Meglehetősen nagy hírverés előzte meg a mai napot: mindenhonnan a Total War: Rome Remastered beharangozója, lelkes rajongói tartalmai jöttek velem szembe. Ezért is bólintottam könnyű szívvel – vírusügyi akadályok miatt persze szigorúan virtuálisan – Böjti felkérésére, miszerint persze, küldje át a kódot. Felraktam, elkezdtem, megszerettem. A következő bekezdések így egy teljesen Rome-szűz firkász agyszüleményei: az eredeti, lassan 20 éves verzióról csak játék/exploit videókat néztem, nem is keveset. Ja, a YouTube-on nagyot futott „megveszem 5 kör alatt az egész birodalmat” hack már nem működik, pedig kipróbáltam volna. Na, mindegy, szóval nekem minden új.

Ami pedig a csomag része, az a 4K-s felbontásra frissített grafika (hát, maradjunk annyiban, hogy a csatamezőkön ez abszolút nem látszik, mai szemmel meglehetősen kopárak, még a városok is), a Nagy Sándor-féle hadjárat, mint DLC, összesen 38, játszható frakció (ez baba), a csatamező kezelőfelületének átdolgozása (az egyes fegyverek távolságának jelzését kedveltem én is). Finomítottak a gépi ellenfél működésén is, így a legendás speedrunok állítólag már nem működnek a Remastered változatban. Ha lesz egy kis extra időm, ennek azért utánamegyek.

Ami a régi, az a játszható világ és a téma: helyszínünk az időszámítás előtti 3. évszázad, és az akkori ismert világ, azaz Európa, a Közel-Kelet és Észak-Afrika. Itt kell skilljeinket csillogtatva a Város, azaz Róma uraként a Földközi-tenger térségétől Britannián át Aquincumig ellenőrizni és irányítani mindent – a hátba szúrásokat is kimozogva, ugye, fiam, Brutus? Ebben azért lesz meló, hiszen csak az egyike vagyunk a három nagy családnak, mely a teljhatalomért verseng. Innen kell szépen, lépésről lépésre építkezve-ravaszkodva-kereskedve és persze harcolva elérnünk azt, hogy Róma mind a hét halmán a mi uralkodói sarunk tapodjon.

Ami nem egyszerű: kifinomult diplomácia, kellően egyensúlyozott csaták, macerás ostromok és ravasz kereskedők segítik vagy éppen hátráltatják családunkat. Jönnek az esküvők (ahol különböző képességekkel megáldott fiatalemberek érkeznek – mind leendő középvezetők a családi bizniszben), a gyerekek (akik felnőve szintén helyet és szerepet követelnek a buliban), megy a pénz, az idő, a drága évek pedig csak úgy hussannak elfele. 

A játékot én három fő részre osztanám. Vannak maguk a csaták, melyek valós idejűek. Itt a hadjárat elején kiválasztott nehézségi fok valóban nehezít. Gyors példa: Easy-ben a hadvezérek nehézlovas testőrsége nagyjából a szárnyak felől vagy hátulról indítva bedarál mindenkit – ez már Medium-ben nagyon csúnyán nem így van. Ha komolyan vesszük a hadakozást, akkor elég sokat kell szöszölni az optimális hadsereg kialakításával, majd a csatatéri vezetésével. A győzelem kulcsa, mint a valóságban is, sok tényezőtől függ: egyrészt alapvető fontosságú a túlerő, majd a kimaxolt felszerelés, az egyes egységek gyengeségeinek, erősségeinek és esetleges speciális képességeinek (pl. íjászok pánikkeltő tüzes nyila) ismerete és alkalmazása. Magyarul: legyen sok és jól felszerelt katonád, abból baj nem lehet. Jelzem: az íjászok, dárdavetők és más távolsági harcosok lőszere fogyóeszköz. Meg persze a városok ostrománál is először az ostromgépeket  kell a helyszínen megépíteni. Szóval kellemesen összetett ez a rész, főleg, ha a hadvezérekhez rendelhető követőket is ide értjük, akik értékes extrákat adhatnak egy-egy generálisnak.

A második láb a gazdaság: ehhez kellenek a városok, melyeket elfoglalunk, bár egy-két település itt-ott az erősebb diplomáciai manőverekkel is ölünkbe pottyanhat. A települések lélekszámának emelkedésével építhetünk egyre többféle épületet, amiből egyre több pénz és okosabb harcos származik. Ugyan Raimondo Montecuccoli, az olasz származású, de Habsburg-szolgálatban álló, zseniális hadvezér csak az 1600-as évek második felében mondta azt, hogy a háborúhoz három dolog kell, nevezetesen pénz, pénz és pénz, ez itt is igaz. Pénzbe kerül minden: maguk az épületek, de a katonák „gyártása” és utána fenntartása is, folyamatosan.

Végül kanyarodjunk a diplomácia, a kémkedés és a kereskedelem felé. Ügynökökkel rendelkezünk, akik szép lassan beletanulnak a szakmába. Ők persze szintén városokban toborozhatók, de sok sikeres akció kell egy mesterkém kineveléséhez. A diplomata pedig aranyat ér: a játék közepe felé már-már követhetetlenül szövevényes kapcsolati hálónk lesz a különböző családokkal, városállamokkal, barbár törzsekkel, mindenféle más szereplővel. Nekem mindig is célom volt, hogy egyszerre csupán egyvalaki ellen háborúzzak – nem mondom, hogy mindig sikerült. Sok szövetséges, kevés ellenség – tessék, a siker egyszerű receptje.

S persze ne feledkezzünk meg Rómáról sem. Célunk a Szenátus tisztségeinek elfoglalása, amihez tekintély kell, amihez meg hátország, sok város, nagyon sok pénz és dicsőséges csaták, hadjáratok sora. Meg a minket ilyen-olyan okból (baráti szál, zsarolás, lefizetés, megfélemlítés – egyre megy, a végeredmény a fontos, nemdebár…) támogató szereplők súlya. Ha te vagy a legnagyobb kutya, te fogsz, khm, trónra jutni. S ott már csak Brutusra kell majd ügyelni ha jól emlékezem…