Nincs még egy éve sem, hogy itt örvendeztem (egészen pontosan a 2015/11-es PC Guru oldalain), milyen klassz és hangulatos darab lett a Transformers: Devastation, ami bár rövid és időnként olcsó megoldásokat használ, mégis egy szerelmes levél a G1 világának. Részben tehát lehetett reménykedni a kutyafuttában bejelentett Mutants in Manhattan kapcsán, másfelől viszont ott volt az aggodalom a szűkös időmennyiség miatt, elvégre kicsivel több, mint hét hónap telt el a két megjelenés között, ami nem sokra elég. Jó játékra semmiképp.

Azonban annyit le szeretnék szögezni már a legelején, hogy semmi bajom a mutáns teknőcökkel, elvégre tinédzser éveimet olyan képregények és rajzfilmek mellett töltöttem, mint Pókember, az X-Men, a Transformers vagy éppen pont a tini nindzsák. Nem is hiszem, hogy volt akkoriban olyan fiatalember, akinek nem fűződtek gyöngéd érzelmei April O’Niel (és Megan Fox akkor még sehol nem volt), Fekete Macska vagy bármelyik szűkruhás szuperhősnő irányába. Óóó, az ártatlan, gyermeki évek…

Pizzafaló művészeti szakkör

Leonardo, Michelangelo, Donatello és Raphael négyese talán senki számára sem ismeretlen, elvégre az itáliai művészekről elnevezett csapat elég régóta van a szakmában. A pizzákat pusztító mutáns teknősök először képregényes, kicsit felnőttesebb formában láttak napvilágot, egyfajta paródiaként, majd az évek és évtizedek alatt nyerték el mai formájukat, hála a sikernek, a rajzfilmeknek és a további kis füzeteknek. Noha az Activision játékát a Nickelodeon logója díszíti, a japán fejlesztők ezúttal is inkább a közkedvelt, régi szériákat vették alapul, így legalább abban biztosak lehetünk, hogy ellenfeleink a jól ismert nemezisek közül kerültek ki. Legalább ennyi jutott a rajongóknak.

Na meg egy harcrendszer, ami legalább annyi pozitívummal rendelkezik, mint negatívummal. Ez, mondjuk, elsőre furcsán hangzik a PlatinumGames esetében, hiszen ha más nem, legalább a bunyó és kaszabolás működni szokott náluk. Ezúttal azonban van némi bibi. Kezdjük ott, hogy miközben a rajzfilmes, képregényes, 3D-s külső megmaradt az utolsó Transformers-feldolgozásból, addig a játékmenet alaposan megváltozott. A négy főhős közül bármikor választhatunk (April most hála az égnek nem irányítható, mondjuk, így formás popójában sem lehet gyönyörködni), mégis, nagy különbségeket nem fedezhetünk fel az eltérő fegyverek látványán túl. Mindenkinek választható négy extra képesség (pörgő támadás, dinamitok dobálása, gyógyítás stb.), némi buff (regenerálódás, erősebb támadások), illetve néha felszedhetünk tárgyakat is (rakétavető, akna, bomba, pizza, mindenféle lötty), amik befolyással bírnak a harcokra. Utóbbiaknál alapból van egy normál és egy erős támadásunk, meg védekezésünk, illetve ezt ügyesen használva visszanyalhat a fagyi, amit ellenfeleink nem köszönnek meg.

A szemfülesebbek itt már vakarhatják a fejüket – bizony, kombók nincsenek, mozgásaink összefűzését nem fejleszthetjük, nem nyithatunk ki új lehetőségeket, csak a már említett extra képességeken belül, amiket két gomb együttes lenyomásával hozhatunk be. Hátulról, észrevétlen pozícióból egy csapással végzünk mindenkivel, lopakodni viszont nem lehet, továbbá jól időzítve összehangolhatjuk speciális támadásunkat egy másik teknőcével, ami nagyobb sebzést okoz.

Összecsapva

Mindez leírva talán elegendő, de a valóságban nem az. A csapásoknak nincs súlyuk, ellenfeleink meg sem tántorodnak, folytatják mozgásaikat a pofozkodásunk ellenére is, ráadásul amilyen kaotikus pillanatok születnek, ember, akarom mondani, teknőc legyen a talpán, aki meglátja az érkező támadásokat, majd azokat ki is tudja védeni, hogy ellentámadásba lendüljön. Ehhez az egészhez borzalmas, monoton, fantáziátlan muzsika társul (a tutorial alatt már azon gondolkodtam, hogy inkább öntsenek forró ólmot a fülembe), meg ötlettelen pályadizájn. Néha mintha szabadságot kapnánk egy-egy elágazással, aztán pár lépés után mindig zsákutcába futunk. A hatvanadik csatornarészen, és a hétszázadik tetőn egyaránt.

És akkor még ott vannak az olyan dolgok, mint a lockolt 30 fps (igen, minden platformon), a buta AI vagy éppen a főellenfélharcok. Utóbbiakkal még nem is lenne baj, megjelenik Bebop, Rocksteady, Krang és Zúzó is, ráadásul egyéni mozgásokkal bírnak, a gond csak az, hogy normál fokozaton hét (7!!!) életerőcsíkkal rendelkeznek, nehezebb szinten pedig kilenccel. Igen, jól olvastad. KILENCCEL! Frusztráló, végtelenül monoton, alaposan elhúzott küzdelmek ezek, amik ráadásul a hetedik pályán megismétlődnek. A korábbi hat. Mind, egymás után, hogy végül az új boss is bemutatkozzon. Az utolsó, kilencedik küldetés meg egy főellenfélharc, előtte egy, a nehézségtől függően 20-40 perces liftes utazással, amikor az egyforma mobokat dobálják a nyakunkba. Kriminális.

Nehezen ajánlható

Szóval van kilenc misszió, ami normál szinten 5-6, nehezebb fokozaton meg 6-8 óra alatt teljesíthető, időközben néha alszunk egyet a gombok repetitív nyomkodása közben, vagy akár meg is vacsorázhatunk. Vannak ugyan jobb részek, mikor kicsit felizgatják a játékost (robotokra ülhetünk, egy-egy jobb boss), ám a happy end soha nem jön el. Maguk a feladatok is olcsó és ismétlődő módon lettek bedobálva. Ami viszont mindezt megmenti, az a multi, amit ismerősökkel is nyomhatunk, akár négyen is. Itt jól lehet kombinálni a képességeket, ügyesen össze lehet dolgozni (egyedül, gépi társakkal ez már elég komplikált), noha a játékmenet hibáit ez sem oldja meg.

A fő probléma szerintem az, hogy kevés volt az idő. A PlatinumGames eladta a lelkét az ördögnek, az egyre durvább mutációkon átesett Activision-vírus pedig ledöntötte a lábáról ezt a jobb sorsra érdemes fejlesztői brigádot is. Csak a legnagyobb rajongóknak, nekik is olcsóbb formában, leárazás után.