Hatalmas hála mindazoknak, akik kivették részüket a Warhammer univerzumának megalkotásából. Bár szeretem a fantasyt is, azt azért le kell szögezni, hogy a 40K világa maga a megtestesült tökéletesség az óriási, robosztus épületek gótikus stílusával, a brutális páncélokkal, koponyákkal, vaskeresztekkel és egyéb látványos díszítésekkel. A Games Workshop pedig láthatóan odafigyel a franchise-ra, ami nem adja magát annyira könnyen: szinte csak minőségi, könnyen megszerethető képviselői születnek meg ennek az egyedi, végtelenül hangulatos brandnek, ami többnyire a stratégiai, taktikai műfajokban jeleskedik, bár vannak kiemelkedő akció-orientált szüleményei is (mondjuk a Space Marine). Nem meglepő, hogy kockáztatni nem is nagyon szokott az anyacég, a virtuális csaták résztvevőinek felfegyverzését és csatasorba állását szigorú szemmel figyeli, ezzel a bevált taktikával pedig első látásra eléggé szembement a Vermintide, hiszen egy belsőnézetes, kooperációra kiélezett kaszaboldát sejtetett a program már az első bemutatók óta, miközben a kormányt egy olyan svéd csapat ragadta meg a Fatshark képében, amely idáig nem sok maradandót alkotott, sőt az általuk készített Escape Dead Island 2014 egyik legnagyobb csalódásának bizonyult.

Na de visszatérve eredeti témánkra: a Vermintide a fantasy-vonalat erősíti a közkedvelt univerzum feldolgozásai között, méghozzá részben igazán egyedi módon, elvégre mind a taktika, mind a stratégia messzire lett űzve a kimondottan akciódús produkcióból, ami ezen kívül a rendkívül hálás End Times témáját dolgozza fel. Négy karakterrel megindulva, különböző egyedi képességeket felhasználva lesz lehetőségünk a Skaven-hordákat kardélre hányni, egymást támogatva, speciális feladatokat teljesítve eljutni a missziók legvégére, mialatt már-már boszorkányok sírását halljuk, szinte halott embereket látunk. Merthogy a játék elég erősen merít egy 2009-es, jobban mondva 2008-as közönségkedvencből, aminek hagyatékát le sem tagadhatná, de talán ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az a programban is beláthatatlan, kellemetlen következményekkel járhat.

Ubersreik romjai között

Az End Times a Warhammer-univerzum nagy végítélete, amely üstökössel és rengeteg fájdalommal, vérrel és halállal következik be a megszokottak szerint. Több más igen kedvezőtlen esemény mellett számunkra a legnagyobb jelentőséggel a Skaven megjelenése bír, hiszen a patkányember-invázió teljesen lepusztítja a Teufel folyó ékköveként számon tartott Ubersreiket, ahol a hordákban támadó humanoidok pestissel és acéllal egyaránt megtizedelik a lakosságot, miközben a birodalmiakat lemészárolják, elfajzott korcsokat hoznak a világra. Ebben a szörnyűséges időszakban egyetlen remény maradt a város számára, amit öt igazán különleges karakter testesít meg. Velük kell (vagyis közülük egyszerre néggyel) csapatmunkával és egymást segítő kooperációval megtisztítani a teljes rendelkezésre álló térképet, így eljutva a három fejezet és az összesen tizenhárom pálya végére.

Van itt mágiát és a káosz szolgáit gyűlölő Witch Hunter, aki kardokkal és pisztollyal űzi patkányvadász foglalkozását, vagy éppen duplatőrökkel és íjászattal érvényesülő Waywatcher elf, de a hatalmas fegyverekkel aprító birodalmi zsoldostól, a pajzzsal is nagyszerű mozdulatokkal rendelkező törpén át egészen a tömegoszlatásra is remek mágikus támadásokat beizzító (értsd szó szerint) varázslóig mindent megtalálhatunk a repertoárban. Ennek köszönhetően mindenki könnyen rátalál a saját kedvencére, elvégre a fürge karakter és a tankszerű gyilkológép éppen úgy a csapat része, mint a távolsági harcra született, a háttérből támogatást nyújtó egyén, ami némi alapot ad arra, hogy jól összerakott társasággal semmiben ne szenvedjünk hiányt. A kezdőhelyszínként és hubként aposztrofálható csehóban bármikor választhatunk közöttük, hostolhatunk vagy beszállhatunk másokhoz, sőt ha kedvencünk éppen foglalt az adott felhozatalban, akkor erről is kapunk információt, hogy még időben válthassunk. Persze lehetünk botokkal is, de az nem az igazi, ráadásul ugyan többnyire a MI is megfelelően teljesít, időnként nem annyira óhajtanak felhúzni minket a gépi segítők, ami bosszantó lehet (nem, offline mód egyáltalán nincs).

