Ne molesztáld a hermafroditákat!
Családban marad
Az ACE Team egy chilei független fejlesztőstúdió, melyet 2002-ben alapított a három testvér: Andres, Carlos és Edmundo Bordeu. Mostanra körülbelül kilenc meghatározó tagja van a csapatnak, mind az egyetemen tanulták a szakmát (ki hobbiból, ki eltökéltségből). Ugyan a Zeno Clash az első játékuk, de fogunk még hallani róluk, abban biztosak vagyunk, hiszen XBOX 360-ra is akarnak fejleszteni, illetve feltett szándékuk olyan PC-s tartalmak elkészítése, amelyekkel hosszú órákon át tudják szórakoztatni a játékosokat.
A sztori tehát két részből áll, ahogy haladunk előre a jelenben, úgy derül fény a múltra is, a főhős emlékeit aktív játékkal tárja elénk a program. A vizuális tálalás remek, és a két szálon futó cselekmény ötlete sem rossz, ám akad egy bökkenő: a történet még nagy jóindulattal sem nevezhető élvezetesnek. Unalmas, érdektelen, kusza, ráadásul semmitmondó az egész - nem is hagyott komoly nyomot bennem, olyan, mintha az egész csak töltelék lenne, mert manapság ilyen is kell egy FPS-be. Apropó, az FPS megnevezés ezúttal nem igazán állja meg a helyét, hiszen többnyire az öklünkkel és a lábunkkal kell jobb belátásra bírni az ellenségeket, lövöldözni elég ritkán támadt kedvem. Persze a lehetőség adott, az egyetlen gond, hogy a fegyverek nem hatékonyak, használatuk körülményes és azonnal kiröpülnek a kezünkből, ha bekapunk egy támadást. Egyszerre csak egy darab csúzli lehet nálunk, és ilyen esetben az öklünket sem tudjuk használni, pedig messze az a leghatásosabb eszköze a népnevelésnek.
Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll
A harcrendszer nem bonyolult, ahogyan az irányítás sem, bár kétségtelen, hogy elsőre kissé fura a karakterünk mozgása. Ugrás nincs, a szóköz billentyű a védekezés, a bal egérgomb a kis ütés, a jobbal pedig lomhább, de garantáltan kábulatba ejtő nagy öklöst lehet kiosztani – szó szerint, mert egy ilyen után lehetőségünk van ráfogni a megszédült ellenfélre és különböző módokon bántalmazhatjuk tovább az illetőt. Elhajíthatjuk bármely irányba, földhöz vághatjuk, vagy kedvesen megismertethetjük az arcberendezését a térdkalácsunkkal. A földre került bestiákat aztán még rugdoshatjuk is – ez mondjuk elég illúzióromboló, mert amíg az első pár rúgással gyakorlatilag focizhatunk a földön agonizáló testtel, pár lendítést követően „letilt” a játék és hiába rugdosódsz, az áldozat szépen lassan feltápászkodik. Ez ugyan nem egy eget rengető dolog, de akkor is bután fest menet közben.
A játék az eddig leírt dolgok használatával könnyedén végigvihető, ám jó pár trükk lakozik még ebben a verekedősdiben, például a jókor lenyomott védekezéssel megakasztható az ellen támadása, sőt, ezután egy ütéssel azonnal kontrázhatunk is, vagy elhajolhatunk az ütés elől és lendületből fültövön vághatjuk a támadót. Ezen extrák használata szórakoztató, de közepes fokozaton nem vagy rájuk kényszerítve. Egyébként összesen három nehézségi szint van, én végig „medium” beállítással játszottam, és egyetlen résznél sem kellett különösebben erőlködnöm a továbbjutáshoz. Ugyan a játékmenetet boss-harcok is színesítik, de ezek csak elsőre lesznek érdekesek, mert többnyire ugyanúgy kell leölni mindenkit, ráadásul az egyes karakterek többször visszatérnek a kaland során (a fő-főellenfél Papa-Mamát például háromszor kell legyőzni, ugyanazon a helyszínen). A sima ellenfelek változatosságáról sem tudnék ódákat zengeni, sokkal inkább gyászbeszéd illene ide. Maximum ha tíz eltérő kreatúra tör az életünkre -- hol több, hol kevesebb. Szóval szavatosság és változatosság terén nem domborít a program, sőt a játékmenet is betompul egy idő után és egészen a végéig ugyanazt kell csinálni: menni előre és verni szét a fejeket.
Félsiker egy álomvilágban
A program legzseniálisabb eleme kétségkívül a szépen kidolgozott világ és a hasonló minőségű pályák; ilyen szempontból azért változatosnak mondhatók a dolgok, és dicséret illeti a háttérmuzsikát is, akárcsak a harci zajokat. Az ököl suhanása és becsapódása már-már Bud Spencer-filmeket idéző minőségben van meghangolva, a szinkronhangok is jók, szóval igazi élmény a fülnek. Ehhez társulnak az elvontabbnál elvontabb helyek, amelyek nagyon egyben vannak, szépen megteremtve az alaphangulatot.
Ami komoly negatívum: hiába jók a szinkronhangok, ha az átvezetők dögunalmasak és vontatottak, általában semmi érdekfeszítő nincsen bennük. A játékidő olyan hét óra, aztán kifújt – ugyan van egy Challenge mód, ahol egy torony szintjein kell egyre feljebb és feljebb haladni, miközben bizonyos számú és összetételű ellenfelet kell legyőzni, de mivel a történet végigjátszásával kellően kiverekszi magát az ember, nem feltétlenül érez kedvet a plusz játékmód kimaxolására. Online funkciók nincsenek, hacsak azt nem vesszük annak, hogy a Challenge módban elért eredményeket megoszthatjuk a világgal.
Minden negatívum ellenére kész csoda amit a Source motorral művelt ez a kezdő csapat; rengeteget kell még ugyan fejlődniük, de indulásnak nem olyan nagy katasztrófa ez a program. Ha még egy kiadó is megtámogatná őket, akkor a Zeno Clash 2-vel simán maradandót alkothatnának, sőt akár még kasszasiker is lehetne belőle.
