Kár, hogy mindezt a borzalmas, tragikus és rettenetes irányítással sikerült nyakonönteni. De tényleg, én nem vagyok egy panaszkodós alkat. Őszülő szakállú boomerként persze az egér-billentyűzet kombóval érzem magam igazán otthon, de ha kell, a kontrollerrel is megküzdök. Amit azonban ez az amúgy kifejezetten jobb sorsra érdemes indie játék művelt velem, attól erősen elszomorodtam.

Ugyanis tényleg egy csomó jó dolog van benne. Eleve maga az alapötlet: használjuk a kidobált és valóban szinte minden élővizet zsúfolásig beszennyező hulladékokat jóra, és legyen az eltüntetésük egy kaland fontos célja. A témába bele lett csempészve még az újrahasznosítás is, hiszen a Trash Sailorsben ebből lesz az üzemanyag, amitől a szupertutaj halad előre, és persze a javítások is a feldolgozott szemétből készült „alapanyagok” okos felhasználásával oldhatók meg.

Szóval a helyzet az, hogy a világot elöntötte a szemétcunami. Ebben a veszélyes, de egyben, a hulladék miatt alapanyagdús környezetben kell a pályákat teljesíteni, egy tutajt építgetni, fejleszteni, felfegyverezni, és miegymás. No, meg közben a ránk támadó ellent (krokodiloktól a horrorpókokig) is legyőzni, ahogy azt kell. A pályák egy-egy feladatot jelentenek, ahol a végrehajtást minden szempontból osztályozza a program és persze jutalmazza is aranycsavarokkal, melyek elköltésével lehet felspécizni ladikunkat.

Minden szupiszuper,, de ekkor elérkezünk a játék két problémás pontjához, ahol nálam el is vérzett szegény. Az első talán könnyebben orvosolható, miszerint a Trash Sailors szólóban gyakorlatilag játszhatatlan. Egyszerűen annyi mindent kellene csinálni egyszerre, hogy ahhoz egy karakter és két kéz édeskevés. Alaphelyzetben például egy emberre hárul így a tutajt kormányzása ÉS a szemét csáklyával kihalászása ÉS a szemétfeldolgozó megfelelő hulladékkal etetése ÉS az ellenséges rémpókok lekardozása. Na, ezt hívom multitaskingnak. Én próbáltam, tényleg próbáltam, de nem ment egyszerűen. A tesztelő keresztje, hogy általában éjszaka, alvás helyett játszik, és hajnali háromkor például nem mindig egyszerű összeszedni egy olyan csapatot, amely képes egyetlen, közös nyelven kommunikálni, ezzel pedig a nem túl nagy hírnévnek örvendő játékkal éppen akkor és ott játszani. Azt is meg kell jegyezzem, hogy bár hivatalosan 1-4 játékosra van szabva, de már eleve „kooperatív kaland” címkével hirdetik – azaz nem zsákbamacskát árultak a csapatmunkára kényszerítéssel.

Ehhez jött még a már említett irányítás. A nézőpont fix: a tutaj mögül-fölül, klasszikus szögben előre tekintve. Kameramozgás nincs. A főszereplő irányítása innentől fogva sokszor igen izgalmas, főleg, ha a segédrobot már több köbméter szemetet pecázott ki a tutaj orrára, és onnan kéne kivenni az egyetlen, NDK-s turmixgépet, a levehető ajtósat. Na, akkor előkerülnek a legdurvább szitokszavak is. Meg akkor is, ha a tutajt kell irányítani, mivel olyan a fordulóköre, mint a USS GERALD R. FORD (CVN-78) nukleáris meghajtású repülőgép-hordozónak. Finoman szólva is. Cserébe, ha egyszer beindítottad a tutaj motorját, akkor nem állsz meg. Nincs fék (hajón ez azért egy hajócsavar-irányváltással megoldható), de még a motor fordulatszámát sem tudod lassítani vagy önmagában lekapcsolni. Nyélgáz van, piplaz, amíg el nem fogy az üzemanyag.

Ez azért is remek dolog, mert ugye zegzugos pályán kellene mindenféle, a vízben úszó, kidobott terepakadályokat, házakat, fákat, keresztben elénk jövő hajókat elkerülni. Ezeket pedig nagyon is el kellene, hiszen egyrészt pontlevonás jár minden ütközésért, másrészt találkozáskor folyamatosan sérül maga a tutaj is. Talán érthető, hogy egyszerűen már nem volt idegrendszerem azt a mennyiségű aranycsavart összeszedni, amiből egy horgonyt vehetek a boltban, fékezni… Nem, elég volt ebből ennyi. Sajnálom.