Ezzel játszunk: Vermintide

Wilson és Chris társaságában triót alkotva már a sajtónak szánt béta alatt is belekóstoltam a programba, ami akkor még kicsit foghíjasan igyekezett megfogni minket. A három pálya azonban már a próbakörök során is igen szórakoztató csapatalapú küzdelmet biztosított, amit kifejezetten élveztünk – más kérdés, hogy nem tudtunk szó nélkül elmenni a tény mellett, miszerint a játék szinte egy az egyben másolja le a Left 4 Deadet, annak minden lényegi koncepciójának társaságában, sőt még arra sem veszi a fáradságot, hogy mialatt az élőhalottakat patkányokra cseréli, a nagyvárost és a modern környezetet pedig egy fantasy miliőbe helyezi, addig mondjuk a leggyakrabb speciális ellenfeleket, az animációkat átírja valami eltérőre, valami újra. Mert hát közel egy-másfél órát követően egyértelművé válik a kiindulási alap, ahonnan minden származik. A Valve kétrészes akciójátékából a svéd fenegyerekek mindent lenyúltak, amit lehetett, azután egy halkan elmormogott „kösz a halakatzombikat” után felöntötték élettel az egészet, hogy ismét százszázalékosan élvezetes és izgalmas kalandban lehessen részünk, ami hat esztendő után friss vért visz az eredeti elgondolásba. Ezt pedig értsük szó szerint, hiszen repkednek a fejek és testrészek, fröcsög a paradicsomlé… nem egy szivárványokkal, pónikkal és egyszarvúakkal teli tündérmesében lesz részünk, bár erre vélhetőleg kevesen is számítottak.

Visszatérve a kopizásra. Az hagyján, hogy a normál ellenfelek és hordák mellett a Hunter a Gutter Runner képében tér vissza, ahogy a Smoker Packmasterként, a Spitter Poison Wind Globadierként, a Tank pedig Ogreként, de hogy ezeknek a legfőbb animációik is megmaradtak, pluszban pedig ugyanúgy kötözzük magunkat és társunkat a gyógyításnál, az azért elég vicces. Éppen emiatt lehet az emberben az első próbálkozások alkalmával egy negatívabb érzés, miszerint csak a skinek lettek lecserélve, minden más a régi, azonban itt még nem mentünk végig az összes pályán, nem dobtunk a dobókockákkal, nem erősítettük fegyvereinket, nem mentünk rá a ritka és egzotikus cuccokra, nem gyűjtögettünk a helyszíneken – de a legfontosabb: nem jöttünk rá, mennyire pazar többjátékos akcióról van szó.

Sok-sok órát követően

Több mint tíz óra, egy teljes végigjátszás, valamint a nehezebb fokozatok és az összes karakter kipróbálása után egyértelművé válik, hogy a Warhammer: The End Times – Vermintide nagyszerű móka, ami igazán élvezetes kaszabolást biztosít, noha nem mindenkinek ajánlható. Elvégre igazi csapatmunka kell hozzá, talán még több, mint amit a Left 4 deadnél tapasztaltunk meg. Ugye ez is belsőnézetes akcióval operál, azonban leginkább közelharci fegyvereinkre támaszkodhatunk, töltényt pedig visszafogottan használunk másodlagos eszközeinkhez (kisebb ágyú, pisztoly, puska, íj, varázsbot). Kardunk, tőreink, kalapácsunk az, ami a legjobban teljesít, emiatt a legtöbb esetben együtt kell haladnunk, elvégre bármikor lecsaphat ránk egy speciális támadó, ami pillanatok alatt elragadhatja karakterünket, elcipelve azt a pálya egy másik sarkába, sőt ha elvérzünk, akkor egy bizonyos ponton tudnak csak kiszabadítani minket a társaink. Ezúttal nincs safe house, nincs semmilyen menedék.

Feladatunk több is lehet. Elpusztíthatunk szerkezeteket, robbanó hordókat (ezekre különösen vigyázni kell, nehogy útközben megsemmisüljenek) és zsákokat cipelhetünk, aktiválhatunk bizonyos eszközöket. Ezeknek megtalálása nem nagy munka, az útvonal vagy egyértelmű, vagy jelölve van, elakadni tehát nem kifejezetten lehet, hacsak úgy nem, hogy a kürtök megszólalása után lerohannak minket a hordák, gépágyúkkal terítik le a fél csapatatot, miközben az őrjáratozó páncélosok társaságában egy ogre nehezíti egyébként sem egyszerű dolgunkat. Ilyenkor pedig nagyon össze kell játszani, muszáj védeni egymást, komolyabban lesérült partnereinket akár saját elsősegély-csomagunkkal is felgyógyíthatjuk, elragadott embereinket pedig együttes erővel kell megmentenünk. Mindennek azonban nemcsak ára van, hanem eredménye is.

