Tesztek

A szemetes mélyéről kitúrt, meglepően szórakoztató program érkezett hozzánk tesztre, ami megpróbál újat mutatni a szimulátorok műfajában.

A Postal-játékok sosem a jóízlésről vagy polkorrektségről voltak híresek, és ez hatványozottan igaz a Postal: Brain Damagedre is.

Két és fél év Early Access után, az ikonikus Postal 2 19. születésnapjára, megjelent az eredeti fejlesztőcsapat által készített folytatás végleges változata.

Néha jó csak úgy céltalanul randalírozni egyet, miután túlterhelt agyunkat megfogtuk, és kivágtuk az ablakon. A Postal-sorozat tagjai tökéletesek voltak erre, ahogy a Goat Simulator is. A MrCiastku művésznevű lengyel fejlesztő pedig úgy gondolta, a maszturbálós Wanking Simulator is az lehet. Hát nem lett!

Vannak játékok melyek tartalmuk, és vannak, amelyek megvalósításuk miatt csapják ki a játékosoknál a biztosítékot. Bármily hihetetlenül is hangzik, a Postal-sorozat új része nem az előbbi miatt lett nehezen vállalható.

Manapság már nem számít ritkaságnak, hogy egy játékban olyan tartalmakkal futhatunk össze, melyek nem feltétlenül a kiskorúak szemének valók. A kis piros 18-as karika feltüntetése általában nem véletlen: halomra gyilkolhattuk egy városka lakóit a Postalban, kedvünkre pajzánkodhattunk a GTA-ban, gázolhattunk halálra minden járókelőt a Carmageddonban, bedrogozva bolyonghattunk az apokalipszis utáni Földön a Falloutban, és retteghettünk a nevéhez hű F.E.A.R.-ben -- az efféle művek kapcsán felmerül a kérdés, hogy valóban levezetik-e a feszültséget, vagy még inkább olajt öntenek a tűzre. Mindenesetre az erkölcstelennek, gusztustalannak mondott játékoknak remek reklámot jelent, ha egyes országokban betiltják a forgalmazását. Az orosz Mirage Lab első játéka is tartalmaz jó pár olyan jelenetet, mely alapján nem lehet kérdéses a megcélzott korosztály -- az ellenben erősen kérdéses, hogy kap-e az idő folyamán akkora figyelmet, mint fent említett társai...

Az akciójátékok főhősei mindig is jók voltak, akik a világ megmentésére és a gonosz elpusztítására törekedtek. 1998-ban egy drasztikus változáson esett át a játékipar: megjelent az első Thief, amiben egy mestertolvaj szerepét játszhatjuk és nem éppen a jó oldalon állunk. Ezt követte még pár hasonló játék, mint a Postal, amiben egy fekete ruhás, agyilag nem éppen a topon lévő ámokfutót irányítunk (és ráadásul még élvezzük is).

Minden idők legtöbbet támadott játéksorozatáról írni nagy kihívás. Nemcsak kényes témák kerülhetnek elő, de számolni kell a játékosok megosztottságával is. És ez a játék bizony megosztja a közönséget, sokkal inkább, mint a (méltán) híresebb GTA-sorozat. Provokatív, semmit és senkit nem tisztelő világa miatt viszonylag stabil rajongótáborral bír, de még hatalmasabb az ellenzőinek köre. Mi az én álláspontom? A végén majd ezt is leírom.

Amióta a szélessávú internet annyira magától értetődő, mint az, hogy levegőt lélegzünk (legalábbis a világ boldogabbik felén), Dunát lehet rekeszteni a - ne szépítsük - prosztó flash játékokkal, amelyekben hol egy kiscica fejét kell lerúgni, hol Zidane-nal kell lefejelni a szembejövő Materazzikat, hol pedig politikailag inkorrekt megkülönböztetés alapján kell más embertársainkat shotgunvégre kapnunk, mielőtt ők kapnának bennünket… hagyjuk. Ezek az 5-10 perces szórakozásra alkalmas ingyenes idétlenségek olykor egész jól sülnek el, és az ember a primitív témaválasztást is hajlandó megbocsátani - de ugyanezért már kevésbé vagyunk elnézőek egy 30-40 dolláros árkategóriában polcokra kerülő program esetében. Mégis, a játékipar időről időre bepróbálkozik egy-egy különösen ízléstelen, ám rengeteg munkával készült opusszal, amelyből általában nagy botrány kerekedik, és amelyekben a polgárpukkasztó körítés többnyire gyenge játékot takar. A Carmageddontól a Postalon át a Hooligansig sorolhatnánk a példákat - és mostantól eggyel többet, ugyanis alkalmunk volt tesztelni a kora ősszel megjelenő Bad Day LA-t, és hát… nem nyűgözött le bennünket.