A Dark Souls-trilógiát és a Bloodborne trónját ostromló címek közül eddig egyiknek sem sikerült azt a nagyon érzékeny játékegyensúlyt eltalálni, amit a FromSoftware létrehozott. Az amúgy remek Nioh-nak és a kritikusokat megosztó The Surge-nek is voltak olyan kisebb-nagyobb hibái, amelyek miatt nem tudtak kilépni a Dark Soulsok árnyékából. És bár utóbbi folytatása szinte minden téren rálicitált elődjére, azonban a The Surge 2 újításai ellenére sem méltó arra, hogy bekerüljön a Souls-szerű játékok dicsőségkönyvébe.

Jerikó, a nanopokol

A The Surge cyberpunk világával, erősebb történetével és nevesített főhősével, Warrennel próbált újítani a Souls-formulán. A második rész még több karaktert és drámát, jóllehet ezúttal egy szabadon megalkotható főhőst kínál (hogy Warren visszatér-e a The Surge 2-ben, arról a dobozos írásban olvashattok). Ezúttal nem a CREO nevű hi-tech vállalat komplexumában járunk, hanem egy, az első rész katasztrófájával összefüggő repülőgép-szerencsétlenséget követően a közeli Jericho városának börtönkórházában ébredünk, és időről időre látomások gyötörnek minket az Athena nevű különleges kislánnyal a főszerepben, aki rajtunk kívül igen szoros kapcsolatban áll a metropoliszt pokollá változtató techno-fertőzéssel, a nanite-tal. A kérdés az, hogy ki találja meg őt előbb: mi, a CREO-t vezető Jonah Guttenberg, a brutális kommandósok vagy az Eli testvér által vezetett fanatikusok.

Dicséretes a Deck 13 törekvése, azonban a The Surge 2 története igazán izgalmas és eredeti karakterek híján „szódával elmegy”, csupán azért létezik, hogy a helyes irányba terelje azokat a játékosokat, akik nem szerették a Dark Soulsok non-lineáris szerkezetét. Athena A kör és a F.E.A.R. különleges képességekkel rendelkező ijesztő kislányaiból lett összegyúrva, bár ebben az esetben nem démoni, inkább angyali teremtésről van szó. Az antagonisták sem túl érdekfesztő negatív hősök, bár az utolsó bossharcot követően a főgonosz meglepően emberi módon nyilvánul meg. Ám a mellékszereplők sokkal jobbak, velük szívesen beszélgettem, és teljesítettem az amúgy nem túl fantáziadús mellékküldetéseiket. Személyes kedvencem a Cloud 9 nevű bárban dekkoló, beképzelt Iron Mouse nevű filmszínész-kaszkadőr, aki amellett, hogy Vasember karikatúrája, ha összehaverkodunk vele, segítségünkre siet a játék vége felé.

Nanoszabadság

A Dark Soulsokkal ellentétben a The Surge-ben 99%-ban a cuccainktól függött, mire vagyunk képesek. Így van ez a folytatásban is, amelynek tárgyalapú fejlődésrendszerében szabad kezet kapunk. Azaz nincsenek karakterosztályok vagy előfeltételek, azt aggatunk a részletes karakterkészítőben megalkotott avatarunkra, amit csak akarunk. Saját szánk íze szerint alakíthatunk ki egy fürge, de keveset sebző, vagy lomhább, de nagyot csapó karaktert. Speciális fegyvereket, páncélszetteket, implantátumokat és drónalkatrészeket ezúttal is a zseniális, megunhatatlan harcrendszer keretében szerezhetünk: az ellen megfelelő testrészét kijelöljük, csépeljük, majd a megfelelő pillanatban levágjuk, és miénk az áhított nanokard, villámbárd, kétkezessé alakítható hi-tech lándzsa és a többi, ehhez hasonló finomság (sajnos drónjainkat leszámítva távolsági fegyverek továbbra sincsenek).

Van persze 3 alapképesség (életerő, kitartás, aksi kapacitása), amelyekre a megfelelő mennyiségű tech scrap (fémhulladék – a lelkek megfelelői) összegyűjtése, majd az ezekkel történő szintlépés után szintenként 2-2 pontot oszthatunk el. Tapasztalatom szerint az aksira érdemes a legtöbbet áldozni, mert ennek a kapacitásától függenek az implantátumok, így a gyógyítási képességeink is (harc közben töltődik, és egy-egy rekeszből állítható vissza a HP). Persze fontos belőni a megfelelő arányokat, mert egy kemény bossharc alkalmával senki sem szeretné, ha egy csapástól meghalna, vagy gyorsan kifáradna, és csak bambán állna a főgenyó előtt.