A pályákon összegyűjtött tome-ok és grimmoire-ok (utóbbiak megszerzése különösen kemény, elvégre életerőnket is csökkentik) hathatós segítségével, a teljesített missziók utáni kockadobással, a magasabb nehézségi szint alkalmazásával igazán jó cuccokat szerezhetünk (továbbá ha már megnyílt a forge, ott egymásba is olvaszthatjuk meglévő tárgyainkat, megművelhetjük jobb darabjainkat), amikre szükségünk lesz, ha a normál és nehéz küldetéseket letudtuk és valami igazán durva kihívásra vágynánk. Ez már csak azért is így van, mert a legmagasabb fokozatoknál egymást is sebezhetjük a távolsági és robbanó fegyverekkel, avagy nagyon kell vigyáznunk, hova dobjuk a bombákat, vagy éppen a varázslóval haladva hova pörkölünk oda nélkülözhetetlen varázslatainkkal. De ez is különösen izgalmassá és élvezetessé teszi az élményt – más kérdés, hogy ismerősök és még inkább kommunikáció hiányában vért fogunk izzadni, ha ilyesmire adnánk a fejünket, sőt az utolsó küldetést éppen olyan nehezen tudjuk majd megoldani rossz társakkal, mint mondjuk a program egyik legrövidebb, ám ezzel együtt leghúzósabb zsákcipekedős misszióját is.

Vár a banda

Ha azonban vannak ismerősök, akik bármikor kaphatóak egy jó kis csapatalapú küzdelemre, a Vermintide bátran ajánlható. Tulajdonképpen magát a Warhammer univerzumát sem kell ismerni vagy szeretni mellé, így kollektíve bárki próbálkozhat vele, persze ha valaki otthon van a témában, az különösen élvezetessé teszi a folyamatos aprítást. Igazi mészárlásban lehet részünk a hordáknak, a mindenhonnan előözönlő patkányoknak hála, az art/design pedig nemcsak látványos és egyedi (talán csak a skybox csúnyácska), de részben az első Dark Soulsból is kapott egy csipetnyi fűszerezést, aminek hála kellően sötét és komor az összkép, legalábbis a legtöbbször. A külcsín egyébként már közepes beállítások mellett is egészen pofás tud lenni. A muzsikákért a fantasztikus Jesper Kyd felel, így a zenei aláfestésre sem lehet panaszunk, a folyamatos oda-vissza mondogatás pedig még szórakoztatóbbá teszi az egyébként is színes összképet. Nem utolsó sorban Ubersreik térképe a megjelölt küldetésekkel elég változatos lett, így az utcákon, a csatornákban, a külvárosban, hatalmas tornyokban egyaránt tiszteletünket tehetjük, panaszkodni tehát a meglátogatható területekkel kapcsolatban sem lehet.

Igazság szerint a Fatshark nemcsak átlagon felül teljesített, de a csapat valóban mindent megtett annak érdekében, hogy egy igazán nagyszerű program szülessen a brand felhasználásával. Tényleg csak annyi szúrhatja a szemünket, hogy nagyon látványosan sikerült elvenni az összetevőket a Left 4 Deadtől, ami bizonyos szinten talán nem is akkora hátrány, hiszen a 2009-es második epizód óta nem is igazán volt részünk hasonlóan jól összerakott, újdonságokkal is rendelkező követővel. Emellett van benne változatosság, 50-60 órát simán elüthetünk társaságában, nem utolsó sorban a fejlesztők évekre terveznek, így számos kiegészítés várható a továbbiakban, köztük fizetősökkel és ingyenesekkel egyaránt. Persze ez valahol szükséges is, elvégre az egyetlen játékmód, a 9-10 óra alatt letudható kampány önmagában indok a frissítésekre, ahogyan a viszonylag kevés ellenfél is. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a Valve produkcióját sem a változatossága, a brutális főellenfelei, a töméntelen mennyiségű karaktertípusa miatt szerettük, elvégre ilyesmikkel nem rendelkezett. A Vermintide pedig nem akar sokkal több lenni a klasszikus elődnél, sőt ahhoz még egy rakás újdonságot is hozzápakolt a komolyabb fejlődési rendszer, a kiegészítők és a fegyverfejlesztés képében, így tovább építve a műfajt és a koncepciót, ami immáron már RPG-s összetevőkkel bír, ezzel tartalmasabbá téve az elképzelést. Nagyon kellemes meglepetés ez, az ősz egyik első nagy PC-s dobása (tervben van a PS4-es és One-os verzió, de ezekről egyelőre semmi biztos információ nincs), ami bátran megvásárolható mindenkinek, aki egy kicsit is vonzódik ehhez a zsánerhez, illetve aki érdeklődve olvasta a leírtakat.