Sajnos a magyar nyelvben az ikerfilmek fogalma nem annyira közismert, mint az angol nyelvterületeken, pedig a jelenséget mindannyian ismerjük. Olyan filmekről van szó, melyek ugyanarról a témáról szólnak, a szereplők és a cselekmény is kísértetiesen hasonlítanak egymásra, és általában alig pár hónap eltéréssel követik egymást. Ilyen volt idén Az elnök végveszélyben és a Támadás a Fehér Ház ellen; a Mars mentőakció és A vörös bolygó; a Dredd és A rajtaütés. Utóbbi esetében tudjuk, hogy a kiszivárgott Dredd-forgatókönyvet elcsenve, a képregény-adaptációt szándékosan beelőzve született a végeredmény, néha viszont szimplán az élet vagy a téma aktualitása játszik közre.

A The Wolf Among Us esetében az ok az alapanyag és a pénz, az ugyanis cseppet sem a véletlen műve, hogy mind az NBC (Once Upon a Time), mind az ABC (Grimm) olyan sorozatot indított (ráadásul párhuzamosan), amiben az életre kelt mesehősök adják a történet gerincét (a magyarázat: olcsóbb „sajátot” csinálni, mint kifizetni a Fables jogdíjait…). De mi a fene az a Fables, és egyáltalán hogy jön ez az egész ide...?

MINDEN MESE IGAZ

A Fables egy kultikus, 2003 óta létező képregény, amely mind a mai napig aktív: jelen sorok írásakor 134 szám érhető el belőle, és nagyon úgy tűnik, hogy a szintén 10 éves Walking Deadhez hasonlóan még jó pár évig élvezhetjük a Vertigo kiadó füzeteit. A Fables sajnos egy újabb olyan kultúrtermék, ami rettentő nagy késéssel jutott el hazánkba, ráadásul az egyetlen kötetet megélt itthoni kiadást csak nehézségek árán lehet beszerezni. A Képes Kiadó 2008-ban „Fabulák” néven kezdte el publikálni a szériát, de az olvasók érdeklődésének hiányában gyorsan felhagytak vele. Pedig a képregény története zseniális, és annyira egyedi, hogy ha nem létezne az említett két sorozat, nem is lehetne mihez hasonlítani. A Fables-univerzum alapját a mesehősök adják: Hófehérke, Csipkerózsika, a Szépség és a Szörnyeteg, a Favágó, Hamupipőke vagy épp az Ordas Farkas (akit az egyszerűség és az érthetőség kedvéért nevezzünk Bigbynek, pont, ahogy a játék is teszi).

Ezek a lények nem a fantázia szüleményei, hanem hús-vér alakok, akiket kiüldöztek a mesevilágból, és kénytelenek a mundyk (vagyis a halandók) sorai között rejtőzni – legalábbis azok, akik képesek emberformát ölteni. A felsorolt szereplőknek ez nem okoz nehézséget, de például a Három kismalac kocái, vagy Béka uraság már nem ennyire szerencsések. A legtöbb hozzájuk hasonló szerzet egy Farm nevű helyen (ami valójában egyfajta önkéntes börtön) kénytelen élni; ha megszöknek, vagy eredeti alakjukban bukkannak rájuk, rettentő súlyos büntetés a jussuk, szélsőséges esetben beledobják őket a végtelen kútba, ami maga az örök kárhozat. A Farmot csak azzal a bűbájjal lehet elhagyni, amely emberi alakot kölcsönöz a viselőjének, de a varázsige rettentő drága, és emiatt nem mindenki engedheti meg magának. A külvilágban élő mesehősök szerencsére összetartanak, és New Yorkban, egy Fabletown nevű kerületben próbálnak boldogulni.

MESE HABBAL?

Az élet azonban nem fenékig tejfel, és ez adja a Fables zsenialitását: a komor, sötét, film noire-os ecsetvonásokkal megfestett Fabletown valójában egy igazi nyomortanya, ahol a teljes vagyonukat, erejüket elvesztő karaktereknek boldogulni kellene. Nincs már kacsalábon forgó palota, a Piroskát megmentő Favágó is egy alkoholista, nőverő, álságos vénember lett, és a rendet betartó helyi seriff, a három kismalac házát leromboló, Piroskát és a Nagymamát majdnem befalatozó Farkas is egy penésztől bűzlő, omladozó apartmanban várja a világ végét. A mesehősök ugyanis az új világban tiszta lappal kezdtek, ezért a gyerekkorunk történeteiből ismert figurák egyike sem olyan, mint a lapokon – a Farkasból jófiú lett, a hófehér paripás Hercegből házasságtörő nőcsábász, Hófehérkéből pedig barátságos, de a bürokráciának ellent nem mondó intéző. Keserédes sorsukra rányomja a bélyegét szinte teljes halhatatlanságuk is: sebeik villámgyorsan beforrnak, és csak akkor tudnak elhalálozni, ha valaki szó szerint cafatokra tépi őket... és természetesen a játékban pont ez a központi téma.

