A Zodiákus gyilkos (Zodiac) ugyanaz Amerikának, mint Hasfelmetsző Jack az Egyesült Királyságnak: egy híres, kegyetlen sorozatgyilkos, akinek személyazonosságára sosem derült fény. Számtalan teória született az értelmetlen gyilkosságok mögött álló alakról, történetét rengeteg könyv és mozifilm feldolgozta már, most pedig egy videojáték is csatlakozik a Zodiac által ihletett alkotások sorához.

A történelmi Zodiákus gyilkos ámokfutása a ‘60-as évek végén kezdődött Kaliforniában, és azért vált széles körben ismertté, mert az elkövető rendszeresen leveleket küldött a sajtónak, amikben további gyilkosságokat ígért. Fenyegetései mellé sokszor különös szimbólumokból álló titkosírást is csatolt, ezek a szövegek állítólag Zodiákus valódi nevét is tartalmazták. Mindmáig csak egyetlen egy került vitathatlanul megfejtésre (ebben az embervadászat iránti szeretetéről ír), a többi pedig azóta is izgatja az amatőr és profi kódtörők fantáziáját. Könnyen lehet, hogy a Zodiákus-rejtvények csak egy bolond elme zavaros, értelmezhetetlen szörnyszülöttei, melyeknek nincs is valódi megfejtése, mindenesetre az elmúlt 50 évben többen is megszállottjává váltak a kód feltörésének. Itt jön a képbe Robert Hartnell, a This is the Zodiac Speaking fiktív főszereplője.

A sztori 1973-ban kezdődik, mikor az újságíróként dolgozó Robert, akinek lapjához rendszeresen érkeznek Zodiákus levelei, névre szóló üzenetet a kap. A gyilkos meghívja őt egy személyes találkára, de persze hamar kiderül, hogy Robert valójában a legújabb vérontás helyszínére érkezett, élete pedig veszélyben van. Zodiákus az első adandó alkalommal meg is támadja, ám valami csoda folytán Robert mégsem kerül a halálos áldozatok listájára. Lassan felépül sérüléseiből  legalábbis ami a fizikai sebeket illeti , egyértelmű azonban, hogy a gyilkossal való találkozás mentálisan sokkal jobban megnyomorította. Hónapok múltán is minden gondolata a gyilkosságok körül forog, saját otthonában szellemalakokat lát, napjai nagy részében pedig a Zodiákus kód feltörésén dolgozik. Egyetlen esélye, hogy ismét normális életet élhessen, a pszichiátere, Landau doktor, aki különös gyógyszerek szedésére buzdítja, és váltig állítja, hogy egy rejtélyes rituálé során meg fog szabadulni a kényszeres emlékektől. Landau felettébb gyanús, de közben már az első pillanattól világos az is, hogy Robert roppant megbízhatatlan narrátor (hallucinációi és az otthonában található sorozatgyilkos relikviák efelől kétséget sem hagynak), így semmi, amit az ő törékeny elméjén átfilterezve látunk vagy hallunk, nem érződik túl megbízhatónak.

“Kedves szerkesztő...”

A játék nyomozós részét Landau doktor rituáléja biztosítja. Ez egy hipnózis-szerű, éber álmodás, mely alatt Robert visszautazik a Zodiákus korábbi gyilkosságainak helyszínére, hogy lépésenként felfedezze a történteket, és az álmon belül találkozzon az áldozatok “szellemével”. A valódi tények, helyszíni fotók és szemtanúk elmondása alapján tervezett pályák abszolút valósághűen mutatják be a horrort, ami annak idején Kaliforniában lejátszódott. Túl sok vértől nem kell tartani, a holttestek és gyilkosságok ábrázolása tiszteletteljes, álomszerű, Robert legfeljebb csak szóban említi a mészárlások gyomorforgató részleteit. Bőven elég borzongás van a gyilkos módszereinek, türelmének és kegyetlenségének felfedezésében, ami lehetővé tette, hogy olyan érzelemmentességgel vadásszon le ártatlan fiatalokat, ahogy egy ragadozó kapja el a prédaállatát.

Robert feladata végigjárni a gyilkosságok helyszíneit, nyomok és árulkodó jelenetek után kutatva, melyekből végül össze kell raknia az események sorrendjét. Ezt azonban jelentősen akadályozza a Zodiákus hátborzongató jelenléte, az álomvilágban ugyanis fáradhatatlanul járőrözik a gyilkos maszkos alakja, így Robert kénytelen az árnyékokban maradva, lopakodva kutakodni, ha nem akar ismét egykori támadója kése alá kerülni. A feszültségről az állandó veszély mellett nemcsak a kísérteties háttérzene, de a sápadt és klausztrofób dizájn is gondoskodik, ami egyszerre idézi meg a hetvenes évek vizuális irányzatát, és egy poszttraumás stressztől szenvedő áldozat depresszív nézőpontját.

“...itt a Zodiákus beszél”

A This is the Zodiac Speaking igazából két történetet mesél párhuzamosan, a második Robert mentális problémáktól terhes hétköznapjairól szól. Nemcsak a halállal zajló randevúja, de bántalmazó, alkoholista szülőkkel töltött gyermekkora is állandóan kísérti, ráadásul a terápia közben lassan kezdenek visszatérni elnyomott emlékei egy még nagyobb, rejtett traumáról is. A döntés arról, hogy Robert hogyan dolgozza fel a vele történteket, a játékos kezében van. Zodiákus bűntetteit akarja első kézből átélni, belebújva a gyilkos bőrébe? Vagy az áldozatok bajtársaként, segítőjeként van jelen, hogy átsegítse lelküket a túlvilágra? Mivel a Zodiákus rég lezárt ügyében természetesen nehéz lenne áttöréseket elérni, minden döntés, amit a játékban hozunk, csakis Robert személyes sztorijának végét befolyásolja. Hogy hogyan fogadja a végső, legnagyobb felismerést önmagáról, és élete legsokkolóbb eseményéről, az korábbi választásainktól függ, és a játék legalább három különböző végkifejletet ígér.

A pszichothrillertől elvárt feszültség tehát megvan, de más frontokon a játék kevésbé teljesít jól. A nyomozás lineáris, világosan körülírt tárgyak megtalálása mentén halad, önálló következtetésekre sosem kell jutni. Robert személyisége egész végig majdnem annyira kriptikus, mint a Zodiákus kódja, a lakásában gyűlő fura tárgyak és üres alkoholos üvegek, illetve mániákusan emlegetett ex-barátnője különös gyűlölete iránta mind valamiféle titkot, csattanót sejtetnek... De (és most enyhe spoiler jön, szóval nyugodtan ugord át ezt a mondatot) ez a másodlagos “nyomozás” Robert valósága után előfordul, hogy nem fut ki sehová. A több lehetséges végkifejlet közül legalább az egyik antiklimaktikus, a sztori a hosszú és hangulatos felvezetés ellenére elvarratlan szálakkal, hirtelen ér véget. Ez valahol persze illik a témához, hisz a Zodiákus is nyom nélkül tűnt el, kérdőjeleket hagyva maga után... Ám a lehangoló tanácstalanság, ami a sorozatgyilkos kilétét övezi, nem kifejezetten az a dolog, amit egy játék befejezése után érezni szeretek.