Egy kis független chilei fejlesztőstúdió úgy gondolta, hogy itt az ideje előállniuk első önálló játékukkal. Ugyan kellett hozzá némi idő, de sikerült nekik, méghozzá egész impozáns végeredményt felmutatván. Az ACE Team korábban profi modokat gyártott olyan játékokhoz, mint a Doom 2 vagy Quake 3 – tehát nem ma kezdték az ismerkedést az FPS-ek világával. A sok kis projekt után végül gondoltak egyet, licencelték a Source motort, aminek segítségével (és jó sok munka befektetésével) a tehetséges csapat olyan egyedi értéket hozott létre, mint jelen tesztünk alanya. Érdemes megemlíteni, hogy tényleg nem kevés melót fektettek a projektbe, lévén a fejlesztők már 2003-ban bejelentettek egy játékot Zenozoik néven, amit aztán magyarázat nélkül töröltek. Ami ebből lényeges és jelzés értékű, hogy a Zeno Clash világát is Zenozoiknak hívják – tehát szinte biztos, hogy legalább hat évig készült ez a nem mindennapi cucc.
A Zeno Clashben rendkívül durva fikciók elevenednek meg, méghozzá egy igen sajátos látványvilág segítségével. Már az első játékképek kiadása után is rengetegen összenéztek, mivel azok megdöbbentő képi világról tanúskodtak, ám az igazi ámulat – most már tapasztalatból mondhatom – mozgás közben éri el az embert: a látvány kellemes a szemnek, de a megdöbbentő hatást a mű abszurditása okozza. Egy őrült világ bosszúszomjas gyermekével kell kalandoznunk, önmagukból kifordult és eltorzult ellenfelekkel szemben – akik többnyire családtagok, hiszen közös őstől, a hermafrodita Papa-Mamától származik mindenki az adott klánban. Az intró tanulsága szerint egykoron mi is a már említett klán büszke tagjai voltunk, mígnem összetűzésbe keveredtünk egy szem felmenőnkkel, aminek száműzetés lett a vége. Persze nem adjuk fel, szeretnénk visszajutni a klánunkba, hogy lerendezzük, amit még le kell, csak hát a visszavezető út göröngyös, nem mellesleg a jelen eseményei mellett még a múltbéli akciókat is le kell játszanunk.
A sztori tehát két részből áll, ahogy haladunk előre a jelenben, úgy derül fény a múltra is, a főhős emlékeit aktív játékkal tárja elénk a program. A vizuális tálalás remek, és a két szálon futó cselekmény ötlete sem rossz, ám akad egy bökkenő: a történet még nagy jóindulattal sem nevezhető élvezetesnek. Unalmas, érdektelen, kusza, ráadásul semmitmondó az egész - nem is hagyott komoly nyomot bennem, olyan, mintha az egész csak töltelék lenne, mert manapság ilyen is kell egy FPS-be. Apropó, az FPS megnevezés ezúttal nem igazán állja meg a helyét, hiszen többnyire az öklünkkel és a lábunkkal kell jobb belátásra bírni az ellenségeket, lövöldözni elég ritkán támadt kedvem. Persze a lehetőség adott, az egyetlen gond, hogy a fegyverek nem hatékonyak, használatuk körülményes és azonnal kiröpülnek a kezünkből, ha bekapunk egy támadást. Egyszerre csak egy darab csúzli lehet nálunk, és ilyen esetben az öklünket sem tudjuk használni, pedig messze az a leghatásosabb eszköze a népnevelésnek.
A harcrendszer nem bonyolult, ahogyan az irányítás sem, bár kétségtelen, hogy elsőre kissé fura a karakterünk mozgása. Ugrás nincs, a szóköz billentyű a védekezés, a bal egérgomb a kis ütés, a jobbal pedig lomhább, de garantáltan kábulatba ejtő nagy öklöst lehet kiosztani – szó szerint, mert egy ilyen után lehetőségünk van ráfogni a megszédült ellenfélre és különböző módokon bántalmazhatjuk tovább az illetőt. Elhajíthatjuk bármely irányba, földhöz vághatjuk, vagy kedvesen megismertethetjük az arcberendezését a térdkalácsunkkal. A földre került bestiákat aztán még rugdoshatjuk is – ez mondjuk elég illúzióromboló, mert amíg az első pár rúgással gyakorlatilag focizhatunk a földön agonizáló testtel, pár lendítést követően „letilt” a játék és hiába rugdosódsz, az áldozat szépen lassan feltápászkodik. Ez ugyan nem egy eget rengető dolog, de akkor is bután fest menet közben.
