Eurian vidékein háború dúl a szigeteit a levegőben tartó értékes kristályokra szemet vetett Koalíció, és az azokat védelmező ellenállók, az Ősök gyermekei között. Esen utóbbiak egyikeként a Koalíció fogságába esik, ahol kegyetlen kísérletek egész sorát hajtják végre rajta, melyek során nemcsak barátait és családját, de kicsit önmagát, a világba vetett hitét, valamint maradék reményét is elveszíti. Minden szörnyűség ellenére valami meghatározhatatlan erőnek köszönhetően azonban mégis kitart, kiszabadulása után pedig rögtön hadrendbe áll, hogy kiegyenlítse a számlát a Koalícióval és kínzójával, Russellel szemben. 

Bosszú hidegen tálalva

A klasszikus természettel harmóniában élő helyiek, és az azt a következményekre való tekintet nélkül kizsákmányolni akaró gonosz hatalom összecsapását felvázoló Windfolk, egy élénk színekben pompázó világba kalauzol el, melynek változatos helyszínei tele vannak élettel. A trópusi paradicsomra emlékeztető szigetcsoportok zöldellő erdejei, a lebegő sziklákra is felkapaszkodó hosszú kúszónövények, vagy épp a sivatagos területeken megbúvó apró oázisok igazán kellemes látványt nyújtanak – mindezt igazán egyedi grafikai stílussal –, amihez az eseményeket aláfestő könnyed dallamok is sokat hozzátesznek. 

Főhősnőnk, a leginkább egy hol kékes, hol pedig szürkés árnyalatú, hatalmas fürt banánra emlékeztető hajzatú Esen, a helyszíneket egy kolibri gyorsaságával képes bejárni a hátára erősített jetpack segítségével, amivel többnyire meglepően kényelmes, könnyű és kifejezetten élvezetes a navigálás. A Koalíció katonáit persze nem szép szavakkal fegyverezi le, így néhány mordály és képesség is lapul a tarsolyában, méghozzá mindkettőből 3-3, amiket a történet előrehaladtával nyithatunk meg. A fegyverek mindegyike más-más tüzelési sebességgel és móddal, valamint sebzéssel rendelkezik, de a célzás egyikkel sem kifejezetten nehéz, ugyanis erre egy elég méretes célkereszt áll rendelkezésünkre. Lőszeres ládákra ugyan szerencsére nem szorulunk, de a folyamatos tüzelés átmenetileg túlhevíti fegyvereinket, ezért erre érdemes figyelni. Pajzsmezőt létrehozó, teleportáló és ellenfeleinket magába szippantó mágneses gömböt kilövő képességeinknek szintén megvannak a határai, így használatuk után el kell telnie némi időnek, hogy újra bevethessük őket.

Tartalom tekintetében a játék egy nyolc, nem kifejezetten hosszú fejezetet tartogató Sztori módot, valamit hét további kihívást (verseny időre, hullámokban érkező ellenfelek legyőzése) rejtő arcade módot kínál. Ezek teljesítési ideje nyilván ügyességtől függ, de mivel a játék alapvetően nem kifejezetten nehéz, még a Sztori módban elrejtett naplóbejegyzések felkutatásával együtt sem fog az egész pár óránál többet elrabolni az életünkből. A külön elemek után viszont ideje rátérni a Windfolk összképére.

A végtelenbe és tov-… ja, már vége is?

Maga a látvány, a hangulat és a felhőtlen repkedés élménye alapvetően rendkívül kellemes, de például a néha-néha, leginkább párbeszédfoszlányokként felbukkanó történet teljesen olyan hatást kelt, mintha az utolsó pillanatban összecsapva, és csupán muszájból került volna bele a játékba – akárcsak a néhány pár másodperces, jellegtelen átvezető –, ráadásul az egész inkább csak egy felvezetőnek, prológusnak érződik. A játékról pár éve közölt demó felvételek láttán az a benyomásom, hogy a repkedős jetpack-koncepció már a kezdetektől megvolt, de a fejlesztők egyszerűen nem tudták eldönteni, mit húzzanak fel köré, végül pedig kifutottak az időből. Mindenesetre a Windfolk világa kinézet és koncepció tekintetében elbűvölő, azonban minden más téren elég elsietett, hiányos. A játékélmény szintén kicsit felemás. Az önfeledt repkedésben könnyű elveszni, az összecsapások viszont kissé döcögősek: a fegyverek nem mindig működnek úgy, ahogy kellene, és hiába a többféle mordály és képesség, mindezek elég hamar monotonná válnak. Apróbb problémák is előfordulnak, köztük hibás feliratok, más nyelven megjelenő figyelmeztetések, bizonyos kameraszög után másodpercekre eltűnő karakterek, fegyverek akadozása, pár hanyagul hátrahagyott textúra a pálya szélein, de szerencsére többnyire tényleg csak apróságok.

A Windfolk összességében egy rövidke, kissé kidolgozatlan és hibáktól sem mentes, de végső soron jópofa kis kaland, ami mellékesen csak úgy ontja magából a trófeákat, ha netán valakinél ez is szempont. Egy kezdetleges, epizódikus cím első, szárnypróbálgató részének érződik, aminek minden hibája ellenére személy szerint szívesen látnám a finomhangoltabb és jóval kidolgozottabb, vagy akár narratíva helyett kizárólag a felfedezésre fókuszáló folytatását.