat is összeköthetjük, hogy így gondolatfoszlányokból alakítsuk ki a teljes képet – akár egy választható konklúzió formájában. A recept tényleg ismerős a Holmes-sorozatból, annyi a különbség, hogy ezúttal talán még több dolgunk akad, pláne, hogy a helyszíneket is nekünk kell a térképen megtalálnunk („keresett személyt az X és Y utca között, a Z térnél látták utoljára”), plusz az információért bizonyos intézményeket is rendszeresen meg kell látogatnunk.

A városban ugyanis nem véletlenül áll a rendőrség, a kórház, a könyvtár, netán a helyi újság – ezek a helyek mind nagyon fontosak, hiszen az épületekben lévő „munkapadnál” több irányból közelíthetünk meg bizonyos eseményeket, négy ágon rákeresve a lehetséges extra adatokra, apró, de jelentős hírek kerülhetnek birtokunkba. Tehát ha valahol nagyon elakad a játékos, érdemes logikai úton sorba venni ezeket a segítségként szolgáló hivatalokat, ami különösen érdekes eleme a mechanikának, elvégre tényleg mindenki úgy érezheti magát, mintha egy valódi nyomozáson venne részt.

Oakmont bandái

Az már más kérdés, hogy ennek komoly velejárója az állandó megfélemlítés, zsarolás, hibáztatás, egyes esetekben választás, mely emberéletekről szólhat. Oakmontban ugyanis több nagy család, valamint több frakció és titkos társaság uralja a negyedeket, a közöttük dúló háború pedig nem kizárólag informátorainkra, a fontosabb személyekre van hatással, hanem bizony ránk is. Mindenki megpróbálja a maga malmára hajtani a vizet, mindenki próbál befolyásolni, aminek a vége, hogy senkiben nem lehet megbízni, mert majdnem mindenkinek van valami titkolt, kevésbé titkolt célja, amibe a maga oldalán megpróbálja Reedet is belerángatni. 

Érkezésünkkor kiderül például, hogy a Throgmorton-família állandó háborúban áll az innsmouthiakkal, a Lovecraft novelláiból is ismert, halra hasonlító arcú népekkel, akik egyébként bevándorlóként próbálnak elvegyülni a településen, miközben saját hitviláguk és normáik szerint élnek, ezzel nem kevés gondot és bajt okozva. Aztán előkerül egy titkos társaság, amely az innsmouthiakkal együtt dolgozva látszólag a szegények megsegítését tűzte ki célul, miközben egy szerelmi csalódás miatt valaki próbálja ellehetetleníteni látszattevékenységüket. Ezzel együtt a helyi maffia fejét is megpróbálja valaki eltenni láb alól, aki, mint kiderül, szintén szektabefolyás alatt áll, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Klu-Klux-Klan is megtalálható Oakmontban, tagjai pedig jómódú úriemberekként vezetik a klánt, mely szembeszáll a mindenféle jöttmentekkel. Ha aktuálpolitikát is kiérzünk a történésekből, az nem a véletlen műve, azonban a szálak annyira megcsavarodnak, hogy egy idő után már magunk sem tudjuk, kinek az oldalára kéne állni, kinek van igaza, ami igen jelentős mértékben megnehezíti az olyan választópontokat, mikor személyek életéről kell dönteni, ezzel állást foglalva valamelyik frakció mellett.

Dagon árnyai

Amikor elkezdtem megírni a cikket, kicsit tanácstalan voltam, hogyan fogom összegezni a kalandot és élményeimet, a mindenféle negatívumokat ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni. Aztán mire eljutottam idáig a cikkben, rá kellett jönnöm, mennyire élvezetes volt az a nagyjából 20 óra (ha nem több), amit a The Sinking City mellett töltöttem. Pontos időmennyiséggel nem tudok szolgálni, mert az Epic ugye arra költi a pénzét (vagy a kínaiakét), hogy exkluzivitásokat vásároljon, de olyan alap funkciókat nem tesz a kliensbe, amik máshol teljesen természetesnek számítanak. Így hát csak annyit tudok, hogy több mint egy héten át teszteltem munka közben, ami miatt biztosan volt vagy húsz órám a sztoriban, de ehhez hozzátartozik, hogy mindig befutott valami cikk vagy levél, amivel foglalkozni kellett, a mellékküldetések egy részével meg nem is próbálkoztam. Más kérdés, hogy az elején az autentikusság jegyében lényegében mindenhova gyalog és csónakkal jártam, igyekeztem mindenfelé elsétálni, mindent megnézni, ami azért szintén elvett az időmből. Összességében azonban elmondható, hogy mindenképpen tartalmas, plusz egészen összetett és régimódi programról van szó (nem fogják a játékos kezét, igazi nyomozást kell folytatni).

De hogy mik a hibái? Nos, a megjelenés előtt már egy hónappal nálam volt a PC-s változat, miközben a kiadás dátuma egyezik a lapzártánkkal, így a teszt írásakor nem tudom, mennyire esélyes a hibák javítása. De bugból például van bőven: a kevésbé zavaró az a halász, aki pecabottal a kezében mindig átteleportál, átesik a stégen, amin ül, bele a vízbe, akárhányszor csak átcsónakázok az utcáján – az meg sokkal inkább, hogy volt, mikor nem akart megnyílni valami, ami a továbbjutást jelenti, de ilyenkor egy újratöltés mindig segített. Az automata mentés állandó egyébként, de javasolt a minél gyakoribb manuális. Emellett van néha szaggatás, a mesterséges intelligencia nem az igazi, ahogy a harc is kicsit suta – hozzáteszem, hogy nem akcióhőssel indulunk a pokolba, hogy szétrúgjuk a démonok seggét, szóval ezt is elnézem.

Máskülönben viszont a játék igazi Lovecraft-élmény, nem kevés Sherlock Holmes-hatással, igen nyomasztó hangulattal, életveszélyes ellenfelekkel (túlélőhorror a lelkem, nem lehet folyton kommandózni), craftolással (lőszer, gyógyszer, csapdák), sok kutatással, fejtörővel, szintlépéssel, fejlesztéssel, skillekkel, a megőrülés lehetőségével, választásokkal, meglepetésekkel, búvárkodással, alternatív befejezésekkel. Felsorolni is sok, mi mindent sikerült beleszuszakolni a programba az egyébként viszonylag kicsi ukrán csapatnak. Akik felé minden elismerésem, mert ritkán sikerült ennyire közel járni a lovecrafti hagyatékhoz. Mind filmes, mind videojátékos formában. A téma és a Sherlock Holmes-játékok szerelmeseinek mindenképpen kötelező, de a történetközpontú kalandjátékok kedvelőinek is nyugodt szívvel ajánlott.