A játék az eddig leírt dolgok használatával könnyedén végigvihető, ám jó pár trükk lakozik még ebben a verekedősdiben, például a jókor lenyomott védekezéssel megakasztható az ellen támadása, sőt, ezután egy ütéssel azonnal kontrázhatunk is, vagy elhajolhatunk az ütés elől és lendületből fültövön vághatjuk a támadót. Ezen extrák használata szórakoztató, de közepes fokozaton nem vagy rájuk kényszerítve. Egyébként összesen három nehézségi szint van, én végig „medium” beállítással játszottam, és egyetlen résznél sem kellett különösebben erőlködnöm a továbbjutáshoz. Ugyan a játékmenetet boss-harcok is színesítik, de ezek csak elsőre lesznek érdekesek, mert többnyire ugyanúgy kell leölni mindenkit, ráadásul az egyes karakterek többször visszatérnek a kaland során (a fő-főellenfél Papa-Mamát például háromszor kell legyőzni, ugyanazon a helyszínen). A sima ellenfelek változatosságáról sem tudnék ódákat zengeni, sokkal inkább gyászbeszéd illene ide. Maximum ha tíz eltérő kreatúra tör az életünkre -- hol több, hol kevesebb. Szóval szavatosság és változatosság terén nem domborít a program, sőt a játékmenet is betompul egy idő után és egészen a végéig ugyanazt kell csinálni: menni előre és verni szét a fejeket.
A program legzseniálisabb eleme kétségkívül a szépen kidolgozott világ és a hasonló minőségű pályák; ilyen szempontból azért változatosnak mondhatók a dolgok, és dicséret illeti a háttérmuzsikát is, akárcsak a harci zajokat. Az ököl suhanása és becsapódása már-már Bud Spencer-filmeket idéző minőségben van meghangolva, a szinkronhangok is jók, szóval igazi élmény a fülnek. Ehhez társulnak az elvontabbnál elvontabb helyek, amelyek nagyon egyben vannak, szépen megteremtve az alaphangulatot.
Ami komoly negatívum: hiába jók a szinkronhangok, ha az átvezetők dögunalmasak és vontatottak, általában semmi érdekfeszítő nincsen bennük. A játékidő olyan hét óra, aztán kifújt – ugyan van egy Challenge mód, ahol egy torony szintjein kell egyre feljebb és feljebb haladni, miközben bizonyos számú és összetételű ellenfelet kell legyőzni, de mivel a történet végigjátszásával kellően kiverekszi magát az ember, nem feltétlenül érez kedvet a plusz játékmód kimaxolására. Online funkciók nincsenek, hacsak azt nem vesszük annak, hogy a Challenge módban elért eredményeket megoszthatjuk a világgal.
Minden negatívum ellenére kész csoda amit a Source motorral művelt ez a kezdő csapat; rengeteget kell még ugyan fejlődniük, de indulásnak nem olyan nagy katasztrófa ez a program. Ha még egy kiadó is megtámogatná őket, akkor a Zeno Clash 2-vel simán maradandót alkothatnának, sőt akár még kasszasiker is lehetne belőle.
Ne molesztáld a hermafroditákat!
Családban marad
Az ACE Team egy chilei független fejlesztőstúdió, melyet 2002-ben alapított a három testvér: Andres, Carlos és Edmundo Bordeu. Mostanra körülbelül kilenc meghatározó tagja van a csapatnak, mind az egyetemen tanulták a szakmát (ki hobbiból, ki eltökéltségből). Ugyan a Zeno Clash az első játékuk, de fogunk még hallani róluk, abban biztosak vagyunk, hiszen XBOX 360-ra is akarnak fejleszteni, illetve feltett szándékuk olyan PC-s tartalmak elkészítése, amelyekkel hosszú órákon át tudják szórakoztatni a játékosokat.
A sztori tehát két részből áll, ahogy haladunk előre a jelenben, úgy derül fény a múltra is, a főhős emlékeit aktív játékkal tárja elénk a program. A vizuális tálalás remek, és a két szálon futó cselekmény ötlete sem rossz, ám akad egy bökkenő: a történet még nagy jóindulattal sem nevezhető élvezetesnek. Unalmas, érdektelen, kusza, ráadásul semmitmondó az egész - nem is hagyott komoly nyomot bennem, olyan, mintha az egész csak töltelék lenne, mert manapság ilyen is kell egy FPS-be. Apropó, az FPS megnevezés ezúttal nem igazán állja meg a helyét, hiszen többnyire az öklünkkel és a lábunkkal kell jobb belátásra bírni az ellenségeket, lövöldözni elég ritkán támadt kedvem. Persze a lehetőség adott, az egyetlen gond, hogy a fegyverek nem hatékonyak, használatuk körülményes és azonnal kiröpülnek a kezünkből, ha bekapunk egy támadást. Egyszerre csak egy darab csúzli lehet nálunk, és ilyen esetben az öklünket sem tudjuk használni, pedig messze az a leghatásosabb eszköze a népnevelésnek.
Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll
A harcrendszer nem bonyolult, ahogyan az irányítás sem, bár kétségtelen, hogy elsőre kissé fura a karakterünk mozgása. Ugrás nincs, a szóköz billentyű a védekezés, a bal egérgomb a kis ütés, a jobbal pedig lomhább, de garantáltan kábulatba ejtő nagy öklöst lehet kiosztani – szó szerint, mert egy ilyen után lehetőségünk van ráfogni a megszédült ellenfélre és különböző módokon bántalmazhatjuk tovább az illetőt. Elhajíthatjuk bármely irányba, földhöz vághatjuk, vagy kedvesen megismertethetjük az arcberendezését a térdkalácsunkkal. A földre került bestiákat aztán még rugdoshatjuk is – ez mondjuk elég illúzióromboló, mert amíg az első pár rúgással gyakorlatilag focizhatunk a földön agonizáló testtel, pár lendítést követően „letilt” a játék és hiába rugdosódsz, az áldozat szépen lassan feltápászkodik. Ez ugyan nem egy eget rengető dolog, de akkor is bután fest menet közben.
A játék az eddig leírt dolgok használatával könnyedén végigvihető, ám jó pár trükk lakozik még ebben a verekedősdiben, például a jókor lenyomott védekezéssel megakasztható az ellen támadása, sőt, ezután egy ütéssel azonnal kontrázhatunk is, vagy elhajolhatunk az ütés elől és lendületből fültövön vághatjuk a támadót. Ezen extrák használata szórakoztató, de közepes fokozaton nem vagy rájuk kényszerítve. Egyébként összesen három nehézségi szint van, én végig „medium” beállítással játszottam, és egyetlen résznél sem kellett különösebben erőlködnöm a továbbjutáshoz. Ugyan a játékmenetet boss-harcok is színesítik, de ezek csak elsőre lesznek érdekesek, mert többnyire ugyanúgy kell leölni mindenkit, ráadásul az egyes karakterek többször visszatérnek a kaland során (a fő-főellenfél Papa-Mamát például háromszor kell legyőzni, ugyanazon a helyszínen). A sima ellenfelek változatosságáról sem tudnék ódákat zengeni, sokkal inkább gyászbeszéd illene ide. Maximum ha tíz eltérő kreatúra tör az életünkre -- hol több, hol kevesebb. Szóval szavatosság és változatosság terén nem domborít a program, sőt a játékmenet is betompul egy idő után és egészen a végéig ugyanazt kell csinálni: menni előre és verni szét a fejeket.
Félsiker egy álomvilágban
A program legzseniálisabb eleme kétségkívül a szépen kidolgozott világ és a hasonló minőségű pályák; ilyen szempontból azért változatosnak mondhatók a dolgok, és dicséret illeti a háttérmuzsikát is, akárcsak a harci zajokat. Az ököl suhanása és becsapódása már-már Bud Spencer-filmeket idéző minőségben van meghangolva, a szinkronhangok is jók, szóval igazi élmény a fülnek. Ehhez társulnak az elvontabbnál elvontabb helyek, amelyek nagyon egyben vannak, szépen megteremtve az alaphangulatot.
Ami komoly negatívum: hiába jók a szinkronhangok, ha az átvezetők dögunalmasak és vontatottak, általában semmi érdekfeszítő nincsen bennük. A játékidő olyan hét óra, aztán kifújt – ugyan van egy Challenge mód, ahol egy torony szintjein kell egyre feljebb és feljebb haladni, miközben bizonyos számú és összetételű ellenfelet kell legyőzni, de mivel a történet végigjátszásával kellően kiverekszi magát az ember, nem feltétlenül érez kedvet a plusz játékmód kimaxolására. Online funkciók nincsenek, hacsak azt nem vesszük annak, hogy a Challenge módban elért eredményeket megoszthatjuk a világgal.
Minden negatívum ellenére kész csoda amit a Source motorral művelt ez a kezdő csapat; rengeteget kell még ugyan fejlődniük, de indulásnak nem olyan nagy katasztrófa ez a program. Ha még egy kiadó is megtámogatná őket, akkor a Zeno Clash 2-vel simán maradandót alkothatnának, sőt akár még kasszasiker is lehetne belőle.
