Bár jómagam inkább a 40,000-es univerzumért vagyok oda, a Warhammer-világban en bloc van valami gyönyörű és fennkölt, ami miatt a fantasy változatot is érdeklődve figyelem. Más kérdés, hogy a Total Waron és Vermintide-on túl eddig nem sok esetben fogott meg videojátékos adaptáció, egyszerűen igénylem az űrgárdisták jelenlétét, de a Bigben istállójában készült Chaosbane-re fokozottan figyeltem, már csak műfaja miatt is. Merthogy mióta a Diablo mobilos bejelentése megtörtént, boldog-boldogtalan a zsánerben akarna érvényesülni, ami különösen vicces volt ennél a mondjuk úgy, kisebb költségvetésű és kétes minőségű játékokat piacra küldő kiadónál – mégis, a kézilabdával és rögbivel is próbálkozó Eko Software alkotásában volt valami kellemesen ismerős és komfortos, miközben a látványa is egészen korrektnek tűnt. Vermintide Diablo-nézetben és formában? A szerkesztőség annyira ugrott a receptre, hogy a cím egyből felkerült számos írónk steames kívánságlistájára, plusz a játék több előzetest is megért nálunk – egyet online, egyet pedig printben, a 2019/04-es Guruban. A kérdés már csak az volt, hogy a végleges változat mennyire tudott felnőni az elvárásokhoz, mennyire sikerült kilépni a Blizzard szinte mindent beborító fagyos árnyékából?

K(Á)OSZTALANÍTÁS

Ahogyan az a grimdark Warhammer-univerzumban és úgy egyébként lenni szokott, az emberiség elfordult mindentől, ami jó és követendő, ennek hála viszályok jöttek, éhínség és járvány dúlt, majd 2301-ben a kurgan Asavar Kul egyesítette a káosz népeit, hogy együtt vezesse őket az emberek elleni csatába. Úgy tűnt, hogy a hódítót semmi és senki nem állíthatja meg, ám végül egy párbaj során a birodalmi erőket összefogó nemes, Magnus végzett a betolakodóval, akinek serege egyből szétszéledt. Miközben azonban a győztes ünnepelve tért vissza a város nyugalmába, a fenyegetés pedig halványulni látszott, a Sötét istenek már bosszújukat tervezgették…

Ezzel a kellően hangulatos és sokat sejtető nyitánnyal indul a Chaosbane, amely a Warhammer fantasy ágát veszi alapul, főszerepet nyújtva a káosz szolgáinak és seregeinek, mert az ugye nyilvánvaló, hogy a béke és nyugalom ebben a franchise-ban soha nem élvezhető ki túl sokáig. Alapvetően négy kaszt és egyben főszereplő várja, hogy ezen a ponton a játékos is becsatlakozzon a pokoli buliba, ami attól függően folytatódik egy eredettörténeti résszel, hogy a zsoldost, Konrad Vollent, a mágust, Elontirt, a törpe harcost, Bragi Axebitert, vagy az íjászt, Elessát választottuk. Természetesen mindegyiküknek megvan a maga szerepe és stílusa, eltérő képessége, ami ráadásul mind több ágon is fejleszthető, avagy markáns különbségek rajzolódnak ki, ha már feltápolt karakterek futnak össze a havas erdők fái, a csatornák sötétje vagy éppen a káosz létsíkjának szörnyszülöttjei között.

TŰZ ÉS JÉG DALA

A feladat természetesen a megszokott, avagy miután tisztáztuk magunkat egy árulás kapcsán, jöhet a bevált recept, vagyis a megbízók kéréseinek teljesítése, ami általában valami vagy valaki felkutatása, megvédése és felszabadítása, elpusztítása. Ehhez pedig viszonylag nagy, lineáris, de mellékutakkal teli labirintusokon áthaladva kell elpáholni a kisebb-nagyobb hordákban özönlő ellenfeleket, egyszer-egyszer lezúzva egy főbb monstrumot, valamint mindent belootolva, amit csak lehetséges. A mindenfelé heverő ládákból, a környezeti elemekből, az ellenfelekből hullik a pénz, a loot, meg néhány apróság, aminek amúgy fontos szerepe van a mechanikában, így állandóan érdemes szemmel tartani, hogy mi került az inventoryba, elvégre a teljesen a Diablo menüjére emlékeztető opción belül pikk-pakk lecserélhetők a felszerelés részei, valamint másodpercek alatt változtatható és bővíthető a pontokkal kigazdálkodható skillfa. Utóbbi képességeit három ágon lehet fejleszteni, a kívánt passzív és aktív skilleket bármikor cserélhetjük, egészen az isteni státusz speciális mozgásáig, szóval változatos és egyedi karakterek készülnek a segítségével. Emellett a felszerelést a begyűjtött fragmentekkel megáldva további különleges szorzókhoz juthatunk, így mindent összevetve 10+ óra után igazi terminátorként rójuk a dungeonöket, hogy összeszedjünk mindent, amire csak szükségünk van.

