A Toy Soldiers címéhez hűen játékkatonákat ad a kezünkbe, akik a kommunista szovjet erők műanyag offenzívája ellen igyekeznek megvédeni játékdobozukat. A koncepció pofonegyszerű: kapunk x mennyiségű pénzt és pár telepíthető védelmi egységet, melyeket csak a megadott stratégiai pontokra építhetünk fel. Az ellenség hullámokban támad, minden hullám egyre erősebb és jobb fegyvereket vonultat fel. A cél megakadályozni, hogy eljussanak a játékdobozhoz, azaz túl kell élni az összes hullámot. Bár ez eddig egy tipikus tower defense játék receptje, a fejlesztő Signal megbolondította az egészet egy kis akcióval, ugyanis bármelyik építményünk mögé bepattanhatunk, hogy onnantól saját kezűleg osszuk az áldást a világot megváltani vágyó hithű komcsikra. Az ötlet remekül hangzik és a kivitelezéssel nincs is semmi baj, azonban a játék több ponton is inkább visszafog, mint elenged.
Vörös terror
Az első szűk keresztmetszetű játékelem a taktika. Bár meglehetősen sokféle egység gyártható a Cold Warban, és a közvetlen beavatkozás miatt a játék sokféle módon játszható, mint stratégia, igen kevés lehetőséget nyújt. A túlságosan is kevés építőhely és a főleg a rombolás élvezetére épített stílus csak alibinek használja a tower defense-t, ami szomorú, lévén ebben a műfajban igenis vannak szórakoztatóan gondolkodtató darabok. További negatívum, hogy hacsak nagyon bénák nem vagyunk, a Toy Soldiers könnyű játékként fog megmaradni az emlékezetünkben. Kihívás alig van, mert ha éppen szorul is a hurok, biztos kapunk valami extrát, mondjuk egy őrjöngő Rambót vagy egy vadászgépet, amivel egy kis gyakorlás után egymagunk is helyrehozhatjuk a dolgokat. Nincs tehát olyan, hogy elszúrjunk valamit, a pénz pedig annyira könnyen jön, hogy lehetetlenség kifogyni belőle. Az egységek persze fejleszthetőek és sokszor szükséges cserélni őket a különböző hullámok között, mégis inkább csak jelzésértéke van a vagyonnak, hogy lássuk, mennyi kapitalista zöldhasú fér el amerikai akcióhőseink zacskó... izé, pénztárcájában.
A látványvilág és az atmoszféra a 80-as évek hidegháborús akciófilmjeire épít. Tudjátok, azokra a videókazis anyagokra, amiket a haverokkal csodálva néztünk a papa fekete-fehér tévéjén, hangalámondással. Kommandó, Rambo 2 és 3, Vörös hajnal, ilyesmik. Ennek persze csupa pozitív hatása van, hisz a pályák nagyon jól néznek ki, pláne, hogy a különböző városokat mintázó környezet a kellő változatosságról is gondoskodik. A legjobb pontot a látványban viszont kétségtelenül a ruszkik szuperfegyverei képviselik, amik nagyok, brutálisak, több formájuk van, és csak jönnek és jönnek, míg mi daráljuk beléjük a kifogyhatatlan mennyiségű ólmot. Egyedül a kamerakezeléssel nem voltam elégedett, na meg hogy a színek élessége valamiért állandóan megfájdította a fejem. Minden olyan kontrasztos, olyan vad, egyszerűen nem jó ránézni, akármilyen jól is mutat a Cold War. Érzékeny szeműeknek javaslom, hogy kalibrálják át a tévé színeit játék előtt.
Hideg? Meleg?
Összességében elmondható, hogy egy jópofa játékkal állunk szemben, ami viszont pont stratégiának nem jó. Furcsa, de a külföldi kollégák imádják a Toy Soldierst, nem ritka a 9 pont feletti értékelés sem. Én viszont úgy látom, hogy a tower defense-nek nem az eszetlen rombolásról kéne szólnia, s ebben talán az is benne van, hogy mi a világ másik oldalán nőttünk fel, ahol ennek a kornak a hagyományai sem egészen olyanok, mint Amerikában. Ráadásul a Cold War 1200 MS pontba kerül, s bár van benne tartalom épp elég, ennyi pénzért sokkal letisztultabb játékmenetet vártunk volna.
Vörös terror
Az első szűk keresztmetszetű játékelem a taktika. Bár meglehetősen sokféle egység gyártható a Cold Warban, és a közvetlen beavatkozás miatt a játék sokféle módon játszható, mint stratégia, igen kevés lehetőséget nyújt. A túlságosan is kevés építőhely és a főleg a rombolás élvezetére épített stílus csak alibinek használja a tower defense-t, ami szomorú, lévén ebben a műfajban igenis vannak szórakoztatóan gondolkodtató darabok. További negatívum, hogy hacsak nagyon bénák nem vagyunk, a Toy Soldiers könnyű játékként fog megmaradni az emlékezetünkben. Kihívás alig van, mert ha éppen szorul is a hurok, biztos kapunk valami extrát, mondjuk egy őrjöngő Rambót vagy egy vadászgépet, amivel egy kis gyakorlás után egymagunk is helyrehozhatjuk a dolgokat. Nincs tehát olyan, hogy elszúrjunk valamit, a pénz pedig annyira könnyen jön, hogy lehetetlenség kifogyni belőle. Az egységek persze fejleszthetőek és sokszor szükséges cserélni őket a különböző hullámok között, mégis inkább csak jelzésértéke van a vagyonnak, hogy lássuk, mennyi kapitalista zöldhasú fér el amerikai akcióhőseink zacskó... izé, pénztárcájában.
A látványvilág és az atmoszféra a 80-as évek hidegháborús akciófilmjeire épít. Tudjátok, azokra a videókazis anyagokra, amiket a haverokkal csodálva néztünk a papa fekete-fehér tévéjén, hangalámondással. Kommandó, Rambo 2 és 3, Vörös hajnal, ilyesmik. Ennek persze csupa pozitív hatása van, hisz a pályák nagyon jól néznek ki, pláne, hogy a különböző városokat mintázó környezet a kellő változatosságról is gondoskodik. A legjobb pontot a látványban viszont kétségtelenül a ruszkik szuperfegyverei képviselik, amik nagyok, brutálisak, több formájuk van, és csak jönnek és jönnek, míg mi daráljuk beléjük a kifogyhatatlan mennyiségű ólmot. Egyedül a kamerakezeléssel nem voltam elégedett, na meg hogy a színek élessége valamiért állandóan megfájdította a fejem. Minden olyan kontrasztos, olyan vad, egyszerűen nem jó ránézni, akármilyen jól is mutat a Cold War. Érzékeny szeműeknek javaslom, hogy kalibrálják át a tévé színeit játék előtt.
Hideg? Meleg?
Összességében elmondható, hogy egy jópofa játékkal állunk szemben, ami viszont pont stratégiának nem jó. Furcsa, de a külföldi kollégák imádják a Toy Soldierst, nem ritka a 9 pont feletti értékelés sem. Én viszont úgy látom, hogy a tower defense-nek nem az eszetlen rombolásról kéne szólnia, s ebben talán az is benne van, hogy mi a világ másik oldalán nőttünk fel, ahol ennek a kornak a hagyományai sem egészen olyanok, mint Amerikában. Ráadásul a Cold War 1200 MS pontba kerül, s bár van benne tartalom épp elég, ennyi pénzért sokkal letisztultabb játékmenetet vártunk volna.