Nanoszívás

Az ellenfeleknél kezdődnek a The Surge 2 komolyabb problémái. El lehet kalandozni más területekre, de ha nem a történet logikája szerint haladunk, szívni fogunk. Ugyanis a Deck 13 újfent nem jól lőtte be a nehézséget. Az első részhez hasonlóan a The Surge 2 a Dark Soulsokkal ellentétben nem igazságos kihívást nyújt, hanem kicseszik a játékosokkal. A Gideon’s Rock nevű erdős területen találkoztam olyan szobrokból robottá alakuló monstrumokkal, akik még magasabb szinten is egy-két ütéssel simán szétkapták a tápos karakteremet, akármilyen jól kerülgettem. Aránytalanul szemét a játék utolsó harmada is: a Spark-fanatikusok katedrálisában egyszerre ront ránk 5-6 ellen, bekapunk tőlük bénító, majd azonnal ölő nanite-fertőzéssel járó sebzéseket. Így könnyű kiidegelni a játékosokat, és kitolni a játékidőt! Bizarr, de maguk a bossok ennyire nem nehezek (bár a Delver nevű óriási robotpárducszerű frusztráló borzalmakat csak a szerencsének köszönhetően tudtam legyőzni), cserébe nem is túl változatosak és emlékezetesek. Ráadásul a fő–főellenséget a cselekmény során többször nekünk küldik. Úgyhogy az első rész ezen a fronton a „több-kevesebb” elve szerint sokkal jobb volt.

A The Surge 2 megpróbálta izgalmasabbá tenni a blokkolást is: a megfelelő irányból érkező támadást a megfelelő irányú védéssel lehet semlegesíteni. Viszont ebben a játékban majdnem minden ellenfél igen gyors, és egy-egy hárítás túl sok energiát emészt fel, ezért a szerencsétlenkedés helyett inkább a jó öreg kitérést alkalmaztam. Ugyanígy a lassú, de nagyot sebző fegyverek is kvázi használhatatlanok, mert amíg meglendítjük ezeket, a rosszarcok többsége már rég földbe döngölt minket.

A The Surge sokat kritizált része volt az aránytalan nehézség mellett a pályatervezés is. Javult a helyzet a második részben, ám egy idő után monotonná válik Jericho amúgy látványos, jól kidolgozott városa is. Ami, ha rosszmájúak akarunk lenni, tulajdonképpen egy csőrendszer, azaz nincsenek benne nagy, nyílt terepek még az erdős-parkos külvárosi részen sem. A Med Bayekhez (fejlesztési- és mentési pontok) vezető utak, rövidítések azonban zseniálisan lettek megtervezve, és ötletes húzás, hogy bizonyos területeket csak később, speciális kütyük (elektromos zártörő, a várost átszelő huzalokhoz kampó) megszerzése után tudunk elérni. És amúgy a játék kifejezetten szép, az olykor futurisztikus ambient-electro, máskor rockosabb zenék pedig pazarok.

A „multi” egyelőre itt annyit jelent, hogy a játékosok képes üzenetekkel kommunikálni, ám ezek közel sem olyan szórakoztatók, mint a Dark Soulsok meghatározott szavakból összerakható egysorosai. Továbbá „megbosszulhatjuk” egymást, azaz lecsaphatjuk a párhuzamos világban az egyik játékost elpusztító ellenséget. Azért ennél komolyabb többjátékos módra lenne szükség, mert bizonyos részek ordítanak a kooperatív multiért.

Az első rész rút öröksége, hogy ismét találkoztam idegesítő technikai problémákkal. A 40 órás játékidő alatt a The Surge 2 többször omlott össze. Egyszer úgy, hogy csak a Feladatkezelőből tudtam bezárni, és szépen el is veszett pár cuccom, mivel a játék csak a Med Bayeknél és a pályarészeket összekötő töltőképernyő után hajlandó menteni. Ja, és amúgy az irányítás kontrollerrel az igazi, egérrel és billentyűzettel túl macerás a kamerakezelés, a testrészek kijelölése vagy a blokkolás.

Az említett problémák ismét megakadályozzák, hogy a Deck 13 akció-szerepjátéka a Dark Souls és a Bloodborne magasságába emelkedjen. A fejlődés azért szemmel látható, a fejlesztők a helyes úton járnak, azonban még sokat kell küzdeniük a dicsőségért.