Álljon itt rögtön a figyelmeztetés: aki hajlamos a depresszióra, annak érdemes messze elkerülnie a Through the Darkest of Times című játékot. Itt ugyanis a nácik nem a céltábla szerepét töltik be, akiket mindkét kezünkben géppuskát tartva ritkíthatunk, hanem egy mindenütt jelenlévő, állandóan figyelő és jóformán sebezhetetlen milliós seregét – mi pedig öten próbálunk ellenük szegülni. Ennél fogva a játék főként erőforrás- és különösen kockázatmenedzselésből áll, valami az állandó frusztrációból, hogy olyan keveset tudunk tenni. A készítők egyik célja egyértelműen az volt, hogy megmutassák a világnak, nem minden német volt náci, még a birodalom központjában is akadtak ellenállók. A másik pedig az, hogy átérezzük, mennyire pocsék volt a helyzetük, és mennyi veszélyt vállaltak önként, elveik miatt.

Mert vétkesek közt cinkos, aki néma

A feladatunk földalatti szervezetként összetett. Egyrészt fennmaradni, amihez támogatókat kell szereznünk és adományokat gyűjtenünk, valamint még a morált is muszáj szinten tartani. Azután a kapcsolatok és az anyagi támogatás segítségével eszközöket kell beszerezni és felhasználni, no meg különféle ellenállási akciókat indíthatunk, amikkel további lehetőségeket nyitunk meg, de bármikor felismerhet minket valaki, amitől nő a „körözési szintünk”. Attól pedig egyrészt minden akciónak megnő a kockázata, másrészt, ha nem csökkentjük rendszeresen, egy éjjel értünk jön a Gestapo, ami a legjobb esetben is egy hét kiesést jelent az adott időszak húszhetes történetéből.

Összesen négy időszakban tevékenykedhetünk, ha sikerül átvészelni a korábbiakat. 1933-ban kezdünk, Hitler január 30-i hatalomra kerülésétől (nem véletlen a megjelenési dátum) a diktatúra alapjainak kiépítéséig, majd 1936-ba kerülünk, az olimpia idejére, amikor a birodalom a népszerűsége csúcsán jár. Utána már háborús időszak következik: 1941, a Szovjetunió megtámadása előtti időkben, és végül a ’44 karácsonyától Berlin elestéig tartó 20 hét. Mindegyikben ugyanazok lesznek az alapfeladataink, és ezzel nagyjából a kezdőlépéseink is, de mindegyik évnek van néhány kiemelt küldetése: fogolyszöktetés, komolyabb figyelemfelkeltés, vagy akár gerilla hadviselés.

Emellett szinte minden héten történik valami a szervezeten belül, afféle szöveges kalandjátékként. Jó hírek, rossz hírek, torzsalkodások, ahol bölcs döntést kell hoznunk, ami néha hat is a csoportra, de főként az adott korszak és a bujkálás hangulatát adja vissza. Néhány hetente komolyabb eseményekbe is belecsöppenünk, ahol már tényleg következményekkel jár a döntésünk, szerezhetünk új barátokat, ellenségeket, sérüléseket, és információkat is. Végül pedig minden fő küldetés hasonló szöveges keretek között zajlik, ahol minimálisan befolyásolhatjuk az eseményeket, például a nagyobb sikerrel kecsegtető zárfeltörést választva az ajtó szétverése helyett. Bár úgy éreztem, ezekben a kiemelt pillanatokban a játék próbál segíteni, és megkönnyíteni a dolgomat, talán az addigi nehézségek ellentételezésére.

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van

Ugyanis a játékmenet bár viszonylag egyszerű, de vagy nem sikerült igazán kiegyensúlyozni, vagy (ami valószínűbb) az volt a cél, hogy még a könnyebb, sztori módban is szenvedjünk meg a túlélésért. Embereink egy részét szinte állandóan lefoglalja a pénz- és támogatószerzés, a többiekre hárul, hogy olyan akciókra menjenek, amik előre gördítik az eseményeket – ami után viszont kieshetnek némi bujkálás miatt. Így az első végigjátszás során szinte semmi esélyünk kioldani a fő küldetéseket, mivel mindegyik olyan speciális eszközökből (egyenruha, robbanóanyag, kritikus információk) kíván hármat, amiket csak egyesével és általában kisebb akciólánc végén lehet beszerezni. Ezzel kemény választás elé kerülünk: vagy kockáztatjuk embereink biztonságát és akár a mozgalom jövőjét, vagy lemondunk arról, hogy valami igazán látványosat és fontosat tegyünk. Kétségtelenül realisztikus és tanulságos, de valami hihetetlenül frusztráló is egyben.

Kevésbé zavaró és egyáltalán nem szándékos a heti állandó történetek hasonlósága, ismétlődése a sokadig végigjátszás során. Akadt néhány furcsa, ellentmondó minitörténet is (az épp megszöktetett feleséget náci szimpátiával vádolja egy tag, vagy éppen elvenné a férje), de ezeket állítólag javítani fogja a csapat. Emellett az akciókkal kapcsolatos információkat is jó lenne bővíteni és áttekinthetőbben megjeleníteni.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj

A készítők a játék kinézetéhez a korabeli német rajzstílust vették alapul, és a zenei aláfestés is illik a témához, bár a háttérzajokat érdemes kissé lejjebb venni. De a hangulatot nem ezek építik, hanem a hol kisebb, hol átívelő történetek az adott korszakokból. A sokszor fájdalmas és elkeserítő pillanatképek mellett azt is láthatjuk, hogyan változik szomszédaink élete és véleménye az évek során. Ebből érthetjük meg igazán, milyen szörnyű helyzetben volt szinte mindenki, és azt is, hogy mennyire egyéni, ki hogyan reagál a traumákra: van, aki csak kivár, van, aki belátja, hogy hibát követett el, és van, aki a fanatizmusba menekül. És nem csak, hogy nem menthetjük meg mindet, de legtöbb esetben szinte tehetetlenek vagyunk, nem segíthetünk, csak végignézhetjük a személyes tragédiáikat – vagy éppen mi idézhetjük elő azokat.

Ezért érdemes végigküzdeni a játékot, minden nehézsége és apró bakija ellenére. Annak felismerése, hogy nem minden német volt náci – bár van, akinek meglepő lehet, de – önmagában nem éri meg a 6-10 óra játékidőt (helyette elég átfutni a „German resistance to Nazism” bejegyzést a Wikipedián). De a korszak és annak esetenkénti kilátástalanságának jobb megismerése egy kis empátia gyakorlattal egybekötve pontosan az, amiért a Through the Darkest of Times elkészült, és amire tökéletes.