A karakterek természetesen egyébként is fejlődnek, szintet lépnek, van egy ultimate támadásuk is a normál gyorselérésű akciók mellett, ennek feltöltéséhez pedig a leölt ellenfelekből kihulló orbokat kell begyűjteni, amik nem mellesleg az elvesztett életerőt is pótolják. Bőven van tehát mire figyelni, és ha ehhez hozzávesszük az állandóan nagy számban megjelenő opponenseket, az online vagy offline beugró társakat, nos, a képernyőn folyton történik valami, ami miatt még a kicsit monotonná váló harcok sem lesznek kimondottan unalmasak.

ÁLMOSÍT, DE NEM ALTAT

Az van, hogy a Chaosbane alapjai tényleg egy az egyben a Diablo 3-at juttatták az eszembe, sok esetben még a dizájn sem változott (inventory-rendszer), és bár a Warhammer jellemzői átjönnek minden egyes helyszínen és lényen, ahogy a stílus és a hangulat is ezt az univerzumot eleveníti meg, láthatóan klónról beszélünk. Az Eko Software alkotása kicsit sem úttörő, kicsit sem egyedi, ellenben javarészt kimondottan élvezetes. 10+ órás játékideje során egyedül az erdőben éreztem úgy, hogy az újrahasznosítást sikerült túltolni (legalább négyszer mentem vissza ugyanarra a térképre, minimális változtatással), egyszer-egyszer azért zavaróvá vált a feladatok átlagos mivolta, de valami mindig vitt tovább. És nem, nem a munka része. Szóval az elmondható, hogy ha a Chaosbane nem is különleges, nagyon is működik, beszippantja az embert, ráadásul a rengeteg skill, az állandó loot és progresszió fenntartja az érdeklődést, ahogy az egyre látványosabb csaták is csak növelik az élményt. A kooperációról meg még nem is volt szó, ami szintén hozzátesz mindehhez, mert azért elég ütős látvány, mikor Konrad tankként aprít Bragi oldalán, a háttérből pedig Elontir nyomja a varázslatokat, Elessa meg a fasereget és a nyilakat küldi a tömegbe. Más kérdés, hogy ha túlhúzott játékossal akadunk össze, elvész a játékélmény, elvégre nálam volt olyan, hogy Konradként harcolva beesett egy olyan Bragi, aki végigrohant a pályán, miközben a közelébe érők mind holtan estek össze… én meg csak szedegettem a lootot, békésen bandukolva szagolgattam a virágokat. Még hogy az örök háború világa…

Látvány és zene terén korrekt munkáról van szó, néhol egészen kellemes a külcsín, plusz a kihívást kedvelők is tetszés szerint skálázhatják a nehézséget – a normál szinteken túl 5 (!!) variációra osztott Chaos-mód várja a durva lootra vágyókat. Plusz vannak mellékküldetések, a szintek teljesítése után van boss rush, szabad felfedezés, emellett a kereskedőnél további mókákat vállalhatunk be, avagy a tartalom még akkor sem lenne szegényes, ha amúgy nem jönne már bővítés. De természetesen jön, méghozzá ősszel az élőhalott királyságok képében, amit már most remegő térdekkel várunk. Összességében tehát elmondható, hogy a Warhammer: Chaosbane nem egy kiemelkedő játék, de mindenképpen kellemes csalódás, hibái mellett is élvezetes darab, ami történeti szálak, helyszínek és szörnyek terén hű a világához, emiatt rajongóknál még magasabbra is szökhet az értékelés. A Bigbennek pedig érdemes lenne azon gondolkozni, hogy az Eko képességeit a béna sportjátékok helyett valami más műfajban kamatoztassa, mert a csapat az akcióhoz láthatóan jobban ért.