A program büszke ígéretekkel indult útjára, így az elvárható minimum, hogy a kereskedelmi változat emlékezzen korai vállalásaira. A térképek lengyel, német, szovjet, szövetséges és francia oldalról modellezik a Második Világháború fontosabb eseményeit, avagy egyszerre maximum nyolc stratéga mérheti össze felkészültségét egymás ellenében. Reménykedésre ad okot, hogy egy egész rugalmas küldetésszerkesztő is hozzáférhető.

A kiállított darabok...

A négy év fejlesztői munkáját kódtestében tudó termék szerencsés módon nem csak szállítja ígéreteit, de azokat rengeteg információval is megtámogatja. Az anyag hadtörténészek szimpátiáját is megnyerni képes adatkerettel érkezik, így ha hihetünk az itt hozzáférhető megjelölések pontosságában, – és miért ne tennénk – akkor a játék voltaképpen egyszerre funkcionál háborús szimulációként, és interaktív, hadtörténeti múzeumként. Talán a cucc névválasztása is erre tesz utalást.

A Háború Színháza öt hadjáratra szól, melyek összesen harminc régió valamivel több mint harminc négyzetkilométeres tájmodelljét jelenítik meg. A gigantikus, belátható és bejátszható területeket valós ballisztikai modellel rendelkező egységek nemesítik véresen komoly játéktérré. A program alapvetően négy vezérfolyamatból tevődik össze: egységcsoportosítás, az ellenfél vonalainak lazítása, majd előre masírozás. Végül: az első három pont ismétlése. Óriási, egyben üdvös könnyítés, hogy bármikor kimerevíthetjük a játékmenetet, tehát folyamatosan adott a hadi helyzet áttekintésének lehetősége, ennek hiánya nem lehet kibúvó egy hibás döntés indoklására. A konkrét parancsok megadása előtt pedig nélkülözhetetlen a kimerítő terepszemle, hiszen a nem észlelt passzív tűzvonalba irányított egységeket kilométerekről leszedik a mesterlövészek.

Ez utóbb említett, a kézenfekvő rövidítéseket illető passzív tűz gyakorlása egyenértékű a terület feletti uralommal, ezt azonban a gépi intelligencia is jól tudja – így az órák hosszát kitöltő műveletek a haderők megkerülhetetlen „körtáncával” kezdődnek.

Az igazsághoz így tehát hozzátartozik, hogy a konkrét háborús döntéshelyzetek kialakulását meglehetősen hosszú becserkészési idő előzi meg, ami teljesen rendben is van. No de. Itt érhető tetten a játék egyetlen komoly gyengesége, ez pedig az időgyorsító funkció hiánya. A becserkészéseket sokkal inkább a józanész, semmint a taktikai zsenialitás vezérli, így idővel bizony kissé fáradttá válik a megadott parancsok teljesítésének kivárása. Különösen, hogy a játék mintha egy hajszálnyival lassabb tempó jegyében bonyolódna a kívánatosnál.

...kipróbálhatóak

Egységeink tapasztalati pontokat és rangokat szereznek, a hozzáférhető képzettségek listájának ismertetése pedig a cikkre fordított oldalkeretet is bőven kimerítené. A játék megtanít kiemelt fokú harctéri figyelmet szentelni a sokat látott katonáinknak, hiszen hatékonyságuk sorsdöntő lehet. A kampányküldetések későbbi, tetőlegesebb pontjain egy-egy ilyen karakter elvesztése kapcsán kész tervek és éledező mítoszok dőlnek romokba. Ilyenkor minimálisra eshetnek vissza a játékos esélyei, s ezt hajlamosak vagyunk kisebb kiegyensúlyozatlanságnak érzékelni. Ám ezek az elemek így együttesen olyan realisztikus léptékű háborútapasztalást garantálnak, mely jelen idő szerint nem lel sem párra, sem kihívóra a hasonló irányultságú historikus RTS-ek élmezőnyében.

Fussunk? Ne fussunk?

A morál afféle fekete bárány a hasonló programokban, hiszen ritkán láthattuk olyan modellezését, mely képes volt meglepetésszerű hatásokat gyakorolni a konkrét játékélményre. A Theatre of War e ponton büszkén feszeng: előállhat, hogy egy közeli ágyúbecsapódás hatására feltárul az egyébként sértetlen tank fedele, és jajveszékelő humánok szaladnak belőle szerteszét, amúgy egész tisztességes magas térdemeléssel. A játék tehát felelős döntéseket vár el tőlünk, hiszen az egységek mérlegelik saját veszélyhelyzetüket. Így korántsem olyan könnyű velük elhitetni, hogy tökre jó buli meghalni a hazáért, jóllehet a hasonló játékok ezt hajlamosak adott tárgyalási alapnak tekinteni. Pedig a valósághoz nem sok köze van. Kapcsolódó tipp: a PBS csatornának van egy tízrészes dokumentumfilm sorozata, címe: „a Science Odyssey.” A harmadik rész kapcsolódik ide, jóllehet nagyon megrázó, a pszichoanalízis születésére vethetünk pillantást, mikor elhangzik a Nagy Kérdés: miként reagál az ember, amikor az esze azt ordítja: dobd el a puskát kis rosszcsont G. I. Joe és húzzál ki a lövészárokból, de villámsebesen, míg a parancsnok azt ordítja: védd meg a hazát, kis rosszcsont G. I. Joe, mert a haza szeret téged, sőt még akar is.

A Theatre of War a körökre osztott táblás stratégiák megoldásait ülteti át valós idejű 3D tapasztalássá, és ez bizony teljesen jó, teljesen korszerű. Halkan súgjuk, szinte csak gondoljuk, hogy azért a grafika nem olyan szép, mintha kétszer olyan szép lenne, de valószínűleg idő kérdése, s megérkeznek az első rajongói kiegészítések a jövő erősebb hardvereihez, magasabb részletességgel. Masszív, emlékezetes játékról beszélünk, melynek virtuális hibáit az idő és a javítások jelentéktelenné minimalizálhatják majd. Az aktuális, legnagyobb gondot a grafikus motor most még kikerülhetetlen szaggatása okozza, mikor nagyobbra fordul a csetepaté. Ilyenkor bizony nem a vas, hanem a játék lelke remeg. Problémás még, hogy adott küldetést nem tekinthetünk teljesítettnek, míg az utolsó ellenséges szúnyogot is le nem csapkodtuk. Ilyenkor egy már egyértelműen nyert játék kényszerű térképátfésülésbe fordul, ahol szerencsétlen menekülők csitításával teljesedhet be harci diadalunk. Ezzel együtt azonban kihagyhatatlan, mértékadó programot köszönthetünk a stratégák legnagyobb örömére.