Ez a kedvenc verekedős játékom! Sosem szerettem a Mortal Kombat féle billentyűzet csépelést amit verekedős játéknak neveztek, ez nagyon különbözik azoktól és sokkal életszagúbb (már amennyire az lehet, mert elég eltúlzott ütések is vannak benne, de ez kell is bele hogy igazán szórakoztató legyen), mivel First Person (Első Személyű) nézetből folyik a harc, látjuk a kezeinket, az egész testünk le van modellezve, élethűek a mozdulatok, és az ütések összefűzése is sokkal logikusabb és jobb mint bármelyik megszokott bunyós játékban pl. Bal egérgomb= Bal kézzel ütés, Jobb egérgomb= Jobb kézzel ütés Space=védekezés, tehát az irányítás sem a megszokott billentyűzet cséplés, egyszerűnek tűnik de kellően komplex ahhoz hogy sokáig szórakoztató maradjon. Nagyon hamar belelehet tanulni és ha belejött az ember piszok élvezetes a harc, ilyen bunyózás más játékban nincs. A történet, de leginkább az annak otthont adó világ nagyon elborult és hangulatos, nem kell Mass Effect szintű világ megismertetésre számítani, itt az elrontaná a varázst, pont annyi infót kapunk a dolgokról a kevés de nagyon jól megírt párbeszédek (Két fontos karakter: Gólem és Metamoq mond jó pár elgondolkodtató mondatot) és átvezetők során hogy mindent megértsünk amit kell, van ami meg jobb ha homályban marad, (a Zeno Clash 2 így is sokat mesél még erről a világról) örülök hogy nincs mindenre magyarázat (pl. miért ilyen furcsák az építmények, miféle növények és állatok ezek, hogy alakultak ki? Ezek nem fontosak, elrontaná ezt a furcsa lázálom szerű hangulatot), bár elvileg Chilei Mitológia elemek is megtalálhatók benne, mivel Chilei csapat készítette a játékot, név szerint az ACE Team (Magyarul az ÁSZ Csapat, azok is. :D Tehát ez nem egy értelmetlen és betegebbnél-betegebb és furcsább ötletek rendszertelen halmaza, legalább is nem teljesen. ;) Nagyon hangulatos világ ez, sehol máshol nem látni ilyet). A Történet nehezen emészthető de nagy jó, nagy csavarral a végén, magába szippantja a játékost, komoly beleélést ér el, ha megszokod a játék szokatlan történetmesélési módszerét), néhány emlékezetes karakterrel. A Kampány 6-7 óra nehézségi szinttől függően, de én rengetegszer végig vittem a Világ, a Történet, a Hangulat és Harcrendszer miatt, 51 órát játszottam vele, extra tartalomnak ott vannak az Achievement-ek (mind megcsináltam. :D), némelyik nagyon ötletes, de vannak nagyon nehezek is (pl. vidd végig úgy a játékot hogy csak akkor használsz fegyvert ha az feltétlenül szükséges). Még extra tartalom a Tower Challange (Torony kihívás), egy toronyban mész egyre feljebb a Kampányban megismert ellenfeleket küldik rád nagy számban, néha nagyon ötletes megoldásokkal, nagyon nehéz, ahogy jutsz fel a toronyban úgy lesz egyre nehezebb, ezt még kibővítették egy ingyenes DLC-vel a Pit Challangel (Gödör kihívás): itt lefelé haladunk egy gödörben, nagyon szórakoztató, főleg a rombolható talaj miatt, baromi jó ha felrobbantod a talajt az ellenfél lába alatt... vagy mégsem? ;). Ez egy zseniális játék egy nagyon kreatív kis független csapattól, ez egy különleges játék, ha szeretnél FPS nézetből bunyózni és megismerni egy nagyon különleges világot és történetet akkor ez a te játékod, de azért nézz meg róla egy-két előzetest mielőtt megvennéd, nehogy váratlanul érjen a játék világának különlegessége, és ha nem unsz bele a harcrendszerbe akkor még sokszor végig fogod vinni, ebben biztos vagyok.. :) Nem mindenkinek való ez a játék és nem is hibátlan, de én mindenkinek ajánlom hogy tegyen vele egy próbát és vegye meg egy leárazás során (a teljes ár sem drága). :) 8.5/10
(Ráadásul angolul nem tudók előnyben, a játék Magyar nyelven jelent meg itthon a CD Projekt minőségi fordításával.)