A játék megértéséhez és élvezetéhez nem kell ismerni a képregényt (elég hozzá a fenti pár sor), főleg azért, mert a sztori húsz évvel az első kötet előtt játszódik. Fabletownt a sztori elején egy gyilkosság rázza meg, az áldozat ugyanis egy mesehős: az utcalányok sorába kényszerített szerencsétlennek csupán a feje kerül elő, az is egy jól látható helyre pakolva, a negyedet kormányzó, pökhendi uraságnak is otthont adó apartman épülete előtt, pont ott, ahol Bigby is lakik. Az pedig talán senkit se fog meglepni, hogy idővel egy újabb hulla landol a padkán, ezzel téve egyértelművé, hogy nem egyszeri esetről van szó: egy sorozatgyilkos járja a kerületet...

AZ ÜVEGHEGYEN TÚL

Aki csak egy percet is eltöltött 2012 egyik legjobb játékával, a The Walking Deaddel, az a Wolf Among Usban is otthon fogja érezni magát, hiszen a Telltale pontosan ugyanazzal az eszköztárral dolgozik, mint a zombis elődben. Elméletileg ez is egy öt epizódra osztott kalandjáték, gyakorlatilag viszont egy olyan interaktív film, mint az esztendő egyik legnagyobb csalódása, a Beyond, azzal a különbséggel, hogy itt egy kerek, egész történetet kapunk (az első fejezetben persze csak egy szeletét), egy rendesen felépített világgal, mélyen kidolgozott karakterekkel. Ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy viszonylag kevés játékelem található a nyitányban. A 2-2,5 órányi „játékidőt” felölelő epizódban alig van kézzel fogható tartalom: megtörténik a gyilkosság, összeszedünk 2-3 nyomot, és ezt követően mindenkivel elbeszélgetünk Fabletown azon maroknyi helyszínén, ahová bejárást engedélyezett a Telltale. A végigjátszáshoz egyetlen alkalommal sem kell megnyitni a tárgylistát, vagy bármit is használni onnan: tulajdonképpen teljesen felesleges is a szerepeltetése. Már a Walking Deadben is kevés volt az interakciós lehetőség, de itt aztán tényleg alig lehet valamit csinálni – gyakorlatilag csak a teljesen opcionális mellékszál, a Béka urasággal történt „baleset” felgöngyölítése emlékeztet igazi kalandjátékra.

Problémát jelent ez? Egyáltalán nem. Habár a korábban ecsetelt felépítés a botrányosan rossz, mindenki által elfelejtett Jurassic Parkról is elmondható volt, azért itt az akciójelenetek tényleg nagyon jól működnek. A QTE-gombnyomogatással megvalósított harcok és menekülések kifejezetten intenzívek, kiváló lendületet adnak az amúgy lassú mederben folyó eseményeknek, így a játék biztosította két óra olyan gyorsan suhan el, mintha csak egy rövid mesét olvasna el az ember.

A megismert szereplők és helyszínek zseniálisak, még úgy is, hogy tudjuk, a Fables világát nem a Telltale találta ki, de érdemeik ennek ellenére vitathatatlanok. Szinte lemászik a képernyőről minden koszos, piszkos utca és a lepattant mesefigurák egész sora. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a sötét tónusokkal, élénk színekkel, vadítóan tetszetős kontúrokkal megfestett Fables-játék látványvilága még a képregényen is túltesz. Ha nem lennének a technikai hibák (lásd keretes írásunkat), nehéz lenne megmondani, hogy ez még az a matuzsálemi Telltale-motor, amire már évekkel ezelőtt is kígyót-békát lehetett kiabálni. És ahogy a Walking Dead vagy a Vissza a jövőbe esetében, úgy itt is fontos kiemelni, hogy mennyire jó munkát végeztek a szinkronszínészek: mindenki pontosan olyan stílusban, olyan hanghordozással beszél, ahogy az az adott szereplőhöz illik.

A tartalom kevés, a megvalósítás viszont elsőrangú: a Wolf Among Us sok szempontból még a Walking Deaden is túltesz, így csak remélhetjük, hogy a Telltale nem tartja magát a „hagyományokhoz”, és nem fogja elcsúsztatni a későbbi epizódokat – a mesehősök napja ugyanis meg van számlálva!