Erős túlzás lenne azt mondani, hogy fénykorát éri a JRPG műfaj, a japán szerepjátékok kedvelői ugyanakkor továbbra is rendre találnak nekik szóló címeket a kínálatban, a tavaly debütált Final Fantasy 7 Remake pedig megmutatta, hogy az igazi kasszasiker-potenciál is megvan még az ilyesfajta játékokban. Nem véletlen tehát, hogy időnként az indie játékfejlesztők is kipróbálják magukat a zsánerben, ami ugyanakkor nem hangzik egyszerű feladatnak, hiszen ezek jellemzően igencsak terebélyes játékok, hosszú sztorival és sok-sok tartalommal. Jelle van Doorne nagyrészt egyszemélyes alkotása, a Viola: The Heroine's Melody viszont remek példa arra, hogy nem feltétlenül kell több tíz órás játékidő a hamisítatlan és szórakoztató JRPG-élményhez.

A The Heroine's Melody főhőse a címszereplő, Viola, aki nemrég veszítette el hegedűművész édesanyját. A lány otthon gyakorolva megpróbál ugyan a szülő nyomdokaiba lépni, hamar rájön azonban, hogy nincs meg ehhez a tehetsége. A sokadik sikertelen próbálkozást követően különös dolog történik: megnyílik egy dimenziókapu, melyen átsuhanva Viola egy ismeretlen helyen, egy barlang mélyén találja magát. Ekkor bukkan fel egy beszélő kutya, Fenrys, aki kimenekíti ugyan hősünket, ám szembesülnünk kell azzal, hogy egy távoli fantáziavilágba kerültünk. Ráadásul a helyiek sem lehetnek nyugodtak, hiszen ezzel párhuzamosan egy óriási fekete lyuk bukkant fel az égen, amely mindenféle szörnyeket kezd el árasztani magából, így hát rögtön két feladatunk is akad: egyrészt hazajutni, másrészt pedig helyrehozni ebben a világban azt, amit „elrontottunk”.

A Viola innentől a klasszikus JRPG-recept szerint megy tovább: ahogy haladunk előre, újabb és újabb karakterek csatlakoznak hoznánk, így idővel mi dönthetünk arról, kik alkossák a party-t a harcok során. A történet felépítése meglehetősen sablonos tehát, különösebben komoly csavarokra sem érdemes számítani, ám ezzel együtt is egyértelműen a karakterek a legerősebb elemei a játéknak. Egyrészt remekül eltalálták a retró hangulatú vizuális dizájnt, de az igazán nagy dicséret az írás színvonalát illeti, a Viola ugyanis tele van remekül megírt szövegekkel, párbeszédekkel, melyek ráadásul soha nem válnak terjengőssé. Így összességében egy rendkívül gördülékeny sztorival állunk szemben, amely folyamatosan hajtja előre a játékost. Ami különösen tetszett, hogy a mentési pontként szolgáló tábortüzeknél kicsit jobban is megismerkedhetünk a többi szereplővel, ezek a beszélgetések pedig szorosabbá fűzik a kapcsot Viola és az adott karakter között, amivel nemcsak új képességeket szerezhetünk, hanem egy-egy személyes mellékküldetést is megnyithatunk. Egy szó, mint száz: a Violát leginkább a hősök és a szövegkönyv viszik el a hátukon, ezt pedig remekül ki is használja a játék egy katartikus, több szempontból is jól felépített lezárással.

A beszélgetés mellett persze harcolni is fogunk, méghozzá jó sokat, és bár a klasszikus, körökre osztott megoldás adja az alapot, egy kis csavart azért vitt a fejlesztő az összecsapásokba. A támadásokat ugyanis nem elég kiválasztani, hanem utána egy rövidebb-hosszabb ritmusjáték is beindul, ami aztán befolyásolja az adott mozdulat vagy varázslat erejét. Láttunk persze már ilyet, például a Mario & Luigi-szériában, így innovatívnak semmiképp nem mondható, némileg azonban így is feldobja a harcokat ez az apróság – ami kell is, mert ellenfélből sajnos elég kevés típus van. A kihívás egyébként nem különösebben nagy: ha tartunk legalább egy healer karaktert a csapatban, akkor elég nehéz bajba jutni, de vész esetén ott vannak természetesen a varázsitalok is. Emiatt az alaptulajdonságaink értékét némileg módosító drágakövek jelenléte is kicsit felesleges játékrendszernek hat, hiszen ahogy fejlődünk, úgy válik egyre jelentéktelenebbé az a plusz-mínusz pár pont.

Érdekes mód nemcsak harcolni kell, hanem ugrándozni is, a Viola ugyanis a helyszínek közti közlekedést egy 2D-s platformerbe oltva valósítja meg. Sajnos épp ez a játék leggyengébb része: mármint a szó szoros értelmében véve egyáltalán nem rossz, csak éppen totálisan felesleges, mert nagyon primitív az egész, így hosszú távon szinte semmit nem tesz hozzá az élményhez. Maximum némi frusztrációt, mert a dupla-tripla dobbantáshoz kötött ugrásmagasság elég fura megoldás. Ráadásul a felfedezés sem válik sokkal érdekesebbé a platformer körítéssel, hiszen az itt-ott eldugott kincsesládák általában csupa olyan dolgot rejtenek, amit meg tudunk venni a boltban is (bőven lesz miből) – felszerelések például egyáltalán nincsenek a játékban.

Innovatívnak tehát aligha nevezhető a Viola: The Heroine's Melody, hiszen még azok az elemei sem teljesen eredetiek, melyek valamennyire szokatlannak mondhatók (gondolva itt például a ritmusjáték-jellegű harcrendszerre). Az összkép azonban több mint tetszetős, hiába építkezik ugyanis unalomig ismert panelekből a történet, a szerethető karakterek és a színvonalasan tálalt szövegek egy szórakoztató, jópofa és szívmelengető élménynek ágyaznak meg. Ha tehát kicsit is szereted a JRPG-ket, akkor bátran ugorj fejest Viola kalandjába, főleg akkor, ha időhiány miatt esetleg hanyagoltad mostanában a műfajt, a The Heroine's Melody ugyanis egyáltalán nem hosszú – cserébe viszont nem is kérnek érte sokat.