Ha a japán Koei Tecmo és a kiadóóriásnak bedolgozó Omega Force ért valamihez, az a tömegeket egy szempillantásnyi idő alatt másvilágra küldő mousou zsáner, amivel állandó pénzforráshoz jutott a páros. Ám néha-néha ki kell kukucskálni a Warriors szót mindenféle furfangos módon magába rejtő sorozatok biztos árnyékából, amihez a kreatívok csak és kizárólag jól ismert márkaneveket és közkedvelt világsikereket kutatnak fel. Ilyen többek közt a Monster Hunter-széria, amiben az Omega Force stílusához közel álló rengeteg harc ugyanúgy megtalálható, mint az óriási szörnyetegek hada, amiket aztán a játékosok nemcsak egyedül, hanem bizony többen, összefogva is leverhetnek. A vezetés persze egyből rábólintott a jól működő ötlet lekoppintására, majd az eladásokkal is annyira elégedetté váltak, hogy a 2014-es, handheld (PSP, Vita) változatnak 2016-ban egy komolyabb adaptálása is született (Kiwami), sőt immáron a tényleges folytatáshoz is elérkeztünk.

DÉMONOK ÉS GYILKOSOK

Nagy sztori nincs a háttérben, az epikus monológok elvesztek a digitális űrben, sőt a kedvelhető héroszok is szabadságra mentek, így háttérként annyi a lényeg, hogy a Toukiden világában megjelentek a szellemvilággal is kapcsolatban álló Slayerek, akik tulajdonképpen az egyedüliek, kik rendet teremthetnek a káoszban. A második rész egyébiránt még mindig ezzel a felütéssel indít, a játékos gyorsan összebarbizza hősét/hősnőjét, ezután meg mehet a gyakorlópálya, ahol a legfontosabb mozdulatokra tehetünk szert. Innen már csak pár lépésnyire van a felhőtakarón átkukucskáló hatalmas szörnyeteg, aki egy kisebb faluba teleportálja el a főszereplőt, hogy ott segítsen a helyieknek a démonok (Oni) visszaverésében, miközben képességeivel kapcsolatban is egyre inkább képbe kerül, hogy a végén igazi, verhetetlen harcosként mentse meg a világot a külső nézetes, nyitott világú akció-RPG során. 

Igen, klisés és nem túl izgalmas a sztori, de a hasonló stílusú programokra általában nem is azért gerjednek az emberek, mert Orwell vagy éppen Lovecraft írta a kidolgozott hátteret – ezúttal is a harc az (na meg a fejlődés), ami elviszi a hátán a teljes hóbelevancot. Emberünk ugyanis nemtől, mellmérettől (fontos információ: állítható), fegyvertípustól (ezt is kiválaszthatjuk) függetlenül egyre jobb képességekkel bír, ruházatát és eszközeit is lecserélheti, így egyre komolyabb esélyei lesznek a csaták alatt is. A helyi kovácsnál a talált összetevőkből páncélzatot és kardokat, buzogányokat, lőfegyvereket készíttethetünk, ezeket erősíttethetjük, sőt a szellemvilággal összehaverkodva mindenféle egyéb skilleket szerezhetünk, amik támadásunkra, védelmünkre, szerencsénkre lesznek hatással a speckó mozdulatokon túl. Na és persze ott a legfontosabb extra: a fő és mellékfeladatok elvégzésén túl más játékosokkal is összeállhatunk, hogy együtt, online kaszabolás során győzzük le a sokszor épületnyi magas monstrumokat, amiknek ráadásul nem is mindegy, melyik testrészét ütjük, hiszen különféle gyenge pontokkal rendelkeznek.

MÉG ÉLVEZETESEBB

Ha valaki ismerte az előzmény(eke)t, az most csak csóválhatja a fejét, és azt kérdezheti magában, hogy „na, de akkor mi az újdonság”. Nos, igazi újítás nincs, a látvány viszont szebb, a játékmenet és a harcrendszer még élvezetesebb, miközben bár ekézve lett a sztori, azt érdemes megjegyezni, hogy az elsőhöz képest sokkal inkább történetközpontú a második rész, ami kicsit innen is, onnan is csipegetett (pl. a Dragon’s Dogmából). Így alapvetően működik minden, jók a harcok, többen játszva meg aztán pláne impozáns tud lenni egy-egy monumentálisabb csata a démonok ellen, amikbe sok esetben NPC társak is becsatlakoznak. Van még néhány jópofa karakter is (visszatér a cuki cicaróka), a művészeti dizájn is szerethető, sőt a zenék között is találni olyat, amit inkább kellemes hallgatni, nem tartozik az európaiak számára fülsértő kategóriába. Ami inkább gond, az szokás szerint az árazás, hiszen a Toukiden 2-nek nagyjából a felébe kellene kerülnie a mostani összeget nézve, ráadásul legközelebb már több újítás szükséges, ha a kiadó meglépné a harmadik epizódot. Mert mérget vehetünk rá, bizony meglépi majd.