A Werewolf: The Apocalypse a World of Darkness világának egyik settingje, ami valahogy mindig a másodhegedűs szerepét kapja a jóval népszerűbb Vampire: The Masquerade árnyékában. Pedig a Werewolfnak is megvannak a maga erényei: háttérvilága például, melyről bővebben itt olvashatsz, manapság igazán aktuális és fontos témákat feszeget, ahogy a címszereplő vérfarkasok lényének kettőssége is nagyon jól ki van dolgozva, és rengeteg érdekes konfliktushoz vezethet. Nagy kár, hogy ebből a hatalmas potenciálból semmi sem jutott a Cyanide-féle Werewolf: The Apocalypse – Earthbloodba.

A környezetvédelem itt kezdődik

Az Earthblood főszereplője Cahal, a Fianna törzsbe tartozó vérfarkas, aki a Washington államban található fiktív Tarker’s Mill (ami egyébként Stephen King Ezüst pisztolygolyók című regényének is a helyszíne) környékét védi a Földet kizsákmányoló gonosz energiaipari vállalattól, az Endrontól. Ez a harc pedig egyáltalán nem veszélytelen: egy egyszerű bevetés során például Cahal feleségét elkapják és megölik a cégesek, ő pedig ezt látva feladja minden önkonrtollját és vad dühöngésbe kezd, ami végül egy falkatársa életébe kerül.

Ezek után pedig nem is lehet kérdés, hogy Cahalnak távoznia kell: a törzse érdekében önkéntes száműzetésbe vonul, hátrahagyva barátait és tinédzser lányát egyaránt, hogy ne jelentsen rájuk veszélyt, ha esetleg ismét elveszítené az irányítást dühe fölött. Mindez egy elég érdekes felütés lehetne, ami megágyazhat számos remek konfliktusnak, a Cyanide azonban sajnos nem élt a lehetőséggel.

Ehelyett az Earthblood cselekménye öt évvel Cahal száműzetése után folytatódik, amikor már minden a legnagyobb rendben van, mi pedig a régi bajtársakkal közösen próbáljuk ismét megállítani az Endron fejeseit. Igaz, a lányunk a sztori elején még pedzegeti, hogy nem esett olyan jól neki, mikor az anyja halálával szinkronban mi is szó nélkül leléptünk az életéből, de ez a feszültség is csak egy átvezető erejéig áll fent a két karakter között, utána pedig már indulhatunk is, hogy szétverjük a következő olajfinomítót.

Az egyszerűség gyönyörködtet?

Ha pedig a kiaknázatlan lehetőségeknél tartunk, sajnos meg kell említeni, hogy ezekből a történet mellett a játékmenetben is akad egy kevéske. Alakváltó lévén Cahal egyszerű emberként, farkasként és vérfarkasként is megjelenhet, a fejlesztők azonban a különböző formákban rejlő potenciálnak a játék során csak a felszínét karcolgatják. Farkasként lopakodhatunk, emberként beszélgethetünk, valamint csendben ki tudjuk törni mások nyakát, vérfarkasként pedig széttéphetjük azokat, akiket nem sikerült sunyiban elintézni, és itt nagyjából ki is merültek a lehetőségeink.

Mindezt pedig tovább súlyosbítja, hogy az Earthblood játékmenete enyhén szólva sem változatos. A legtöbb pálya során csak megyünk szobáról szobára, minden helyiségben eldöntve, hogy lopakodni akarunk, vagy harcolni, ezen a két lehetőségen túlmutató megoldásokra pedig nem érdemes számítani. Amikor sunnyogunk, lehetőségünk van kilőni vagy kikapcsolni a kamerákat, deaktiválni az automata lövegeket és szabotálni azokat az ajtókat, melyeken keresztül az erősítés érkezik, amikor harcolunk, akkor pedig választhatunk a gyors és az erős támadások között, de igazából ennél komolyabb mozgásteret nem kapunk.

Azt pedig, hogy ez így összességében kevés lesz az üdvösséghez, alighanem a fejlesztők is érezték, ugyanis pár aprósággal megpróbálták feldobni a játékmenetet. Kapunk például különféle mellékküldetéseket, melyek során általában szellemeket kell zargatnunk, illetve a kampány során feltűnik pár főellenfél is, akik között akadnak izgalmasabb arcok, főleg a játék vége felé. Cahalt pedig továbbá fejleszthetjük is úgynevezett lélekpontok segítségével, amikkel növelhetjük az életerejét és feloldhatunk pár új harci mozdulatot.

Ezen a téren azonban a legkellemesebb meglepetésnek a szerepjátékos elemek számítanak. Néha ugyanis, ha ügyesek vagyunk, vérontás nélkül is megoldhatunk egy-egy szituációt az interaktív párbeszédeknek hála. Nem kell persze olyan nagyon szerteágazó sztorira vagy komoly döntésekre számítani, de azért kicsit feldobja a monoton játékmenetet, amikor például az Endron egyik bázisára úgy is be tudunk hatolni, hogy egyszerűen egy újonc biztonsági őrnek adjuk ki magunkat.

Amikor megvillan a fenevad foga

A fentiek alapján könnyen úgy tűnhet, hogy a Werewolf: The Apocalypse – Earthblood egy reménytelenül egyszerű és unalmas játék, azonban az a helyzet, hogy a Cyanide alkotása helyenként még így is képes meglepően szórakoztatóvá válni. Amikor például a környezeti elemek ripityára törnek a vérfarkassá alakult Cahal alatt, vagy amikor sikerül tombolásig hergelnünk magunkat, és a környékünkön mindenki lassítva száll el a fenébe egyetlen üvöltésünktől, akkor azért tényleg a természet primitív, megállíthatatlan őserejének érezhetjük magunkat.

És igazából ezek azok a pillanatok, amik miatt egyszerűen nem lehet úgy istenigazából haragudni a fejlesztőkre. Mert igaz, hogy a Werewolf: The Apocalypse – Earthblood végtelenül monoton, ahogy az is, hogy a sztoriban vagy a háttérvilágban rejlő potenciált egyáltalán nem sikerült kiaknázni vele, de így is van pár momentuma, ami miatt valamilyen szinten szórakoztatónak mondható, ha máshogy nem is, hát a bűnös élvezet szintjén.

Földanyánk jóléte ennyit azért nem ér

Mindent összevetve a Werewolf: The Apocalypse – Earthblood egy hatalmas kihagyott ziccernek érződik, aminek azért megvannak a jó tulajdonságai. Mert igaz, hogy sem a sztori, sem a játékmenet nem tudott felnőni a World of Darkness vérfarkasaiban rejlő potenciálhoz, de azért a Cyanide alkotásának is megvannak a maga pillanatai, amikor kifejezetten szórakoztató munkának érződik az olajfinomítók szétverése.

Épp ezért, ha valakit nem zavar, hogy egy játékban végig ugyanazt a két dolgot kell tennie, és még a vérfarkasos téma is piszkálja a fantáziáját, lehet, érdemes ránéznie az Earthbloodra, de szigorúan csak egy emberesebb leárazás keretein belül, mert azért legyünk őszinték: 10 ezer forint ezért a játékért mindenképp sok, szórakoztató pillanatok ide vagy oda.